Akit Simeon karjára vesz, mint a világ világosságát, törékeny kisgyermek. Emberi szem nem láthatja meg benne a Világ Világosságát a maga erejéből. Belső megvilágosodásra van szükség; a Lélek indítására – így történik meg a felismerés.
A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta őt be... Sötétségünkben világít már kétezer éve – sötétségemben világít harminc, negyven, hatvan, nyolcvan éve.
Vajon befogadtam-e már őt?
Az újszövetségi Szentírás egyik legmegkapóbb jelenete a mai evangélium (Lk 2,22–32) – a gyermek bemutatása, a vágyakozások és várakozások beteljesedése. „Most már elbocsáthatod, Uram, a te szolgádat... szavaid szerint békességgel. Mert már látták szemeim a tőled küldött Üdvözítőt...”
Elmondhatjuk-e ki tudja, hány évesen, ki tudja, hány szerzetesi év után, hogy „már látták szemeim...”?
Vagy még mindig sötétségemben élek?
Életünk paradoxonai közé tartozik, hogy megláthatjuk őt olyankor is, amikor nem is számítunk rá. Meglátogat bennünket az Úr. De vajon érett vagyok-e, kész vagyok-e az ő látogatására? Meglátogat az örömben, de meglátogat a nem várt szenvedésben is, meglátogat a belső vívódások gyötrő éjszakájában is. Vajon
engedem-e, hogy a Lélek indítására megnyíljon a szemem?
Köszönjük, Urunk, látogatásodat. Köszönjük, hogy befogadhatunk Téged!
Forrás és fotó: Korzenszky Richárd OSB Facebook-oldala
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria