A képekben megcsodálva magunkat és Istent – Apáti-Tóth Sándor fotóművész tárlata Tihanyban

Apáti-Tóth Sándor Cegléden született. Tizenhárom éves korától szerepeltek képei hazai és nemzetközi kiállításokon. Fényképeit ciklusokba rendezi: Etűdök, Jelek, Talált képek, Ecce homo, Csöndek, Atlantisz, Csendéletek és a mostani összeállítás: Az idő kapujában – más dimenziók.

Korai munkáitól kezdve végigkíséri pályáját a szimbólumteremtés szándéka: képei az elsőleges látványon túl kínáljanak mögöttes tartalmakat is. Így ír: „Fel kell mutatnom a szerelem-születés-elmúlás hármas alapélményét. Nagy, megrázó érzés. Hogyan kapcsolódott bennem egybe a három? Fiunk születésének másnapján boncolási fotók készítésére kértek fel. Sem előtte, sem utána nem vállaltam, képes sem lettem volna rá, de akkor...”

Munkássága első szakaszát 2008-ban, a 60. születésnapja alkalmából a Magyar Nemzeti Galériában megnyíló nagy, önálló kiállításával zárta le. Jelentősebb egyéni tárlataink száma közel kilencven. A Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja, a Magyar Arany Érdemkereszt kitűntetettje, Cegléd díszpolgára, a Tihanyi Bencés Apátságban is volt már kiállítása 2016-ban Atlantisz címmel.

Alábbiakban közreadjuk Barkó Ágoston bencés szerzetes, a Tihanyi Bencés Apátsági Múzeum igazgatója a tárlat megnyitóján elmondott beszédét.

Nagyböjt második vasárnapjának – az elmúlt vasárnapnak – az evangéliumi szakasza mindig Jézusnak a Tábor-hegyen történt „felfényléséről”, „átragyogásáról” szól. A szürke hétköznapok világából egy kis időre kihívja a három apostolt – Pétert, Jakabot és Jánost –, és felviszi őket egy magas hegyre. Ott elváltozik előttük. Pusztán emberi valóságnak érzékelték korábban Jézust, most átragyog rajta az Istenség egész világossága. „Uram, jó nekünk itt lenni” – mondja Péter.

Jó nekünk itt és most időzni, a „Balaton koronájában” (egy 19. századi utazó a tihanyi apátságról) , ahol „heggyel az ég egybemosódik” (Kányádi Sándor). Olyan fényképeket látunk, amelyek valóságos szituációkat mutatnak be, tehát nem grafikák, nem íróasztali munka, megfeszített gondolkodás, kreativitás szüleményei, hanem megfogták a valóságot egy pillanatban. A képek – a művész utólagos, kiemelő munkája nyomán – viszont már nemcsak a konkrét állapotot mutatják, hanem

szimbólumok lesznek itt, elmúlás – és a „másik dimenzióba”, hitünk szerint az élő, örök, igaz Isten világába történő finom átlépés, felemelkedés, „áttűnés” – szimbólumai.

Több kis sorozat látható a kiállítás anyagán belül, amelyek ezt a zarándokutat, mindnyájunk életének zarándokútját, a Kharón ladikján a Sztüx folyón való átkelést, avagy a földi világ kapuján való kilépést és a levegőégbe, avagy a melegségbe vagy a kertbe, az elképzelt túlvilágba, az igazi otthonba való belépést szimbolizálják.

Mit tettünk életünkben? Mit hasznosat tettünk életünkben? Mit jót tettünk másoknak? Mi marad itt? Mit viszünk magunkkal? Van-e, lesz-e bátorságunk elköszönni, kilépni, átlépni, amely nem az utolsó óránkban kezdődik el, hanem életünk mindennapi apró kis tetteiben, miután ráébredtünk életünk igazi értelmére? Ember „mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7)

Ajándék az élet: zarándokút a túlvilág, Isten felé.

A földi hagyatékunkat elemészti a tűz, csak idő kérdése, most még hoznak virágot a sírjainkra, néhány évtized múlva a sírjaink is elenyésznek, elfelejtenek bennünket – emberi értelemben.

