Kovács Zoltán mariológus: Az úton lévő Szűzanya a megtestesülés titkának fényében

„Már mindennaposok vagyunk!” – szoktuk hallani gyermeket váró pároktól, kismamáktól a szülést megelőző napokban. Ebben a kijelentésben benne rejlik a várakozás beteljesedésének célegyenesbe jutó lelkesedése, és persze nem kevés izgalom is: hogyan is lesz ez az egész? A csomag, amit a szülészetre magukkal visznek, szinte összekészítve áll a küszöbön, hiszen tényleg bármelyik pillanatban várható, hogy megérkezik Isten ajándéka. A várandósság úton levése persze nem mindenkinél egyformán zökkenőmentes. És itt nemcsak a magzat fizikai fejlődése során tapasztalható nehézségekről, esetleges komplikációkról van szó. A körülmények várható vagy váratlan változásai igen sokszínűvé tehetik ezt az időszakot. Ahogyan ez Jézus születése várásának nem hétköznapi történetében is nyomon követhető.

„Mária előbb jelent meg az üdvtörténet horizontján, mint Krisztus” – állapítja meg Szent II. János Pál pápa (Redemptoris Mater, 3). Persze nem megelőzve a második isteni személy létét, de

a testet öltött Ige Anyjává válni, Felkelő Napunk felragyogása előtt Hajnalcsillagnak lenni nem egyszerű küldetés. Az isteni gondviselés megrendítő jelenléte azonban jegyesével együtt végigkíséri őt ezen az úton.

Advent utolsó napjaiban, amikor már mi is „mindennaposként” tekintünk Máriára, lélekben vele együtt újra megéljük az útját.

„Üdvözlégy, kegyelemmel teljes!” (Lk 1,28) – köszöntötte hónapokkal korábban Gábor angyal Máriát. A názáreti lány ekkor épphogy tizenhárom-tizennégy éves, jegyesével, Józseffel leendő házaséletük terveit dédelgetik. Isten látogatása azonban más irányt szab az életüknek. Az égi küldöttel találkozó fiatal hölgy hamar megérti, hogy Isten különleges együttműködésre hívja. Nekünk utólag már könnyebb okosnak lennünk, és megállapítanunk, miben is áll ez. Ő még zavarában visszakérdez, és megtudja: a teremtő isteni Lélek ereje emeli természetfölötti magasságba leendő anyaságának természetes vonásait. Szűz szülővé lesz, Isten örök Fiának Anyjává, „aki nem csorbította szűzi épségét, hanem megszentelte” (Lumen gentium, 57).

Máté nemzetségtáblájában a nemzések sora megtörik József nevének említésénél, aki nem lesz nemző apjává a Messiásnak, hanem úgy ismerjük meg, mint „Máriának a férjét, aki a Krisztusnak nevezett Jézust szülte” (1,16). Lukács ünnepélyesen írja le a Názáreti Szűz beleegyezését: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint” (1,38). És az Ige testet öltésével számunkra itt az ideje az örvendezésnek, mert maga az Üdvözítő érkezik közénk. Ez azonban háttérben megbúvó nehézségeket is sejtet. Olvassuk ugyanis, hogy

„az angyal eltávozott” (uo.). Mária, te pedig itt maradtál ezzel a nem hétköznapi helyzettel. Mégis mit kezdesz Isten Gyermekével? Látszólag magadra maradva hogyan győzöd meg a környezetedet, elsősorban pedig jegyesedet erről a nem mindennapi látogatásról?

Van, amikor az Istenbe vetett bizalom égisze alatt egyszerűen engednünk kell, hogy kiforrják magukat a történések. Egyelőre úgy tűnik, Mária sem pánikol előre, nem fordul magába, sokkal inkább empatikus szívvel észreveszi, hogy idősebb rokona, Erzsébet, szintén várandósként már jóval nehezebben viseli ezt az örömteli terhet. Isten „látogatta meg” a gyermektelenségbe már beletörődött Zakariásékat is, még ha nem is ennyire rendkívüli módon. Náluk az Isten Bárányára majdan prófétaként rámutató Keresztelő János készül e világra jönni. Mária most hozzájuk siet, a hegyek közé. Olyan időszak kezdődik ezzel az életben, mint egy szép lelkigyakorlat, távol a megszokott környezettől, Isten csodáinak mindennapos szemlélésében. Mintha a dimbes-dombos vidék is jelezné:

Isten arra indít, hogy a világ kanyargós, tekervényes útjain is őt képviseljük, sokszor mustármagnyi hitünkkel, hogy aztán a legbántóbb göröngyöket majd ő maga egyengethesse ki az életünkben.

És a leginkább lelkesítő ebben a látogatásban az, hogy Mária már nem egyedül megy. XVI. Benedek pápa szavaival élve, ezt tekinthetjük a világtörténelem „első eucharisztikus körmenetének”. A Názáreti Szűz méhében testet öltött Ige életadó jelenléte másokat is örömre hangol, és a magzatokat hordozó boldog asszonyok közvetítésével is árad a kegyelem. „Velünk az Isten” (Mt 1,23) – tapasztalják. Olyannyira, hogy János ugrándozik anyja méhében, miként Dávid az Úr ládája előtt, valóságos „liturgikus táncra” kelve.

De a felhőtlennek mondható és az új helyzettel barátkozó hetek egyszer csak elmúlnak. Haza kell indulni. És Mária szembesül azzal, hogy neki most élő hittel engednie kell, hogy a szíve alatt hordott Gyermek már megmutassa isteni erejét. Mert itt aztán nincs más út, emberi szóval a meggyőzés lehetetlen, a hűtlen nőt illető megkövezés borítékolható őrá nézve. Micsoda velőtrázó aggodalom szoríthatja össze a Szűzanya szívét, míg József felé tart! Most aztán nagyon is máshogyan dobogtatja meg ezt a szívet a szeretett jegyesre gondolás, mint eddigi álmodozásai közt! Örökkévalóságnak tűnő, idegtépőnek megélt percek, órák ezek. És igen, az angyal annak idején „eltávozott” – ő meg itt maradt az új helyzettel. Védelmére kel-e most bárki „odaföntről”? Közbelép-e az őt megárnyékozó Lélek, vagy itt ér véget a történet?

Ahhoz, hogy méltón képviseljünk egy-egy szent ügyet, sokszor nekünk és a környezetünknek is „hozzá kell tisztulnunk” Isten szándékaihoz. És ezt a katarzist nemritkán a szenvedés kohójában érleli meg számunkra az életadó Lélek. Ezalól József sem kivétel, és persze az ő kínlódását is megérthetjük. Ő sem arra készült, hogy szeretett jegyese majd félremagyarázhatatlanul gömbölyded pocakkal érkezik haza rokonától. És itt mutatkozik meg az arcát néha érthetetlenül elrejtő, mégis életünk történéseiben nagyon is tevékeny Istennel megtett út valódi szépsége. Nem véletlen, hogy sokszor nem nyomja kezünkbe a kész megoldásokat. Miközben rávezet szándékának megértésére, feltétlen hitet és bizalmat kér, hogy maga mutathassa meg személyesen, lépésről lépésre, a kételyek ködében is diszkrét jelenlétével vezetve és az események által is tanítva, mit is akar kihozni egy emberi szemmel áldatlannak és reménytelennek ítélt helyzetből.

Az alázat iskolája ez mindenki számára: megoldást itt csak ő adhat, a mi dolgunk, hogy teljesen ráhagyatkozzunk.

Amit persze könnyű így mondani. A názáreti jegyespár eddigi, talán idillinek is mondható készülésének itt most emberi számítás szerint csúfos véget kellene érnie. De – megszokhattuk – Isten képes radikálisan is beavatkozni az események sorába.

Ha más nem használ a csalódottan tépelődő Józsefnek, hát itt van az egyik legintimebb szféra: a pihenés órái, amikor az ember igazán önmaga. József álmaiba is jócskán beleszövődnek vágyai, félelmei, motivációi. Itt érinti meg benne Isten gyógyító keze a hűtlenség gyanújától súlyosan megsebzett jegyesi kapcsolat legsajgóbb töréspontját: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, hiszen a benne fogant élet a Szentlélektől van!” (Mt 1,20) Igen, József, jól látod, van egy benne fogant élet, de az a mindent újjáalkotó isteni Léleké! A teremtő isteni Fuvallaté, aki előtt nincs akadály, mert ő nem férfi nemző valóság, hanem az Isten Lelke személyesen. A Léleké, akiről bár még nem tudhatod, hogy a harmadik isteni személy, de akivel már titkon „jóban vagy”, hiszen mint igaz embernek hányszor, de hányszor sugallt már sok jó indítást. És ne félj magadhoz venni őket, még ha meg is szólnak miatta – ez a Nő és a Gyermek így együtt lesz rád bízva! Mi több, ha téged származásodnak köszönhetően „Dávid fiaként” tartanak számon, akkor ő is az lesz, és bár nem te nemzetted, néped életének jogrendje mégis lehetővé teszi, hogy mások szemében is elismerten elsőszülöttedként tekints rá, s így nem törik meg a családfa. Ez a Gyermek a te gyermeked is, így fogadd el! „Dávid fia” lesz tehát ő is, „akit Jézusnak nevezel el, mert ő szabadítja meg népét bűneitől” (Mt 1,21). Igen, magad nevezed el, ez a te atyai feladatod! És neki, Isten felkentjének, a várva várt Messiásnak lesz hatalma szabadulást adni az emberlét legmélyebben frusztráló valóságaitól: a bűntől, a gonosztól, a haláltól.

Mária és József igaz emberek. Tisztábban hatol be szívükbe az Isten világossága, jobban megsejtik, merre induljanak. József meg is érti az isteni iránymutatást: együtt maradnak, így indulnak tovább. Kezdenek megbarátkozni azzal, hogy Isten költözött az életükbe. Személyesen Isten! És ez adja meg tovább tündöklő szüzességük igazi értelmét is: figyelmük ezután sem egymásba gabalyodik, hogy aztán annak lázában elszabaduljon a sokszor fékevesztett emberi természet, hanem tiszta lelkük folyamatosan az Ajándékra, az életükbe költözött Misztériumra tekint. Ez szenteli meg testüket-lelküket, egész személyüket. Mintegy meg is ízlelik már előre a később Jézus követéséért a házaséletről szabadon lemondó emberek sokszor küzdelmes, mégis ragyogó boldogságát, az osztatlan szívvel őt szerető meghívottak lélekben vele megélt páratlan intimitásának emberi szavakba nem önthető, mennyei örömét, mely elköteleződésben emberi természetüket a természetfölötti élet által teszi a Lélek még teljesebbé. Egy, még egymásnál is sokkal nagyobb kincs érkezik Mária és József életébe, melyhez most hirtelen „fel kell nőniük”.

És miközben maguk is úton vannak, ők is sokat tanulnak. Épp azzal, hogy lépésről lépésre ráhagyatkozva a Lélek indításaira, felelősséget vállalnak a nekik és általuk a világnak ajándékozott Istengyermekért.

A „mindennaposság” már egyre inkább szorít, de az igaz emberek alázatos törvénytisztelete ilyenkor sem illanhat el. A népszámlálás kötelezettsége rájuk is vonatkozik. Mária és József, akik lélekben eddig is úton voltak, most fizikailag is útra kelnek. Esélyes, hogy a Gyermek útközben fog e világra jönni. Hogy hol, azt még ők sem tudhatják, egyelőre csak azt tapasztalják, hogy a szívek és a házak ajtajai sorra bezárulnak vagy egyáltalán ki sem nyílnak előttük. Hány hasonlóan „mindennapos” anya, család tapasztalja ma is keserűen mindezt, akik üldözés, nyomor, háború elől menekülve és a közönyös tekintetek üveges, holt valóságával dacolva mégis az élet erejének és élni akarásának hirdetőiként világra hozzák gyermekeiket? Talán éppen egyikük lesz Isten kiválasztottjaként egyik gyógyítójává a mai „beteg világnak”?

Mária erőtartalékai már nem fecsérelhetők tovább az utazásra. Efrata vidéke lenne hát, ahonnan nincs továbbhaladás? Talán épp Betlehem, ahol maga Dávid király is megszületett, szolgál majd „illő módon” épp e dávidi sarjnak is szülőhelyéül? Az izmok görcsbe rándulnak, talán már a magzatvíz is szökik, de Mária és József igaz szívében töretlen bizonyosságként cseng vissza az írásokból jól ismert, oly sokszor hallott, bátorító isteni üzenet: „Ne féljetek!” Nincs más hátra, Mária, bírd ki egy istállóig! Szalma van, jászol van, melegvérű jószágok lehelete óv a hidegtől... És ami a legfontosabb: nem vagy egyedül. Emlékezz: „Istennél semmi sem lehetetlen!” (Lk 1,37) Az ajtókat érzéketlenül bezáró emberek még nem sejthetik, de itt mindjárt a velünk együttérző, értünk emberré lett Isten csodálatos világa tárul fel a benne remélők számára!

Fotó: Wikipédia (Leonardo da Vinci: Angyali üdvözlet,1472–1476)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 24–31-i ünnepi számában jelent meg.