Jézus nyomában – Egy jezsuita a Szentföldön

– Jónak, hasznosnak tartaná, ha életükben legalább egyszer a keresztényeknek is el kellene zarándokolniuk a Szentföldre úgy, mint a muszlimoknak Mekkába?  

– Valaki egyszer úgy fogalmazott, és ez nagyon megérintett, hogy

minél inkább megismerjük Jézus emberségét, annál inkább növekszik bennünk az istensége.

A Szentföld az a hely, ahol az örömhír született, s ahonnan kiáradt a világba. Ott kezdődött a keresztény hitünk. Ha elzarándokolunk ide, visszatérünk a gyökerekhez. Olyan ez, mint amikor családfát kutatunk, s közben jobban megértjük az őseinket, azt, hogy honnan jövünk. A Szentföld segít mélyebben átélni az evangéliumot. Élmény ott olvasni a Szentírást, elképzelni, hol és hogyan történtek Jézus életének eseményei. Ettől sokkal bensőségesebbé vált számomra az evangélium, jobban otthon érzem magam benne, közelebb kerültem azokhoz a történésekhez, amelyek ott játszódtak le. Ferenc pápa is megerősíti ennek fontosságát, amikor azt mondja, ott van élő fa, ahol gyökerek vannak.

– Mi vezette erre az útra? 

– Hatéves tartományfőnöki ciklusom végén szükségét éreztem, hogy elmenjek egy zarándoklatra. Szerettem volna kilépni a hosszú időn át tartó szolgálat ügyes-bajos dolgaiból, letenni, elengedni a feladataimat. Kacsingattam az El Camino felé is, ugyanakkor nagyon érdekelt a Szentföld. Aztán lassanként megerősödött bennem, hogy most nem volna jó egy nagy hátizsákkal gyalogolni az El Caminón, hiszen inkább letennék, elengednék dolgokat. Egyre közelebb került hozzám a szentföldi zarándoklat gondolata, ami régi vágyként élt bennem. Jártam is már ott, meg nem is. Kilenc évvel ezelőtt a repülőtérről visszafordítottak, nem léphettem be az országba. Azóta vártam, mikor jön el az ideje annak, hogy visszatérjek.

Más az a világ, jobban kiszakít a sajátomból. Jezsuita lelkiségünkben fontos szempont Jézus jobb megismerése. Persze nem föltétlenül szükséges ehhez egy szentföldi zarándoklat, de mégiscsak közelebb visz hozzá.

Olyan ez, mint amikor egy barátunk megmutatja azokat a helyeket, tájakat, ahol élt, s ezáltal jobban megismerjük.

Hiányzott az életemből, hogy láthassam Jézus földi életének kétezer évvel ezelőtti helyszíneit, azt a világot, ahol született, tanított, gyógyított. Vágytam eljutni oda jezsuitaként is. Megtérése után Szent Ignác atyánk számára is nagyon fontos volt, hogy eljusson Jeruzsálembe. Sikerült neki, de nem maradhatott ott, ahogy elgondolta, vissza kellett térnie Európába, mégis egész életében meghatározó maradt ez a zarándoklata. Így vele együtt jártam Jézus nyomában, elbeszéléseiből emlékezve egy-egy helyre, ahol megfordult.

– Hogyan készült az utazásra?

– Szándékosan nem terveztem meg az utamat, szerettem volna helyben megismerni a körülményeket, és aszerint útra kelni.  Nem az volt a célom, hogy gyorsan bejárjak rengeteg helyet, és rövid idő alatt sok mindent megtudjak.

Inkább hagyni akartam, hogy kibontakozzon, mit szeretne megmutatni az Úr.

Keresni, megtalálni, megérkezni, elidőzni akartam, imádkozni, és engedni, hogy közel kerüljön hozzám, megnyíljon előttem az a hely. Úgy indultam útnak, hogy tudtam, nyitott vagyok, és elfogadom, amivel találkozom. De természetesen sokat segített, hogy ráhagyatkozhattam mások – a jeruzsálemi jezsuita közösség vagy az ott élő Várnai Jakab ferences atya – tapasztalatára és ismereteire. Alapvetően két bázisom volt, ahonnan eljártam a környező helyekre: Jeruzsálem és a galileai Tibériás.

– Mi volt az első nagy élménye?

– Jeruzsálem. Az utam kezdeti szakasza Jeruzsálemhez és környékéhez kapcsolódott. Az első helyszín, ahol jártam, a Szent Sír-templom volt. Épp csak megérkeztem és próbáltam tájékozódni, még nem készültem rá a zarándoklatra, de a Lélek valahogy odavezetett. Nagyon jólesett, hogy pont ott kezdhettem, s a végén ott is fejeztem be az utamat. 

