Olyan az ember, mint a fű – Emma Donoghue Menedék című regényéről

A kereszténység már az 5. század elején gyökeret vert e zord tájon, elsősorban Szent Patrik missziós szolgálatának köszönhetően. Ám alighogy szárba szökkent Krisztus tanítása, a pogány angolok, szászok és jütök megjelenésével a keresztények kénytelenek voltak visszahúzódni az északi és a nyugati hegyvidékre. A kialakulóban lévő egyházmegyei szervezet bomlásnak indult, helyét a nagy monostorok vették át. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az írországi keresztény kultúrában máig kiemelt szerepet játszik a szerzetesi eszmény. A korai évszázadok során épült monostorok közül sok még ma is látható – legalábbis romjaiban –, így Cluain Mhic Nóis, azaz Clonmacnoise is. Emma Donoghue Menedék című új regényének cselekménye itt kezdődik.

A 7. században Artt, a tudós pap felkeresi a „gazdag földön álló” monostort, és szomorúan állapítja meg, hogy a „kapzsiság, a lustaság, a rosszindulat és a bujaság ütötte fel a fejét a falak között”. Egy éjszaka álmot lát, melyben harmadmagával egy távoli, magányos szigeten valósítja meg a vöröst felváltó fehér mártíromság életideálját. Artt el is határozza, hogy útra kel, már csak az a kérdés, kik lesznek a társai. Az idős, sokat megélt Cormacra és a fiatal, gyermekkorától a monostorban élő Trianra esik a választása, akik a hívó szóra azonnal igent mondanak. Nemsokára egy kis bárkába szállnak, és a Sionainne (Shannon) folyón hajózva eljutnak a Loch Deirgeirt (Lough Dergart) tóhoz, majd ki a nyílt tengerre. Bár a köd és a szélcsend is akadályozza a továbbjutást, ők „Isten leheletére bízzák magukat”, és nem csüggednek. Egyszer csak meglátnak egy ikerszigetet, amelynek egyik tagján végül kikötnek. Nagy nehezen felhurcolkodnak egy kis fennsíkra, ahol elkezdődik Istennek szentelt életük.

Bár a hajóút is meglehetősen gyötrelmes volt, a nehézségek csak most kezdődnek, még akkor is, ha a korabeli szerzetesi élet a maihoz képest elképzelhetetlenül egyszerűbb volt. Még keresve sem lehetett volna három ennyire különböző embert egybegyűjteni. Artt, aki apátként kezébe veszi a kis közösség életének irányítását, szigorú, persze elsősorban önmagával szemben. Meggyőződése, hogy „a szerzetesi élet egy hosszú háború az ördög ellen”. A sziget felkutatásával „nem a hús, hanem a lélek fertőző betegsége” elől menekült, melyet „a kilenc gonosz, a büszkeség, a hiúság, a harag, az irigység, a fösvénység, a vágy, a torkosság, a közöny és a szomorúság” táplál. Cormac felnőtt létének nagy részét gazdálkodóként élte le, a növényekkel és az építkezéssel kapcsolatos tapasztalataira Arttnak is szüksége van. Más a helyzet Triannal, akit az apát kódexmásolásra fog, bár a fiú keze ügyetlen.

Artt és Trian is szívesen hallgatja Cormac történeteit, akinek szinte mindenről eszébe jut egy nagy szent legendája. Így ismerjük meg mi is Szent Colm Cille (Szent Kolumba), Szent Comgall, Szent Senán mac Geirrcinn, Szent Molua, Szent Brendanus vagy éppen Szent Mochaoi életének egy-egy epizódját. De előkerül Fionn mac Cumhaill (Finn vagy Finn McCool), az ír mitológia egyik legjelentősebb alakja is, aki a költő Finnegas révén talált rá a Tudás Lazacára, s mivel a tiltás ellenére evett is belőle, megszerezte „a tenger alatti forrás mellett növő mogyorófa terméseiben lapuló bölcsességet”.

Szépen indul a kis közösség élete, igyekeznek alkalmazkodni a sivár környezethez, ám a Menedék nem egy tanmese, hanem regény, így érthető, hogy a három ember lelkialkata között fennálló különbségek egyre nagyobb feszültséget szülnek. A szigeten nem egyedül élnek, többféle madár is fészkel itt, amiket Artt csak „soktollú istencsapásának” nevez. Trian viszont szereti a madarakat, ellenben a kódexmásolás egy rémálom számára, Cormac pedig nem érti, miért nem hallgat rá Artt a kápolna- és a kunyhóépítés kérdésében. Az igazi gondok akkor kezdődnek, amikor elfogy a tüzelő – fa csak egy van a szigeten –, a madarak egy része pedig elköltözik, ráadásul Artt megtiltja a puhatestűek fogyasztását. A rájuk törő éhezést leginkább Trian viseli nehezen. Az apát személyisége egyre szélsőségesebb vonásokat mutat, rideg és megszállott lesz, számára az élet csak ugródeszka a mennyország felé, hiszen „olyan az ember, mint a fű”, egy darabig növekszik, majd elszárad és semmivé lesz. Azt, hogy valami nincs rendjén, jól szimbolizálja a kőkereszt felállítása: bár Cormac látja, hogy egy ponton túl nem szabad már faragni rajta, Artt mégis erőlteti, nagyot sújt rá, mire a kereszt egyik szára letörik…

Emma Donoghue művének ihletője, a sziget valóban létezik, és még azok is ismerik, akik semmit nem tudnak az ír kereszténységről, hiszen a Skellig Michael (Sceilg Mhichíl) sziklaszigeten húzta meg magát Luke Skywalker Az ébredő erő és Az utolsó jedik című Star Wars-filmekben. A regény cselekményvezetése leleményes, a konfliktus kirobbanását ugyanis a legvégére hagyja. De egészen addig húz magával, amennyire lehet, annyira hitelesen bemutatva nemcsak a korabeli szerzetesek életmódját, hanem gondolkodását is. Mind a három szereplő komolyan veszi a hitet, vállalja a világtól elvonult életformát, ám Cormac és Trian lelke mélyén ott rejlik más is: az előbbi az alkotás mestere, míg a fiatal szerzetes a természettel áll különleges kapcsolatban. Sajátos tanulsággal szolgál az is, ahogyan birtokba veszik a szigetet. Puritán létmódjuk miatt azt gondolnánk, hogy szinte semmilyen hatással nincsenek a környezetükre, ám lassan kiderül, az ember még akkor is mindent átalakít maga körül, ha csupán a legszükségesebbeket veszi el. Pedig a korabeli felfogás szerint a szerzetes és a teremtett világ harmóniában él egymással. A legenda szerint Szent Kevin (Szent Cóemgen) kezére egyszer rászállt egy madár, és fészket rakott benne. A szent addig tartotta így a karját, míg a tojásokból kikelt fiókák el nem repültek.

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Wikipedia; 21. Század Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.