Köszönjük, Uram, a pedagógusainkat!

Tegnapelőtt volt Szent Ferenc ünnepe, és tegnap a pedagógusok világnapja. E kettő kapcsán összefonódtak bennem gondolatok.

Ha arra gondolok, kik is voltak életemben azok a tanárok, akik elkísértek, legelőször – és többedjére is – a hála érzése indul meg bennem.

E rövid írás keretei között lehetetlen volna felsorolni azokat a neveket és történeteket, amelyeket magamban hordok, amelyek meghatároznak. Az, hogy most írni tudok, s hogy amikor ma ránéztem a naptárra, Tompa Mihály verse jutott eszembe, nekik köszönhető. S amikor reggel kinyitottam a zsolozsmát, annak értelmezése is hozzájuk, a tanáraimhoz vezetett vissza.

Hiszen mindenre ők tanítottak, nekik köszönhetem, hogy irányba kerültem.

Az utóbbi tíz évben, az egyházi sajtóban eltöltött szolgálatom során, amikor a Patrónában vagy akár egy vidéki iskolában, Debrecentől Pannonhalmáig, elénk került egy-egy iskolai történés, amelyet elmeséltünk, feldolgoztunk, mindig egy jóízű, jövőt építő, reményt adó kép jutott eszembe.

Ám ha mégis ki akarok emelni egy szálat mindabból, ami emlékeim virágcsokrában van, egy olyan emberhez jutok el, aki szíven ütött, amikor legutoljára ültem iskolapadban. Egyetemre jártam, a Pázmányra, s az illető tanár dogmatikát oktatott. Egészségi okokból már csak fél évig tudott tanítani minket. De ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy megtapasztaljam:

önmagából semmit sem tartott meg magának, hanem tárgyi tudása mellett a szíve, a lelke legmélyét is megmutatta a katedrán.

Amikor vizsgára került a sor, ott álltunk az ajtaja előtt a folyosón, és izgalommal vártuk, hogy bejussunk hozzá. Amikor beléptünk a szobába, nem várt kép fogadott bennünket. Minden addigi számonkéréssel ellentétben nem egy tipikus vizsgahelyzetbe csöppentünk. Ötödmagammal együtt egy terítővel szépen letakart ovális asztal köré ültetett minket, és mivel látta, hogy izgulunk, vízzel kínált. Ezután pedig egyáltalán nem egy szokványos számonkérés következett, sőt.

Nem alá-fölé-, hanem mellérendelő viszonyban, kvázi kollégaként beszélt hozzánk, és egyre inkább feloldódva mi is beszélgetésként éltük meg az eltelt időt.

A vizsga tárgya Isten misztériuma volt. Üdítő volt megtapasztalni, hogy nem csak az érdekli Béla atyát, bebifláztuk-e a tananyagot, hanem hogy értjük-e, miről és kiről is van szó tulajdonképpen. A vége felé járva, amikor már az örökkévalóság ízét is megtapasztalhattuk ebben a partneri, baráti együttlétben, mi ketten Heideggerről kezdtünk beszélgetni a titok kapcsán. A vizsga megkoronázása az volt, amikor hozzám fordulva megkérdezte: mit gondolok, a német filozófus meg tudta-e fejteni a titkot? Egyértelműen válaszoltam: nem. Azt kérdezte, hogy miért. Mert a titok, a misztérium természeténél fogva olyan, hogy minél közelebb megyünk hozzá, és minél inkább meg akarjuk fejteni, mint egy matematikai egyenletet, annál inkább megfejthetetlen marad – feleltem. Ő megköszönte a beszélgetést, azt mondta, megemeli a kalapját, és meghajolt. Mondanom sem kell, hogy amikor kiléptem a tanári szoba ajtaján, madarat lehetett volna fogatni velem. A tanárt Fila Bélának hívták. Azóta is tudom, hogy az igazán nagy emberek azok, akik igazán kicsinyek, közvetlenek, barátiak tudnak lenni.

Ha Szent Ferenc életére tekintünk, láthatjuk, többször is beszél arról, hogy Isten ajándékozó. Ajándékba kapunk mindent: az életünket, a teremtett világot. Az élete vége felé írt Naphimnusz is erről tanúskodik. A szerető Isten minden önérdek nélkül nekünk ajándékozza a napot, a holdat, a szelet, a földet, a tüzet és önmagunkat. Isten nem más, mint ajándékozó.

Ha Fila Bélára, a Tanár úrra és életem legtöbb tanárára gondolok, egyértelműen összecseng ezzel minden tapasztalatom.

Akár tudtak róla, akár nem, lényükkel, beszédükkel, oktatásukkal mindig az ajándékozó, a bennünket és a világmindenséget önzetlenül, öncél és érdek nélkül megteremtő Istenről beszéltek.

Hiszen az Örökkévaló legfőbb tulajdonságait próbálták átadni nekünk, az egyet, az igazat, a jót és a szépet, legyen szó matematikáról, biológiáról, idegen nyelvről vagy irodalomról. A tanár legfőbb jellemzője, hogy nem magának megtartó, hanem lényegét tekintve ajándékozó személy. A tanárok tudásuk és szívük legjavát adják, úgy, hogy maguk is bevonódnak abba, amit tanítanak, eggyé lesznek vele. Így többek ők, mint tanítók, igazi tanúk, akik a Titokról beszélnek a reál- és a humántudományok nyelvén.

Sohasem a rosszra, a megosztásra, a hatalom megszerzésére és megtartására tanítanak, és nem is arra, hogy mindig valami külső körülményre fogjuk azt, amiben hibásak vagyunk.

Azon dolgoznak fáradhatatlanul, hogy az egy, az igaz, a jó és szép által jellemes, nagybetűs emberekké váljunk. És a költemények legmélyén, a fizikai, teremtett valóság felszínén és mélyén megsejthetővé váljon a Titok, az Ajándékozó. Ezért, ha a pedagógusokra tekintünk, ferenci lelkülettel meg kell tudnunk köszönni őket a Jóistennek, amiért akár tudnak róla, akár nem, az ő barátaiként, szemeként, kinyújtott kezeként, figyelmes füleként vannak köztünk és értünk.

Oktatják a gyermekeinket arra, hogy ne legyen idegen nekik az a táj, amit mások repülőgépről néznek.

Hogy mi és gyermekeink érző szívű és alkotó, végeredményként a tehetségünket, tudásunkat nem maguknak megtartó, hanem az egyes területeken helytálló, másokat szolgáló, megajándékozó emberek legyünk.

A tanáraink minden elismerést megérdemelnek. Megemelem a kalapomat, és meghajlok előttük.

Köszönjük, Urunk, a pedagógusainkat!

Szerző: Kuzmányi István

Fotó: Csapó Viktória

Magyar Kurír