Kocsis Imre: Az üdvösség itala

Az Eucharisztiát illetően Szent János evangéliumában a hatodik fejezetben találjuk a legegyértelműbb támpontot. Hálásak lehetünk a gondviselésnek, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust megelőzően, augusztus hónap vasárnapjainak szentmiséin – augusztus 15-ét, Nagyboldogasszony ünnepét kivéve – éppen ebből a fejezetből hallhattunk részleteket. A hosszabb szövegegység annak elbeszélésével kezdődik, hogy Jézus csodás módon vendégül látja az őt hallgató sokaságot. S amikor a föllelkesült tömeg újabb hasonló, földi táplálékot nyújtó csodatettet követel, Jézus a kafarnaumi zsinagógában hosszabb beszédet tart, amelyben nyilvánvalóvá teszi: küldetése nem földi javak juttatására irányul. Ő olyan lelki táplálékot akar a benne hívőknek ajándékozni, amely az örök életet biztosítja számukra. S ez a lelki táplálék maga Jézus, aki az Eucharisztiában saját testét és vérét adja eledelül. A beszéd egészéből jól kiviláglik, hogy a csodálatos kenyérszaporítás, amely révén Jézus földi javakat adományozott, egyedülálló hatalmát tudatosította.

Ő, aki öt kenyérrel és két hallal több mint ötezer embert képes volt vendégül látni, arra is képes, hogy saját magával mint mennyből alászállott kenyérrel táplálja tanítványait.

Figyelemre méltó, hogy János evangéliumában Jézus Krisztus nemcsak ételt ajándékoz csodálatos módon, hanem italt is. S nemcsak a lelki éhséget csillapító mennyei kenyér adományozását ígéri, hanem a lelki szomjúságot megszüntető természetfeletti italét. Mindazonáltal azt is el kell ismerni, hogy a földi ital ajándékozása, illetve a lelki ital ígérete két különböző szövegrészben található: az első a kánai menyegzőről szóló elbeszélésben (Jn 2,1–12), a második a szamariai asszonnyal folytatott beszélgetés történetében (Jn 4,4–26). E szövegrészek rövid áttekintése során főképp a bennük rejlő eucharisztikus vonatkozásokat igyekszünk feltárni.

A kánai menyegzőn végbevitt csodát, azaz a víz borrá változtatását illetően érdemes szem előtt tartani, hogy János evangéliumában ez a csoda Jézus első nyilvános cselekedeteként áll előttünk. Úgy is fogalmazhatnák, hogy ez Jézus bemutatkozása a nagyobb nyilvánosság előtt. S ezért csodatette felfogható úgy is, mint ami küldetésének lényegét vetíti előre.

Jól tudjuk, hogy a lakodalomhoz lényegileg hozzátartozik a vigalom, a felszabadult öröm, amelyet a közös együttlét és a közös étkezés biztosít. S ennek az örömnek az egyik nélkülözhetetlen feltétele a bor. „A bor megvidámítja az ember szívét” – hirdeti a zsoltáros (Zsolt 104,15). Izajás próféta könyvében pedig a végső üdvösséget olyan Isten által készített lakoma szemlélteti, amelynek egyik meghatározó eleme a bor, mégpedig a „letisztult színbor” (Iz 25,6).

A kánai menyegző történetében az a megállapítás, hogy „nincs több boruk” (Jn 2,3), lényegében azt jelzi, hogy vége az örömünnepnek. Jézus viszont azzal, hogy nagy mennyiségű és jó minőségű bort adományoz, megmenti az ünnepet. S egyúttal jelzi:

küldetése abban áll, hogy helyreállítsa a bűn által megromlott közösséget Istennel, és lehetővé tegye az igazi, zavartalan örömet.

Szépen fogalmaz XVI. Benedek pápa a Názáreti Jézusról írt könyve első kötetében: „A túláradó kánai bőség ezért annak a jele, hogy megkezdődött Isten ünnepe az emberiséggel, megkezdődött önmaga ajándékozása az emberek számára.”

Az az ünnep, amelyet Jézus a veszélybe került kánai menyegzőn lehetővé tett, előjele annak a nagy ünnepnek, amelyet megváltó művének emlékezeteként maga Krisztus rendelt el küldetése végén, vagyis az Eucharisztiának. Persze azt is tudatosítanunk kell, hogy ez utóbbi ünnepen jóval nagyobb adományban részesülünk, mint a kánai vendégek. Nem egyszerűen „jó bort” kapunk, hanem Krisztus testét és vérét. A „borral” nyilván inkább a „vér” áll párhuzamban, amellyel kapcsolatban a Szentírás a tisztító és megszentelő hatást emeli ki.

Az Eucharisztiában tehát Krisztus nemcsak megajándékoz minket, s nemcsak enyhíti lelki szomjúságunkat, hanem saját szentségében is részesít bennünket.

A szamariai asszonnyal való beszélgetés kiindulópontja Jézus szomjúsága. Hosszas vándorlása után Jézus Szikár városának környékén, Jákob kútjánál pihenőt tart, és a kúthoz érkező szamariai asszonytól vizet kér. Miután az asszony meglepetésének ad hangot amiatt, hogy egy zsidó férfi kéréssel fordult hozzá, Jézus kijelenti: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki mondja neked: »adj innom«, talán te kérted volna őt, és ő élő vizet adott volna neked. (…) Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne” (Jn 4,10.14).

Az élő víz a ciszternákra jellemző állóvíz ellentéte, mert forrásokból árad ki, s ezért mindig friss, üdítő, életet adó. Az Ószövetségben maga Isten jelenik meg élő vizek forrásaként (Jer 2,13),

aki a szava (Iz 55,1) és a lelke (Iz 44,3; Ez 36,25–26) által tisztítja, megújítja és élteti az izraelitákat. A szamariai asszonyról szóló perikópában Jézus az élő víz adományozója. Sőt úgy is fogalmazhatunk, hogy ő a forrása annak az élő víznek, amely a hívőben szintén forrásként működik majd tovább, mert állandóan buzog, s így folyamatos frissességet és üdeséget biztosít. Persze a Jézustól jövő víz nem a földi életet veszélyeztető fizikai szomjat oltja, hanem azt a mély szomjúságot, amely a biológiai létezés kereteit meghaladó életteljességre irányul. Ez alapján nem kétséges, hogy a Krisztus által megígért „élő víz” olyan adomány, amely az isteni életet közvetíti a benne hívőknek. A beszélgetéssel egyébként Jézusnak éppen az a célja, hogy a szamariai asszonyt elvezesse erre a sajátos hitre.

Arról, hogy az isteni élet konkrétan miként válhat folyamatos belső valósággá, a most vizsgált bibliai szövegben nem találhatók bővebb információk. Ám János evangéliumának későbbi részében hasznos kiegészítések fedezhetők fel. Főként a fentebb már említett hatodik fejezet mondható irányadónak. A kafarnaumi beszédben Jézus ismét kijelenti, hogy ki tudja elégíteni az emberek örök életre irányuló mély belső vágyát: „Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg” (Jn 6,35). A beszéd végén pedig nyíltan kimondja, hogy az isteni örök élet az Eucharisztia vétele által jut el hozzánk: „Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. (…) Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él” (Jn 6,53–54.57).

Ugyanakkor azt is érdemes szem előtt tartani, hogy a kafarnaumi beszéd után a figyelem Krisztus szavaira irányul, amelyek szintén az isteni életet hordozzák és közvetítik. A zúgolódó tömegnek Jézus ezt mondja: „A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, Lélek és élet” (Jn 6,63). Mestere ösztönzésére Péter apostol az alábbi hitvallást teszi: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,68).

János evangéliumának hatodik fejezete alapján a szamariai asszony történetében megígért „élő vizet” mind Krisztus igéjével, mind az Oltáriszentséggel kapcsolatba lehet hozni. S ebből természetszerűleg következik, hogy a két adomány szorosan összetartozik.

A katolikus hagyomány egyébként kezdetek óta két asztalról beszél, amelyeket Krisztus hagyott ránk: az egyik az ige asztala, a másik pedig az Eucharisztia asztala, s mindkettőhöz a szentmisében járulhatunk.

A szentmise két főrészének szerves összetartozását különleges nyomatékkal tudatosítja a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alapdokumentuma, amely kifejezetten a budapesti ünnepre való felkészítés jegyében készült: „Az Eucharisztia megünneplésének e kettős szerkezetében az ige liturgiája hirdeti az üdvösség történetét, amelyet Isten visz végbe, az Eucharisztia liturgiája pedig ezt az üdvtörténetet ünnepli és teszi jelenvalóvá annak csúcspontjában: Jézus Krisztus halálában és feltámadásában, dicsőséges húsvétjában.”

Bár a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson az Oltáriszentség misztériuma kapja a nagyobb hangsúlyt, az ige valósága sem marad háttérben: már azért sem, mert a kongresszus legkiemelkedőbb eseményei a szentmisék lesznek. Így a kongresszus lehetővé teszi, hogy mind az ige, mind az Eucharisztia „élő víz” mivoltát, vagyis éltető és megújító hatékonyságát a világ különböző helyeiről érkező katolikus testvéreinkkel közösen átéljük, és velük együtt adjunk hálát azért a csodálatos ünnepért, amelyet Krisztus mint Üdvözítőnk tett és tesz lehetővé.

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. szeptember 5–12-i összevont számában jelent meg.