– Mennyire foglalkoztatta a város jelene? 

– Jeruzsálem megérintett az erőteljességével, vallási kifejezésével. Határozott identitást képviselnek a különböző vallások, ami külsőségekben is megnyilvánul. Európában szokatlan ez a jól látható vallási erőteljesség a mindennapi életben. A zsidók az öltözködésükkel is felvállalják a hitüket. A muzulmánok pedig a ramadán idején akárcsak egy folyó, úgy áramlottak Jeruzsálem óvárosának sikátorain át a Templom-hegyre, a Sziklamecsethez. De a keleti és a nyugati keresztények is láthatóan kinyilvánítják a hitüket. Szép, hogy a különböző vallások ezekkel az erőteljes kifejezésekkel tudnak egymás mellett élni. A békét ugyanakkor fegyverek őrzik. Nekem szokatlan volt, hogy az utcákon milyen sok a katona és a rendőr, de ott ez hozzátartozik a mindennapi élethez.

– Mit tapasztalt a vallások együttélésével kapcsolatban?

– Jeruzsálem nagyon sajátos világ, mindhárom nagy monoteista vallás számára fontos hely. Bár a béke városának nevezik, sajnos időnként előfordulnak súrlódások, és a zsidó-muzulmán ellentétnek nemegyszer a keresztények az elszenvedői; az utóbbi időben is több alkalommal ért támadás keresztény helyeket. A folyamatos feszültséget a külső szemlélő nem látja, de ha elbeszélgetünk ott élő emberekkel, akkor érzékelni lehet. 

Az ultraortodox zsidókat nem mindenki kedveli, de a hitük melletti elköteleződésük világít, nem lehet megkerülni azt a tudatosságot, ahogyan élnek. Már az öltözködésükben is megmutatkozik ez, puritánok, következetesek: egyszerű fehér inget és sötét nadrágot viselnek. A fiatalok ebbe a vallásosságba nőnek bele. Amikor a galileai szállásomra utaztam, jó volt megfigyelni a buszon ezeket a zsidó fiatalokat. Egyikük kezében sem láttam okostelefont, ellenben Szentírást igen, azt olvasták. Jellemző az is, ahogyan Jeruzsálemben a muzulmán férfi árusok az imafüzérüket morzsolják a bazárban, s a müezzin hívására letérdelnek és imádkoznak. A keresztények is büszkén vállalják, hogy kihez tartoznak, nem rejtik el a keresztjeiket. Olyan világban élnek ezek az emberek, ahol a különböző vallások között bármikor feszültség robbanhat ki, ugyanakkor senki nem fél megvallani, hogy zsidó, keresztény vagy muzulmán. Ez nagyon szép.

Keresztény szempontból pedig ott vannak a különböző felekezetek, amelyeket a különbözőségeik ellenére is összetart a közös keresztény értékek ökumenizmusa. Leginkább a Szent Sír-templomban ötlik szembe a széttöredezésünk. Hat felekezet használja a templomot, osztoznak a szent helyeken térben és időben, így itt is minden szabályozva van. Kell a rend, a fegyelem, hogy ne legyenek félreértések, és mindenki megfelelő módon vehesse igénybe a teret és az időt, ami a sajátja. A társas élet hangos, és ezt a szent helyeken is tapasztaljuk. Az ember időnként mogorva szerzetesekkel is találkozhat, akik vigyáznak a rendre. Sok a külsőség, de ha valaki nem akad fenn ezeken, akkor rátalál a lényegesre, mert ott van a béke, a szépség, ott van az istenközelség, meg lehet érintődni. Rácsodálkoztam arra, hogy Jézus nem sajátította ki magának Jeruzsálemet, nem nyomta el a másik két vallást. Engedte, hogy ők is a magukénak tartsák. Ebben Isten alázata jelenik meg számomra, s ezt tükrözi a kereszténység is: képviselői szelíd erővel és alázatosan vannak itt jelen.

– Milyen új felismeréseket adott Önnek ez az út? 

– Meg tudtam érteni Jézus küzdelmeit és azt, ahogyan a kora fogadta őt. Azóta persze eltelt kétezer év, és az idők változtak, de úgy tűnik, az emberek nem. A zsidók ma is ugyanolyan odaadóan és buzgón várják a Messiást, tanulmányozzák a Tórát, az Írásokat, ahogyan Jézus korában, s bizonyos csoportok figyelmesen betartják az előírásokat. Ez tiszteletreméltó, de az is látszik, hogy nagyon zártan élnek a saját vallási rendszerükben. S ugyanígy a muzulmánok, és mi, keresztények is, hogy ne maradjunk ki a sorból. Közel jött hozzám a kérdés, hogy mit jelenthetett Jézusnak kiállni és Isten országáról tanítani egy ilyen közegben. Hogyan lehetett megszólítani az embereket? Rájöttem, egyáltalán nem volt könnyű dolga, és nem véletlen, hogy sok értetlenségre talált. Megsejtettem hitünk születésének kezdeti küzdelmeit. 

Azt is nagyra értékelem, hogy a Szentföldön egy másik perspektívából nézhettem rá az életünkre. Amikor ott lépten-nyomon gépfegyveres katonákat látunk, rájövünk, milyen áldott a hely, ahol élünk. Nálunk a békét – hála Istennek – nem kell fegyverrel őrizni. Mennyi minden adott számunkra, és milyen természetesnek vesszük azokat a körülményeket, amelyeket a világ egyes pontjain csak komoly erőfeszítések árán tudnak megteremteni a mindennapi életben! 

– Zarándokként egyfajta belső utat is bejárt? 

– Azok a helyek, ahol akadályokba ütköztem, valahogy mindig erőteljesebben hatottak rám. Amiért megküzdöttem, az széppé lett. Nehezen tudtam bejutni az országba, a rendszerben ott volt a nyoma, hogy kilenc évvel ezelőtt nem engedtek be. Hét órát várakoztam a repülőtéren, de végül beléphettem az országba, és megnyílt előttem a szépsége és gazdagsága.

Nehézséggel kellett szembenéznem a nagyhéten is. Annyira vártam azt az időt, hiszen egy rendkívüli helyen voltam, de nagyon megbetegedtem. Gyerekkorom óta nem voltam ennyire megfázva, így nagypénteken nem is tudtam elmenni a szertartásra a Szent Sír-templomba. A szertartásokat amúgy mindig reggel tartják, ekkor van a római katolikusok számára fenntartott idősáv, így a feltámadási szertartásra szombaton reggel került sor. Nagyon hálás voltam, hogy erre eljuthattam. Éppen a Szent Sír előtt kaptam helyet a jelen lévő papság nagy sokaságában, ott ünnepelhettem Urunk feltámadását. Megható volt ott lenni és imádkozni sokakért, átengedni magamon mindazt, ami ott történt kétezer évvel ezelőtt. Nagy ajándéknak éltem meg ezt, és megerősített abban a meggyőződésemben, hogy az akadályok miatt nem szabad megtorpanni, feladni a célunkat. Mindig érdemes tovább keresni, megtenni, ami rajtam múlik, a többi pedig nem rám tartozik. Az út során megélhettem, hogy velem van az Úr, ő volt az, aki vezetett.

– Kétezer év múltán mennyire tud feltárulni Jézus élete a zarándok előtt?

– Láttam életének egykori helyszíneit, romokat, másutt újonnan épített templomokat, oda zarándokoló híveket.

Jézus élete azonban csak a hit fényében tud feltárulni. Nemegyszer épp a zarándokoló hívek mély hite és egy-egy gesztusa érzékeltette Jézus életének hatását.

És megvolt a saját történetem is Jézussal, ahogy vele találkozhattam belsőleg, lélekben. A különböző helyeken elidőztem, kicsit oda is igazítottam életemnek bizonyos területeit, az előttem álló feladatokat, és rábíztam azokat Jézusra. Amikor a kenyérszaporítás helyén jártam, az új feladatomra gondoltam. Az apostolokkal együtt én is azt kérdeztem, vajon lesz-e elég élelmünk, de amim van, azt odaadattam, rábíztam az Úrra, és igyekszem együttműködni vele.

– Hogyan élte meg a hazaérkezését?

– Hazatérésem előtt az utolsó három napon elvonultam a Getszemáni-kert remeteségébe csendben maradni, imádkozni, és hagyni leülepedni azt a sok mindent, ami történt. Ez valójában lelkigyakorlatos hely. Betöltött a hála mindazért, amit láttam és tapasztaltam, s különösen azért, hogy magam mellett érezhettem az Urat. Ez volt a legfontosabb. Mondhatom, hogy nagyon gazdagon tértem haza, sok belső élménnyel és külső benyomással gyarapodva. Jó volt Jézussal találkozni az ő földjén.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Vízi Elemér SJ; Jeruzsálemi Latin Patriarchátus

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.