Mi volt lényeges az életben? A kenyér és a bor, hús és vér: Jézus áldozata, az ezen való megrendülés, a vele való táplálkozás – közösségben, együtt. Eljutunk-e a többre, a hitre?

Együtt megyünk fel az élet magas hegyére, megmásszuk a magas hegyet, ki-ki küzd, lassabban, gyorsabban halad, hozza a terheit, hozza az örömeit, de fel kell menni a hegyre, hogy lássuk az átragyogást. A ragyogó fényben, avagy a fotós istenadta tehetsége nyomán tisztán látszik, szépen látszik az emberi arc, Isten jó teremtése, a gyerekeink, az utódaink.

Bennük megcsodálom magamat, megcsodálom Istent.

Szükséges az értelem is az élet értelmének felismeréséhez: az utolsó képen egy mákszemet látunk. Milyen tökéletes a szerkezete: micsoda rend bonatkozik ki az univerzum egészében, nemcsak a mákszemben, hanem az atomokban, az atom alatti szinteken is és a csillagvilág egészében. Kerek a mákszem. Kereknek látjuk a Napot, kereknek látjuk a Holdat. Kereknek gondoljuk az erdőt, eredeti neve az is volt: kerek, ahogy a tihanyi alapítólevélben szerepel. A teljesség szimbóluma, a tökéletesség szimbóluma, minden megvan benne. Isten szimbóluma. Az örök életünk szimbóluma.

Átlépések, átnézések ablakon, ajtón; kenyér és bor; alfa és ómega, a természet csodái.

Nagyböjt van, amikor Jézus szenvedésére, kereszthalálára, egyúttal a saját, küzdelmekkel teli életünkre, saját életünk végére kell gondoljunk. Újra kell tervezni minden esztendő nagyböjtjében, tavasszal az életünket. Alkalmanként mélyebben is, ha életünk korszakainak a határán vagyunk.

Végül, hadd olvassak fel részleteket Sík Sándor Imádság a jó halálért című verséből:

Kérhet-e jobbat a fáradt zarándok,
Mikor az ösvény egyre-egyre szűkül,
Fogy a levegő s megsejlik előtte
Szorongó ködben a Szűk Kapu torka!
Ezért könyörgök, erre adj kegyelmet,
Verejtékező getszemáni Jézus,
Erre könyörögj Fiadnál kegyelmet
Jóhalál Anyja, kármelhegyi Szent Szűz,
Haldoklók csendes pártfogója József
És minden szentek, minden angyalok.
Ezért hadd könyörögjek. –
Csak ezért?
Hasít belém a lelkiismeret.
Csak arra kérsz-e oldozó kegyelmet,
Győzők olaját, Isten kenyerét,
Hogy az utolsó perced jó legyen?
Egy perc alatt akarnád eltiporni
Egy végig tán ki sem mondott igennel
Évtizedeid légió nemét?
Nincsen külön halál: a meghalás
Az élet fáján fakadó gyümölcs.

Amit ültettél, amit ojtogattál,
Amit öntöztél, amit metszegettél,
Ápoltál rajta: mind-mind visszaadja
A nagy gyümölcsben. Rosszabbat nem ád,
De jobbat sem tud adni. Ez a törvény.
Az örök Tervben nincsen műhiba.
Még élsz, erős vagy, tiszta a fejed,
Még tenyereden élet és halál:
Úgy imádkozzál mindennap s ugy élj,
Hogy el ne törd előre gyenge szárnyát,
A végső órán felsíró imádnak.

Elhallgatok, Uram. Elég nekem,
Amit te mondtál, mást nem kérek én:
„Aki bennem hisz, az nem lát halált.”
Én hiszek benned, Jézusom, – hiszek,
Segíts, Uram, hitetlenségemen.
Jöjjön ami jön, élet vagy halál,
Ilyen vagy olyan élet vagy halál,
A tied vagyok, – a Tied legyek.
Tégy velem amit akarsz. Úgy legyen.

Köszönjük a szép kiállítást! Áldott nagyböjti készületet és húsvéti örömet kívánok!

Forrás: Tihanyi Bencés Apátság

Fotó: Halász Gábor/Tihanyi Bencés Apátság

Magyar Kurír