A felekezetközi rendezvényen, melyet az alapító Vadász Sándor emlékének ajánlottak, a különböző magyarországi egyházak képviselői sorra felszólaltak, a beszédeket dicsőítés és közös ima zárta.
Kocsis Fülöp beszédében hangsúlyozta: bár van kitől félni, de nincs mitől félni. A főpásztor arra biztatott, hogy bár torzult világ támad ránk, mi álljunk ki bátran a természetes igazság mellett!
A főpásztor beszédét az alábbiakban teljes egészében olvashatják.
Isten mindenkit szeret.
A Mindenható tudja, hogy mit miért enged meg. Néha jó, néha kevésbé jónak tűnő dolgokkal ajándékoz meg minket. De ahogy Jób mondja, ha a jót elfogadjuk tőle, miért ne fogadnánk el a rosszat is.
Most úgy érezzük, nagyon sok rossz gyűlik körénk. Ahogy a zsoltáros is mondja: „A pogányok mind körülvettek engem, (…) Köröskörül bekerítettek engem, (…) Körülvettek engem, mint méhek a mézet, lángra gyúltak, mint a tűz a bozótban, (…) Lökdöstek és megráztak, hogy elessem…” Igen, ilyesmit érez ma az egyszerűen, józanul, tisztán gondolkodó ember.
Eszünkbe juthat még Remete Szent Antal atya figyelmeztetése a 4. századból: „Eljön az idő, amikor az egész világ megbolondul. S aki nem bolondult meg, arra azt mondják majd, te bolond vagy.” Nemcsak megbolondult ez a világ, hanem ahogy az egyiptomi remete is megjósolta, el is várja, hogy mindenki kövesse a bolondériáját.
Persze vagyunk még jó páran, sőt óriási többségben vagyunk, akik megingathatatlan meggyőződéssel valljuk a sok ezer éves igazságot, hogy a férfi férfi, a nő nő, és ketten egy párt alkotnak, s ha szerelemben egy életre elkötelezték egymásnak magukat, akkor Isten – ha mint Teremtő ezt jónak látja – gyermekekkel áldja meg őket.
Így olvassuk ezt a Bibliában: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy testté lesznek.” Óriási többségben vagyunk tehát, akik ma is követjük ezt az axiómát. Mégis kénytelenek vagyunk a szavunkat fölemelve újra és újra kimondani ezt a természetes igazságot. Mert olyan mértéket öltött a bolondéria, hogy ebben a harsogó zűrzavarban egyre halkabbnak tűnik a józan szó. De nem kiabálunk, nem ordítunk, a decibelek ringjébe nem szállunk be, mert ebben a nemtelen birkózásban kétségtelenül alulmaradnánk. Bízva a szó igazságának erejében tehát halkan bár, de határozottan fölemeljük a szavunkat: El a kezekkel a gyermekeinktől!
A nemváltást késztető, nemében elbizonytalanító, férfiúi és női mivoltában torzulásra késztető jelenségeket a szeretet pajzsával tartjuk távol a gyermekeinktől. Nem támadunk senkire, nem bántunk senkit sem, nem is ítélünk el az égvilágon senkit, ez nem a mi dolgunk. Rábízzuk a Teremtőre, hogy mit enged meg másoknak. Ő azonban ránk bízta a gyermekeinket, az ifjúságot, a jövő nemzedéket. Hogy kiegyensúlyozott, boldog, biztonságos életet építsünk nekik. Ezért kell fölemelnünk a szeretet óvó pajzsát, hogy a bolondéria minél kevésbé érje el őket, minél kevésbé legyen képes formálni gondolkodásukat, befolyásolni érzelmeiket.
A bolondság már az ajtóban van, az utcánkon hömpölyög. Nem csoda, hogy be kell zárni a józan családok ajtajait. Elzárkózunk tehát attól, ami a Biblia tanításával és a józan, természetes gondolkodással ellentétes. Elzárkózunk, de nem bezárkózunk. Nem félünk. Ha éppen ezt akarnák elérni, hát ebben sem hagyjuk magunkat. Nem támadunk, de nem is félünk. Vagyunk, örülünk az életnek, s a boldog élet örömét adjuk tovább gyermekeinknek.
Az idézett 117. zsoltár minden egyes sorához megerősítő vigasztalást is kapunk:
„A pogányok mind körülvettek engem,
de az Úr nevében visszavertem őket.
Köröskörül bekerítettek engem,
de az Úr nevében visszavertem őket.
Körülvettek engem, mint méhek a mézet, lángra gyúltak, mint a tűz a bozótban,
de az Úr nevében visszavertem őket.
Lökdöstek és megráztak, hogy elessem,
de az Úr megoltalmazott engem.”
Mai fölszólalásom legfőbb üzenete ez: bár van kitől félni, de nincs mitől félni. A torzult világ támad ránk, de mi álljunk ki bátran a természetes igazság mellett! Otthonainkban, iskoláinkban, munkahelyünkön, szórakozóhelyeken és az Országházban is, mindenütt éljük és valljuk az Istentől kapott kiegyensúlyozott, boldog életet. „Bár zord a harc…”, s talán lesznek sebesültek, de ez a csata már eldőlt.
Szent Pállal együtt kiáltom: „A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?”
A halál kultúrája csak ideig-óráig tombol, csak részlegesen rombol. Az elfogadó szeretet sokkal hatalmasabb nála.
Ezzel a szeretettel védjük, erősítjük, tápláljuk gyermekeinket, ezzel a szeretettel építjük a jövőt. Ez nem Bábel tornyának építése lesz, mert nem magunknak akarunk nevet szerezni. Hiszünk a szeretet kultúrájában. Az Isten országának ebbe az építésébe minden embertársunkat szeretettel hívjuk. Hiszen, mint az elején is mondtam, Isten mindenkit szeret.
Forrás: Hajdúdorogi Főegyházmegye
Fotó: Hekler Melinda
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria