Kormányozza Isten a mi tetteinket – Megkezdődött az ökumenikus imahét

Az idei ökumenikus imahét anyagát és istentiszteleti rendjét a Minnesotai Egyházak Tanácsa állította össze. A 2023. évi imahét vezérfonala: „Tanuljatok meg jót cselekedni, törekedjetek az igazságra” (Iz 1,17).

A nyitó istentiszteleten a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) tagegyházainak vezetői szolgáltak. A megjelentek Páll László, a Budapest Kálvin téri református egyházközség lelkipásztora köszöntötte.

Fischl Vilmos evangélikus lelkész, a MEÖT főtitkára bevezető imádságában rámutatott: Isten kegyelmére szorulunk, hogy legyőzhessük a megosztottságot, és felszámoljuk azokat a rendszereket és felépítményeket, amelyek révén közösségeink széttagozódtak. Mint elmondta, minden imahétnek van egy szimbolikus jellegzetessége. A minnesotai őslakosok körében a kő és a víz kapcsolata az élet értékének és fontosságának megértéséről szól. Az istentiszteleten ezért jelenik meg e két szimbólum: az új életbe kereszteltetésünket jelképező víz és a személyes életünk és az őseink történetét jelképező kő.

A bűnvallásra és a bűnbocsánatra hívást követő imádságban Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek-metropolita többek között így fogalmazott: „Mindenség Istene! Testben és lélekben hálásak vagyunk, hogy eléd járulhatunk, és megvallhatjuk az igazságtalanság és megosztottság bűneit… Áldunk téged, hogy a keresztség élő vize lemosta skarlátpiros bűneinket, meggyógyultunk, midőn a szeretett közösség, Isten családjának tagjai lettünk.”

Ezt követően Máté evangéliumából olvastak fel egy szakaszt (Mt 25,31–40), majd Erdő Péter bíboros, prímás mondott szentbeszédet, amelyet az alábbiakban teljes terjedelmében közlünk.

Krisztusban kedves Testvérek!

1. Amikor Nikodémus éjnek idején meglátogatta és tanításáról kérdezte, Jézus kijelentette: „Isten nem azért küldte Fiát a világa, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ” (Jn 3,17). Divat egyes körökben azt mondani, hogy Isten csak megbocsát, hogy büntetés talán nem is létezik. Pedig Jézusnak a tanításában sokszor és jellegzetesen felmerül az eljövendő végső ítéletnek a képe, amikor a bíró majd ő maga lesz. Erről szól a Máté-evangélium most felolvasott részlete is.

2. A mai evangéliumi szakasz középponti gondolata nem az, hogy hogyan kell Isten uralmát érvényesíteni a földi társadalomban, hogy hogyan kell Isten akarata, Krisztus elképzelése szerint országot berendezni itt a földön. Erről is lehet szó, ilyenféle témákkal is foglalkozik az Egyház szociális tanítása, de ez a mai evangélium nem erről szól. Amikor azt mondjuk, hogy Krisztus Király, hogy ő a mi Királyunk, akkor az utolsó ítéletre gondolunk, akkor gondolunk az egész Ószövetségre, amelyben a választott népnek maga az Úr, maga az Isten a Királya. Amikor tehát az első keresztények, így az evangélium szavaiban is Királynak ismerik fel és ismerik el Krisztust (vö. Mt 25,34), akkor elismerik istenségét. Elismerik azt, hogy ő az, aki a dicsőség trónusán ül, ahogy a mai evangélium elején halljuk, a dicsőség trónusán pedig maga az Isten trónol. Ő az, aki majd mérleget von az egész világtörténelemből, aki majd mindannyiunknak az életét is kiértékeli.

Mert nem elsősorban egyik vagy másik cselekedetünket akarja csupán irányítani, hanem az egész életünket.

Irányítja ő a világot e nélkül is, hiszen tudjuk, fenntartja és kormányozza Isten a világot. Kormányozza ő, akár akarjuk, akár nem. De ő kormányozni akarja a mi tetteinket, a mi szabad emberi tetteinket, a mi szívünket is. És ez az, aminek az uralmát véglegesen és nyilvánvalóan majd az utolsó napon fogja átvenni. Erről szól a mostani evangélium.

3. Arról, hogy a Király megjelenésével ítéletet tart az egész emberiség fölött. És akkor összegyűlnek a föld összes népei, egybegyűlnek, és nem a szerint csoportosítja őket, hogy ki honnan érkezett, hogy ki milyen származású, hogy ki milyen néphez tartozott, hanem egy másik szempontból, egyedül ebből a másik szempontból osztja jobboldalán és baloldalán állókra az összes embereket.

Ez a másik szempont pedig gyönyörűen és költőien van felsorolva, és visszaidézi az ószövetségi igaz embereknek a cselekedeteit. Visszaidézi azokat a klasszikus jócselekedeteket, amelyekkel a hívő ember az Isten akaratát teljesítette.

Éhezőnek enni adni, szomjazónak italt adni, idegent befogadni, ruhátlanokat betakarni, betegeket meglátogatni. Börtönben levőket is látogatni.

4. Milyen nehezünkre esik sokszor az ilyesmi, mennyire azt mondjuk, hogy „mit segítünk mi annak a szegénynek, talán zavarnánk is a látogatásunkkal”. Persze, ha mindannyian egyszerre megyünk, és nem törődünk az állapotával…, de hányszor megnyugtatjuk magunkat, hogy „biztosan csak a terhére lennék, inkább meg sem próbálom meglátogatni”.

Hát valahogy így alakulnak a mi napjaink, és közben találkozunk egymással. És egymás személyében magával Jézussal, aki várja a mi válaszunkat, várja azt, hogy olyan szeretettel legyünk mindenki iránt, amilyennel neki tartozunk.

Az ember élete, ha valaki csak a saját pillanatában él, ha a saját napi feladataiban merül el, a saját életkorának és élethelyzetének szemszögéből nézi csak a világot, akkor nagyon szegény. Mert akkor nem látja az emberi életnek a teljességét.

Azt a teljességet, amit majd az utolsó napon mérlegre tesznek. Ezért is nagy ajándék nekünk, hogy gyerekek élnek a környezetünkben, és ezért is nagy ajándék nekünk, ha öregek és betegek is élhetnek a környezetünkben, mert az emberi élet megtapasztalásának a teljessége mindennek az egésznek az összege. És aki, bármennyire sok nehézséget vállalva is, szembenéz ezzel, és nem kerüli el az öregeket és a betegeket, és vállalja és szeretettel veszi körül a gyerekeket, minden rosszalkodásuk ellenére is, az fogja az életet teljesen élni, az fogja a szeretetét megsokszorozva kiosztani azokra, akikkel találkozik.

5. Ehhez azonban éleslátásra van szükség. Szükség van arra, hogy Jézus már most elkezdjen a szívünkben uralkodni. Újra meg újra kérni kell őt, hogy vegyük észre a helyzeteket, amikor ő szól hozzánk, amikor ő vár tőlünk valamit.

Hogyan tudunk újra meg újra belemerülni az ő csöndjébe? Hogy tudjuk újra meg újra elsajátítani az ő szempontjait? Akkor, ha időt szánunk rá!

Nem hosszút, de rendszeresen. Mert az ember olyan, hogy bizony megfeledkezik a dolgokról, bizony szétszórt. Elborítják a feladatok. De ha reggelenként átgondoljuk a napnak a feladatait, kikkel is találkozhatunk, kiken is segíthetünk a mai napon, ha esténként megvizsgáljuk a lelkiismeretünket: hogy is telt ez a mai nap, tényleg Jézus szándéka szerint tudtam leélni? Akkor, újra meg újra találkozva Jézussal állandóan korrigáljuk magunkat. És ebben a munkában kegyelme segítségével lassanként kibontakozik, kirajzolódik bennünk az az ember, akit majd ő a jobbjára állíthat.

*

Az olvasmány (Iz 1,12–18) után Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke hirdetett igét. Január első hete a hit, az imádság és a keresztény egység ünnepe. Izajás – Ézsaiás – azonban a felolvasott szövegben ünneprontó szavakat mondott, hiszen Isten nevében így intette a papokat: „Ne mutassatok be többé hazug ételáldozatot!... Újholdjaitokat és ünnepeiteket gyűlölöm, terhemre lettek, belefáradtam, hogy elviseljem”. Miközben folyik az istentisztelet, törvénytelenség zajlik az országban. Persze nem Izajás az ünneprontó, hanem azok, „aki seftelnek a szent dolgokkal”.

Az Egyház napjainkban is könnyen kommercializálódik – marketinggé silányul a misszió és propagandává Jézus szava.

Az ünneplés és a bűn nem fér össze. Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben a pap és a levita nem csupán érzéketlen emberek, azért nem akarják magukat bepiszkolni, mert így tisztátalanná válnak, és nem léphetnek be a jeruzsálemi templomba.

A kultusz is bűnné lehet, ha elszakít Istentől.

Izajás azt is mondja, hogy „akármennyit is imádkoztok, nem hallgatom meg, mert kezetek csupa vér” (Iz 1,15). De ez nem az áldozat, hanem az irgalmatlanság vére.

Fabiny Tamás püspök említést tett a közelmúltban történt rendőrgyilkosságról, és együttérzéséről biztosította az áldozat családját.

De a vér kapcsán a 20., 21. század diktátoraira is gondolnunk kell. Mert nincs szent háború, csak szent béke van. Jézus az egyetlen, akinek vér tapadhat a kezéhez, de nem mások, hanem a saját vére.

Jézus nem véreskezű diktátor, hanem véreskezű salvator.

Izajás üzenete ez: tanuljunk meg jót tenni, törekedjünk az igazságra, térítsük meg az erőszakoskodót és védjük meg a társadalom perifériájára szorított embertársunkat. Ez az imahét is csak akkor hiteles, ha szót emelünk az üldözöttekért, az elesettekért. Az ortodox egyház liturgia utáni liturgiáról beszél, ami annyit tesz, ha kimegyünk a templomból, akkor a bent hallott evangéliumot meg is kell valósítanunk.

Az Apostoli hitvallást követő közbenjáró imádságban Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke azért könyörgött, hogy szűnjön meg a birtoklás és a hatalomvágy utáni esztelen hajsza a világban, hogy ezáltal az emberek biztonságban élhessenek országukban, háború és félelem nélkül, építve az Isten által ránk bízott világot, és szolgálva egymást családjukban és a hivatásukban.

Az üldözött keresztényekért Pásztor Dániel, a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke imádkozott, majd a Miatyánk elimádkozásával és a béke jelének átadásával ért véget az esemény.

A nyitó istentiszteleten a Kálvin Kórus, a Budafoki Református Énekkar – vezényelt Ábrahám Edit karvezető – és Bódiss Tamás orgonaművész-kántor működött közre.

Az ökumenikus imahét során adományainkkal a Kárpátalján és a Kárpátokon túl élő testvéreinket támogatjuk.

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír