Jézus nem kispályás férfi volt! – Püspöki kérdezz-felelek a pécsi hittudományi főiskolán

A beszélgetésen jelen volt Kovács Gusztáv tanszékvezető egyetemi tanár, a PPHF rektora. A kötetlen hangvételű beszélgetésből részleteket közlünk.

– A Pécsi Egyházmegye hogy vesz részt az Ukrajnában zajló háború menekültjeinek segítésében?

– Az emberiség legnagyobb szégyene a háború, mindig és mindenhol. Európa az elmúlt 75 évben különleges helyzetben volt. A világ számos pontján dúltak háborúk, itt azonban a II. világháború lezárását követően, úgy tűnt, béke van. Ez mára megszűnt. Az én szülőföldemen, a Debrecen és Nyíregyháza környékén élők most kifejezetten érzékelik ennek a háborúnak a valóságát, közelségét, mert hallják, látják a katonai repülőgépeket. A háború menekültjeinek segíteni emberi kötelességünk. Ennek következményeként a Pécsi Egyházmegyében is folyamatosan telítődnek a szálláshelyek, táborok, kollégiumok, a plébániák épületei. Ahol csak lehet, ott befogadtunk menedékkérőket és megszervezzük az ellátásukat. (…)

– 2021. január 6-án történt püspökké szentelése óta él Pécsen. Otthonának érzi már a várost és az egyházmegyét?

– Egy szűkebb régión belüli áthelyezés teljesen normális egy pap életében, azzal megbirkózik az ember. Az viszont, hogy az ország keleti végéből jöttem ide, teljes profilváltás volt. Tulajdonképpen lenullázódott az életem. Senkit nem ismertem itt. Azt sem tudtam, mi merre van, hatszor megnéztem a térképen, hogy kell a kb. öt perc gyalogútra található főiskolára eljutni a püspökségről. Ma már természetesen tudom, hogy közel van, de akkor még nagyon bonyolultnak tűnt, és első alkalommal, amikor navigáció nélkül visszataláltam a püspökségre, nagyon boldog voltam. Igen, most már itthon vagyok, bejártam az egyházmegyét. Alig van olyan plébánia, ahol nem jártam, nagyon sok emberrel, közösséggel találkoztam és találkozom folyamatosan. Csodálatosak a munkatársaim, és az atyák között is hihetetlenül jó emberek és lelkes szívek vannak. No, és ott vannak a hitoktatóink is, akiket éppen ebben az intézményben képeznek.
(…)

– Hogy látja, mi a legnagyobb problémája a mai fiatal generációnak, miből fakad, és mi az Egyház megoldása a fiatalok kríziseire?

– Fel kell tenni magatoknak a kérdést, hogy ki az a személy az életetekben, akivel le tudtok ülni beszélni a legmélyebb problémáitokról. A fiúk oldaláról nézve: ki az a férfi a környezetedben, akire normális férfiként, férjként és apaként felnézel? Nem kigyúrt, nem menő, nem maffiózó, hanem férj és apa. A lányok esetében: ki az a nő, akire mint igazi feleségre, igazi anyára felnézel, ahogyan mosolyog, ahogyan él, mert szeretet van a szívében? Mivel ez sokak életéből hiányzik, ez a legnagyobb krízis az életetekben.

A történelem folyamán a fiatalok élete soha nem volt még ennyire nehéz, mint most, és ez nem a ti hibátok, nem a ti bűnötök. Ti ugyanolyan normális, egészséges, józan fiatalok vagytok, mint amilyenek mi voltunk,

de nektek most nehezebb, mint az én korosztályomnak volt. Az én családomban voltak férfiak, akikkel le tudtam ülni, akiknek elmondtam, hogy azon gondolkodom, hogy pap leszek. Tudtam, hogy megkérdezhetem őket arról, hogy mit szólnak hozzá, és tudtam, hogy leülhetek velük beszélni. Ez ma sokatoknak hiányzik az életéből.

Azt kérem a fiúktól, hogy keressenek igazi, normális, valóságos példaképet a környezetükben; de ne olyanokat, amilyeneket a filmek közvetítenek, hanem aki a hétköznapokban neveli a gyermekeit, társa a feleségének, akinek a gyermekei mosolyognak, jól érzik magukat otthon, szeretnek hazamenni.

Példaképet keressetek, akivel tudtok beszélgetni, aki igazi barát, aki mellett az életetek több lesz. Aki megmondja, ha kell, hogy ezt most hagyd abba, ezt ne csináld, mert tönkreteszed az életed.

Ha egy felnőtt férfi nem meri megmondani a barátjának, hogy figyelj, légy észnél, első a családod, minden csak utána jön, akkor az nem barát, csak cimbora, aki segít tönkre tenni a másik életét. A barát az, aki nem engedi, hogy rosszat tegyek, nem engedi, hogy elrontsam az életemet.

– Hogyan törekedjünk arra, hogy az életünket átadjuk Krisztusnak? Ez egy konkrét döntés eredménye vagy egy élethosszig tartó folyamat, amikor teljes mértékben eggyé válik az életünk Krisztuséval?

– Első hallásra riasztónak tűnhet: odaadni az életemet Krisztusnak. A legfontosabb azonban, hogy

erre az életre mindenkinek rá fog menni az élete. A kérdés az, hogy mivel töltöm az életem?

Mi születik belőle? Hasznos vagy haszontalan lesz? Igazán hasznos és magamból valamit átadó akkor leszek, ha úgy érzem, valóban benne tudok lenni az életemben és el tudok indulni annak valóságában. Az emberi élet egyetlen és örömteli lehetősége, ha odaadjuk az életünket. Aki azt mondja, hogy könnyű utat talál az életben, az nem mond igazat. Nincs könnyű út, szenvedés nélkül ezt az életet nem lehet megúszni. Egy fiatal, kisgyermekes családban elsőrangú feladat megtanítani a gyereket szenvedni. Amikor a lányok megismerkednek egy fiúval, a legfontosabb feladat megnézni, hogyan viseli a szenvedést. Minden párkapcsolatban előfordul krízis, zavar, probléma.

Meg kell figyelni, hogyan szenved a párod. Méltósággal, vagy méltatlan borzalommal. Ugyanis ahogyan szenved, olyan a szeretete.

Ha nem tud szenvedni, akkor pokol lesz mellette az élet, mert a problémákban nem tud melléd állni. Tehát az odaadott élet az élet természetes valósága és ereje. Ehhez pedig bátorság, férfias erő kell. Egy férfi, amikor családot alapít, eldönti, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy boldog és szép életük legyen. Ezt jelenti az életünk odaadása. Minél kevésbé adom oda az életem, annál boldogtalanabb lesz.

– Hogy látja, miért nem vonzó a keresztény vallás a mai fiatalság számára?

– Más a vallásosság és más az istenkapcsolat. Amikor a hit kapuján belépve elindulok és járom az életutamat Istennel, ez az istenkapcsolat. A vallásosság nem csak liturgia. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak liturgikus Egyház legyünk, amelyik olyan, mint egy színház, amelyik eljátssza a színdarabot, aztán megy mindenki a maga dolgára. Az Egyháznak az emberek hétköznapjaiban is jelen kell lennie. A hétköznapokon pedig az egyházközségeken múlik a keresztény életünk. Fiatalokban és felnőttekben is óriás igény van megfelelő, minőségi egyházközségi programokra. Nem igaz, hogy a fiatalokat nem érdekli az Egyház és a vallás. A hiteles istenkapcsolat igenis érdekli őket. Csupán kritikusak vagytok, és amire azt mondjátok, hogy gagyi, abban nem vesztek részt.

Biztosan hallottátok már, hogy a férfiak nem járnak templomba, a férfiakat nem lehet megszólítani. A Pécsi Egyházmegyében van egy programsorozat, amelyben hét állandó helyszínen találkozom a férfiakkal, és ezeken az alkalmakon mintegy ezer férfi vesz részt.

A segítőimmel a férfiakat szólítjuk meg, férfiasan. Ezt a fajta személyes találkozót azért a férfiakkal kezdtem, mert ez a nehezebb terep, ez a mélyszántás.

Az Egyháznak nyitottnak kell lennie, ismernie és használnia kell a ti fogalmi rendszereiteket. Ebben szeretnék segíteni, és aki szívesen beleáll, és azt mondja, hogy ő maga is élő hitű Egyházat szeretne, szóljon nekem, fogjunk össze és győzünk.

– Milyennek látja a jövő Egyházát?

– Olyannak, amilyen ti vagytok. Bátrak, határozottak, elszántak, életképesek. De ez kemény munka, ebbe bele kell állni. Olyan, mint egy párkapcsolat, egy család, amiben jelen kell lenni, amiben dolgozni kell. Amit mi megkezdtünk, ti folytatjátok. Rajtatok múlik, hogy ti milyenné fogjátok tenni. Szoktátok olvasni az evangéliumot,

Jézus nem kispályás férfi volt! Nagyon erős és határozott volt, ahogy az apostolok is.

Köztük Péter, aki egy kőkemény, szenvedélyes férfi volt. Szent Pál apostol pedig izzott a férfiasságtól, az erőtől, a tudástól. Igazi férfias szívvel élt, amikor rádöbbent a valóságra, megtért, és csak egy kérdése volt: Jézus! Mit csináljak? Mondd meg! – Hiszem, hogy a ti szívetekben is meg fog születni egy érzés, egy gondolat, hogyan lehet az életből többet, szebbet, jobbat kihozni, mint amit a környezetemben látok. De ezért a célért küzdeni, harcolni kell. Keressetek olyan barátokat, akikkel együtt tudtok gondolkodni, tervezni és a jövő felé elindulni.(…)

A beszélgetés teljes leirata ITT olvasható.

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Fotó: Hegyi László

Magyar Kurír