Könyv jelent meg a jezsuiták magyarországi történetéről

A könyvbemutató moderátora Siptár Dániel, a Jezsuita Levéltár és Rendtörténeti Könyvtár vezetője volt.

A jelenlévőket Vizi Elemér SJ, a jezsuita rend magyar rendtartományának provinciálisa köszöntötte. Sajátos eseménynek nevezte, hogy a Szent Ignác-emlékévben, alapítójuk megtérésének 500. évfordulóján kiadhatták a Magyarországon működő jezsuiták összefoglaló ismertetőjét, és bemutathatják nemcsak az itthon, hanem az innen elszármazó és szerte a világon működő szerzetesek tevékenységét is.

Olyan világban élünk, ahol az identitás sokszor megkérdőjeleződik, krízisben van, és ez igaz egyénileg és közösségileg is. Ezért is fontos, hogy az emlékévben megjelent ez a könyv, amely megerősíti a rend identitását, amit a gyökerekből, a múltból meríthetnek – mondta a provinciális. – A kötet az olvasók számára is eligazítást, tájékozódási pontot adhat.

Vizi Elemér SJ kifejezte, abban is bízik, hogy ez a könyv nemcsak lezárása egy hozzáértéssel, lelkesedéssel végzett munkának, hanem inspirációt is adhat ahhoz, hogy a jövőben akár egy monográfia is elkészülhessen. Hozzátette, a cél az volt, hogy népszerűsítő, ismeretterjesztő, de egyben tudományos jellegű könyv szülessen.

Molnár Antal, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének igazgatója, a könyv egyik szerzője bevezető előadásában kiemelte, hogy a kötet valamennyi szerzője óriások vállán állt. Magyarországon a tudományos történetírást, amelyet ma történetírásnak nevezünk, a jezsuiták alapozták meg a 18. században, Hevenesi Gábortól kezdve Katona Istvánig. A jezsuitáknak hatalmas szerepük volt nemcsak a történetírásban, hanem az egész magyar tudománytörténetben. 1773-ban azonban ennek a történetnek vége szakadt, és amikor visszatértek Magyarországra, 1853-ban, sem a helyzetük (még sokáig az ausztriai rendtartományhoz tartoztak), sem a munkájuk súlypontjai nem tették lehetővé, hogy ténylegesen bekapcsolódjanak a magyarországi történetírás fő áramába.

A 19. század végére, a millenniumi ünnepségek idejére sok szerzetesrend megírta a maga történetét, a szerzetesi történetírás a virágkorát élte azokban az időkben, és ebből a jezsuiták kimaradtak. Három füzetből álló, a maga korában is gyarló mű jelent meg Velics László tollából, Vázlatok a magyar jezsuiták múltjából címmel. A magyar rendtartomány 1909-ben vált önállóvá, és felismerte ennek a hátrányát: „Valahogy fel kellene nőnünk a múltunkhoz.” Ekkor jött létre a rendtörténeti levéltár, megbízták Gyenis Andrást, hogy szervezzen munkaközösséget, és írják meg a jezsuita rend történetét, de ez a kezdeményezés is a hamvába holt. Ám teher alatt nő a pálma, a jezsuita történetírás azért lett ismét nagy, nőtt fel nemzetközi szintre, mert jöttek a kommunisták, és megvonták a működési engedélyüket. Ettől kezdve sok jezsuita élethivatásának tekintette a rend történetének kutatását, belső száműzetésben vagy külső emigrációban. Ekkor új aranykor kezdődött.

Az előadó a magyarországi szerzetesek közül megemlítette Petruch Antal és Holovics Flórián nevét, akik egész életükben forrásokat másoltak, a római iskola jezsuitái közül pedig Lukács Lászlót. A rendszerváltozás évében, 1990-ben létrejött a Jezsuita Levéltár, Lukács László hazaköltözött, és amit elkezdett Rómában, hogy maga köré vonz kutatókat, akik jezsuita rendtörténettel foglalkoztak, itthon is folytatta.

Az elmúlt évtizedekben a magyarországi jezsuita rend történetének kutatása ismét felkerült arra a szintre, ami méltó hozzá, hiszen az egész kora újkori magyar művelődésnek, kultúrának, politikának egyik legfontosabb alakító tényezőjéről van szó. Megszületett az új jezsuita történelem, amely negyven évvel ezelőtt még nem volt ismert. Volt mit összefoglalni ebben a kötetben: nem a régi tudásunknak a többször felhabosított változata született, hanem annak a kutatásnak az esszenciája, amit a jezsuita rendtörténészek végeztek, és amit aztán az ő tanítványaik folytattak, folytatnak. Létezik ma egy olyan jezsuita munkaközösség, amely meg tudta ezt valósítani, két-három év nagyon kemény szerzői, szerkesztői munkával.

