Kataklizma után – Az Akik maradtak és a Foglyok című filmről

Azt a másnapot, amikor a túlélők csendesen elhantolják halottaikat, gyógyítgatják a sebesülteket, és a füstölgő romokból megpróbálják újraépíteni a hétköznapokat. Mert élni kell, még akkor is, ha úgy érezzük, képtelenek vagyunk rá. Mindezt két, eredeti formátumánál többre hivatott tévéfilm is tanúsítja: az Akik maradtak végül mozi-, sőt Oscar-karriert futott az elmúlt hónapokban, a Foglyok pedig az év fordulóján debütált kisképernyőn.

Körner Aladár (Hajduk Károly) a negyvenes évek végének Budapestjén nőgyógyászként dolgozik egy klinikán. Itt botlik bele Wiener Klárába (Szőke Abigél), az éppen kamaszodó fiatal kislányba, akiről kiderül, a haláltáborban elvesztette az egész családját. A szintén tragédia sújtotta férfi elkezdi gondját viselni a lánynak, aki eközben felnőtt nővé érik. A világháború utáni fellélegzést pedig egyre fenyegetőbb árnyékba burkolja a kommunista térfoglalás. 

Tóth Barnabás második egész estés játékfilmje egyetlen puskalövés nélkül mesél egy iszonyatos világégés szörnyű következményeiről: két bolyongó emberről, akik kapaszkodókat keresnek, és valahogy egymásra találnak. Az F. Várkonyi Zsuzsa regényéből készült, apró rezdülésekből építkező, gyönyörű gyógyulástörténet drámai súlya elsősorban a rendező ihletett hangulatteremtő képességén és a színészi alakításokon múlik. Nincsenek látványos Budapest-tablók (a berendezés ugyanakkor korhű) vagy hangos nagyjelenetek (viszont érezzük a feszültséget), pusztán egy szegényes lakás, néhány rutinszerű mozdulat és halk, tétova mozdulatok, beszélgetések.

Szokatlanul csendes, finom szövésű film az Akik maradtak: le kell lassulnunk, el kell mélyednünk hozzá, hogy felfigyelhessünk egy-egy gesztusra, átsuhanó érzelemre, megvillanó felismerésre – előbb a színészeink arcán, aztán a saját lelkünkben.

Hagyományosabb vonalvezetésű, ám nem kevésbé izgalmas az Oscar-nyertes Deák Kristóf első egész estés munkája: forró nyári nap a fővárosban, önfeledt ifjúság és csengőfrásztól rettegő szülők.

A Rákosi-korszakban járunk. Sára (Sodró Eliza) az udvarlója motorján felkeresi a tanárát, és megkérdezi, miért nem érkezett meg aznap reggel az egyetemre. A bejáratnál morózus ballonkabátosokba ütközik, akik nem köszönnek, nem kérdeznek, csak betessékelik a házba. Elmenni nem lehet. A házigazda Gaál család (Fekete Ernő és Szamosi Zsófia) eleinte találgatja még, mi lehet a szigorú tekintetű elvtársak célja (elhurcolás? kitelepítés? vallatás?), ám válaszok helyett marad a bizonytalanság, ami lassan kezdi felemészteni a lakók idegeit.

Deák Kristóf remek tempóérzékkel vezeti nézőjét, és ebben nagy segítségére van Vörös András kitűnő forgatókönyve. A kamaradráma, amely kibontakozik, éppen megfelelő arányban vegyít feszültséget, humort és melodrámát ahhoz, hogy mindvégig odaszegezze a tekintetünket a képernyőre. A karakterek ezúttal néhány találó ecsetvonásból épülnek, a helyzet abszurditása pedig számtalan mulatságos helyzetet szül, kezdve a lehető legrosszabb pillanatban megszólaló Szabad Európa Rádiótól a kínos vécépapírhiányon át egy fej hagyma gondos megpucolásáig.

Bármennyit is mosolygunk a játékidő alatt a hatalom groteszk kisszerűségén, a zárlat megrendítő fordulata arra emlékeztet bennünket, hogy minden bornírtságán túl mennyire félelmetes egy olyan rendszer, amelyben egyszerűen nem létezik intimitás. Tóth Barnabás és Deák Kristóf filmje paradox módon éppen az érzékeny világábrázolásával mutat rá erre. Előbb-utóbb elérkezik az a pont, amikor meghasad a lelkiismeret, és választani kell a kisebb és a nagyobb rossz között. Mert a hősök korán halnak, nekünk viszont élnünk kell – a kataklizma után is.

Fotó: Imdb.com

Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. február 2-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.