Jób szenvedései révén tapasztalatból is megismerte Istent – Béri Renátó nagyböjti triduuma, 3. rész

Az evangélium Szent Lukács könyvéből hangzott el (13,1–9).

Béri Renátó szerint

a nem tudás bölcsessége leglátványosabban Jób könyvében mutatkozik meg.

Hogyan tudunk együtt élni a misztériummal, a titokkal? Jób könyve tanmese. Fő kérdése, hogy miért szenved az ártatlan, de emögött még mélyebb kérdések is vannak, a legfontosabb: ha Jób ártatlanul szenved, akkor milyen az Isten, aki ezt megengedi? Hogyan viszonyul Isten az emberhez? Jób könyvében elhangzik egy erős kritika annak az istenképnek és teológiának a kapcsán, amely sokszor mai kereszténységünkben is jelen van: Isten a jókat megjutalmazza, a gonoszokat megbünteti, már itt a földön; aki szenved, vagy nem boldog, az biztosan bűnös valamiben. Ennek kritikája fogalmazódik meg ebben a szentírási részben. Jób jó és istenfélő, vallásgyakorló ember, mégis rászakad a baj. Ártatlan, mégis egyik napról a másikra mindenét elveszíti, szenved.

Jób könyvéből egyértelmű: Isten nem olyan, hogy a jókat megjutalmazza, a gonoszokat megbünteti. Az ő szeretetének bölcsessége és intézkedései egészen másmilyenek ahhoz képest, ahogyan mi olykor nagyon primitív, gyermekded módon elgondoljuk – mondta Renátó atya. – Miután Jób elveszíti családját, anyagi javait és testi egészségét, kezdetben még megpróbál jó vallásos ember maradni, a tudás bölcsességével elemezni, hogy mi történt vele. Ilyeneket mond: „Ha a jót elvesszük Isten kezéből, a rosszat miért ne vennénk el?” Ez sokszor megjelenik nálunk, keresztényeknél is a szenvedések kapcsán mint valami kötelező hozzáállás. Nem szabad panaszkodnom, csöndben kell maradnom.

Kezdetben Jób is így viszonyul a szenvedéshez, de aztán jön három barátja, illetve megjelenik a negyedik is. Elgyászolják őt, elvégzik körülötte a korabeli temetési szertartást: Jób, a te életednek már vége, nincs menekvés a számodra. Jóbnál eddig tartott a jó vallásos ember lelkülete, a harmadik fejezettől így szólt: „Vesszen a nap, amelyen születtem, az éj, amelyen azt mondták, »Fiú fogantatott.« (…) Miért nem haltam meg a méhben? Miért nem pusztultam el mindjárt, amikor kijöttem a méhből? Térd engem miért fogadott, miért tápláltak emlők? (...) Mire való az élet a férfinak, akinek útja el van rejtve, akit Isten homályba burkolt? (...) Undorodik lelkem az élettől, szabadjára engedem panaszomat, szólok lelkem keserűségében, mondom Istennek: ne kárhoztass engem, jelentsd meg nekem, miért ítélsz el ennyire? (...) Jólesik neked, hogy megnyomorítasz és elnyomsz engem, kezed alkotását, a gonosz tervét pedig megsegíted?”

„Kedves testvéreim, ez egy nyomdafestéket nem tűrő imádság. Keresztény tankönyveinkben nem szokott megjelenni, pedig a Szentírásban benne van” – hívta fel a hívek figyelmét Renátó atya. – Micsoda őszinte imádsága ez Jóbnak! Ez a helyes hozzáállás a szenvedésben. A fájdalmunkat ki kell mondani, kegyetlen őszinteséggel. Jób nyomdafestéket nem tűrő módon beszél Istennel, nem azért, mert nem szereti, pont azért, mert szereti, nem retteg tőle, megengedi magának ezt a kíméletlenül őszinte, realisztikus beszédmódot – és mindezt azért, mert tudja jól: a fájdalmat kendőzetlen őszinteséggel ki kell mondani, mindenekelőtt Istennek.

Ha nem tudom ilyen jóbi őszinteséggel elmondani a Teremtőnek a problémáimat, ha előtte mindig csak szép, teátrális szavakat használok, az azt jelenti, hogy még nincs képem a szerető Istenről, akkor még mindig rettegek ettől a valakitől, akit Istennek hívok. Ha viszont képes vagyok erre, akkor elmondhatom, hogy bízom benne, szeretem őt.

A fájdalmainkat, szenvedéseinket nemcsak Istennek, de legalább egy embernek ugyanilyen nyers őszinteséggel kell elmondanunk.

A szónok kitért Jób négy barátjának magatartására is, rámutatva: mind a négyen csak a tudás bölcsességét alkalmazzák, a nem tudás bölcsessége helyett. Próbálják megmagyarázni Jóbnak, hogy miért szenved, teologizálnak, de hiányzik belőlük az empátia. Egyikük sem mondta azt: „Nem tudom, miért történik ez veled, de melletted állok a szenvedésben.” Végül a 38. fejezetben megjelenik a Teremtő, aki egészen más hangon beszél Jóbbal, mint a barátai. Nem ad választ arra, hogy miért szenved Jób, hanem kérdéseket tesz fel neki: „Hol voltál, amikor a föld alapjait megvetettem? (...) Ki zárta el a tengert kapukkal? (…) Eljutottál-e a tenger mélységeibe? (...) Jártál-e az óceán fenekén? (...) Kitárultak-e előtted a halál kapui? (...) Szemlélted-e a földet széltében? Melyik út vezet a világosság lakóhelyéül és hol van a sötétség helye, hogy mindegyiket határába elvezesd, és tudd az ösvényt házához?”

Béri Renátó megvilágította: a Teremtő részéről ezek nem számonkérő jellegű kérdések, hanem atyai tanítások a nem tudás bölcsességéről. Jób meg akarta érteni Istent, ki akarta fürkészni a legmélyebb titkait, és most Isten újabb megoldhatatlan kérdésekkel szembesíti őt, a legnagyobb atyai és isteni szeretetből, pontosan azért, hogy megértse: nem fogja megérteni, hogy mi történt vele. Azért,

hogy Jób végre megnyíljon a nem tudás bölcsességére, hogy szenvedésére nincs válasz.

Nem tudjuk, miért történt ez vele, és Isten, a Teremtő, gyönyörűséges szeretettel erre tanítja az ő fiát, Jóbot. Ez Jób könyvének a csúcspontja. Amikor Jób elfogadja ezt a titkot, elfogadja a nem tudás bölcsességét, amikor elengedi annak kényszerét, hogy megértse, mi történt, történik vele, akkor így szól: „Eddig szóbeszédből hallottam felőled, most pedig saját szememmel látlak!”

Renátó atya hozzáfűzte: ez újjászületés ébredés, feltámadás, és erre mindnyájan meg vagyunk hívva. Jób eddig csak információs szinten ismerte az Istent. Sok teológiai tudás volt a fejében, betartotta a vallás parancsait, de nem ismerte Istent tapasztalatból. Mihelyst összedőlt az élete, összetört a lelke, és elvesztette a számára legfontosabb dolgokat, és elfogadta alázattal, nem fogja megérteni ennek a miértjét, hirtelen megismerte Istent tapasztalatból. A tudás az agyából leszállt a szívébe, tapasztalattá vált. És tudjuk, hogy ez a húsz-harminc centiméter, ami az agyunk és a szívünk között van, a leghosszabb út az Univerzumban – mondta a szónok. –

Jób összetört, de elfogadta, átölelte az élet titkát és paradoxonát, elengedte a megértés kényszerét, megnyílt a nem tudás bölcsességére, és ezáltal megismerte Istent tapasztalatból.

Ég és föld a különbség aközött, hogy Istent csupán az agyunkkal ismerjük és aközött, hogy szívtájékon, tapasztalatból.

„Szívből kívánom mindnyájunknak, hogy életünk titkait ilyen módon szemlélve, Isten titkaihoz így hozzáállva, a nem tudás bölcsességét a tudás bölcsessége mellett elfogadva és átölelve el tudjunk jutni a mi Szentháromságos, Szerető Istenünk tapasztalati jelenlétéhez. Nagyböjtben, húsvétra és természetesen egész életünkben ezt kívánom mindnyájunknak. Ámen” – zárta háromnapos nagyböjti lelkigyakorlatát Béri László Renátó atya.

A szentmise végén Szeidel Péter atya köszönetet mondott Renátó atyának a lelkigyakorlat megtartásáért. Ezt követően a templomigazgató vezetésével a hívek ezúttal is elimádkozták Erdő Péter bíboros imádságát az orosz–ukrán háború befejezéséért:

Urunk, Jézus Krisztus, az Örök Atya Fia, küldd el most Lelkedet az egész földre. A Szentlélek éljen minden nép szívében, hogy megmeneküljenek a romlástól, a pusztulástól és a háborútól. Minden nemzet édesanyja, a boldogságos Szűz Mária legyen a mi közbenjárónk. Ámen.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila, Merényi Zita (archív)

Magyar Kurír