A könyv első, 1773-ig terjedő időszakát Fazekas István történész, az ELTE BTK tanszékvezető docense ismertette, aki ugyancsak a kiadvány egyik szerzője.

Kiemelte: impozáns kiadványról van szó, amelynek a súlya is tekintélyes. A vállalkozás enciklopédikus igénnyel készült. A képanyag igen gazdag és színvonalas, rengeteg infografika, nagyon sok, csak erre a célra készült térkép található benne. A történések fontosabb szereplőiről külön életrajzok készültek, és sok fogalommagyarázat is van a könyvben, ami segít eligazodni a jezsuiták világában. Egyedi ötletként felbukkannak karikatúraszerű rajzok is, Mihalkov Ferenc SJ alkotásai.

Összesen 28 szerző írása olvasható a kötetben. Az 1561 és 1773 közötti bő kétszáz év történészi koncepcióját Mihalik Béla Vilmos jegyzi. Három fejezetre tagolta a kötetet, ez elé került egy általános, bevezető fejezet, amely Szent Ignácról és a Jézus Társasága létrejöttéről szól, illetve a társaság szervezetét mutatja be. Ezután következik a három magyarországi fejezet. Az első címe: Megtelepedés Magyarországon. 1561-től a 17. század elejéig mutatja be az eseményeket. A következő, Hőskor című fejezet az 1600-as évekkel kezdődik, és 1683-ig tart. A harmadik fejezet címe: A virágkor, és 1683-tól 1773-ig terjed. Mindegyik fejezetnek van egy fő szerzője, aki bemutatja a történések fő vonulatait: az első fejezetnél Molnár Antal, a másodiknál Kádár Zsófia, a harmadiknál Siptár Dániel.

Fazekas István szerint ez a kötet egy menetközbeni összefoglalás, amely egy lépés a majd valóban tudományos igénnyel megírt, akár többkötetes munka felé. A professzor szerint ez a könyv nem jöhetett volna létre a nagy jezsuiták áldozatos forrásfeltáró munkája nélkül.

Balogh Margit történész, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgató-helyettese ismertette a könyv második részét, amely az 1773-tól napjainkig terjedő időszakot öleli fel. A IV. rész fejezetcíme: A betiltástól az önálló rendtartományig, a fő szerző Mihalik Béla Vilmos. A tárgyalt időszak: 1773–1809. Az V. rész az Önálló provinciában címet viseli, ennek a résznek a fő felelőse Klestenitz Tibor, a szerzők az 1909-től 1950-ig terjedő időszakot mutatják be. A VI. rész az 1950 és 1990 közötti korszakot tárgyalja. A cím: A diktatúra és a szétszóratás évtizedei, itt a fő szerző Bánkuti Gábor. Az utolsó, VII. fejezet Az újraegyesüléstől napjainkig címet viseli, és Koronkai Zoltán jegyzi.

Balogh Margit föltette a kérdést: Ha egyetlen szóval kellene jellemezni egy szerzetesrendet, vajon mi jutna elsőre az eszünkbe? Neki az, hogy kolostor, zárda, csuha, ima, fegyelem… Ezek a szavak aligha idéznek fel mást, mint durva szövésű anyagokat, üres, fehérre meszelt falakat és végeérhetetlen csöndet.

A szerzetesi lét mindennapjai önfeláldozással, lemondással és önmegtartóztatással járnak. Ez a most megjelent kötet azonban egyfajta cáfolat, mert a jezsuita rend élete igenis színes, élettel teli, még ha időnként tragikus és zökkenőkkel is tarkított. Az új kötet egyúttal reprezentatív album is, de nem öntömjénező dicsőségtábla, mert kudarcokat éppúgy végigkövethetünk benne, mint kiemelkedő teljesítményeket. Olyan, mint egy nagy családi képeskönyv, amelyben keverednek a beállított műtermi fotók a spontán ellesett pillanatokkal, és amelyben moralisták, szobatudósok, ezermesterek, akár a mártíromságot is vállalók mellett megférnek kisszámú eltévelyedettek is, nem kitaszítva. A felelős kiadónak jár ezért köszönet, aki vallja: ők is a közösségünkhöz tartoztak, még ha más útra kanyarodott is az életük. A könyv tehát vállalja a hibákat és a hibázókat is, ilyen értelemben tükör. Nagyon sokszínűen mutatja be a jezsuiták életét, amely végül kiadja a jezsuita identitást, azt a széttéphetetlen kapcsot, amely a legkülönbözőbb gyökerű és személyiségű embereket képes összetartani a Jézus Társaságában – mondta Balogh Margit a könyvbemutatón.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír