Krisztus sebei ők: nem feltépni, hanem gyógyítani kell – Lippai Csaba börtönlelkész tanúságtétele

A dámóci születésű Lippai atya történetét egészen gyermekkorától kezdte, s humorral foglalta össze egykori „kapcsolatát” a papsággal és a börtönnel: egy-egy anyai figyelmeztetést vagy a tanítóinak magatartása által megjelenő előjeleket, melyek hivatása felé terelték, de „az igazi tanúságtevő sosem kérkedik” – hangzott a Krisztus példája nyomán is megfogalmazható állítás.

Tornabarakonyi és kislétai évei után, végzett mentálhigiénés szakemberként 2005-ben a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetbe került börtönlelkésznek.

Vállaltam, hogy olyan emberek közé megyek, ahová más nem akart”

– mondta. Nem véletlen hát, hogy neki is feltették annak idején az intézetben a kérdést: büntetés vagy kitüntetés, hogy odahelyezték őt.

A fogvatartottak között Csaba atya a bibliai szamaritánus történetét éli át, s

anélkül próbál segíteni a bekerülteken, hogy kíváncsiskodna vagy elolvasná a vádiratot.

Mert „nem magamtól jöttem, nekem küldetésem van. »Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást«” – idézte Lukács evangéliumát.

„Hiszek a változásban” – jelentette ki a börtönlelkész, s több olyan Isten felé fordulásról számolt be, melynek tanúja volt; többek között a máriapócsi kegykép átszállításának alkalmával a kegyképet cipelő fogvatartott találkozását édesanyjával – a hívők menetében.

Változtatni azonban csak szeretettel tudunk, s ha hagyjuk előtörni a kérdéseket: „a belénk némított kérdések nem engedik kiteljesedni a hitet”. Ezért is törekszik a fogvatartottakkal való közös hang megtalálására. Nem tiltásokat felsorolni megy közéjük, hanem azért, hogy szeresse őket, hogy észrevegye: a tévelygőkben is van méltóság, ők is emberek, Isten gyermekei.

Csaba atya fotókon mutatta meg a büntetés-végrehajtási intézetben található kápolnát, ahol az ikonokat is a fogvatartottak festették az ő ösztönzésére. A szertartások, liturgiák célja nem az, hogy kipipáljuk és túllegyünk rajta, hanem hogy megváltoztassuk az embert:

a miséről nem egy fogvatartott távozik a végén, hanem egy testvér.

S beborítva őket a szeretet palástjával „arra biztatom őket, hogy tegyék az életüket Krisztushoz” – emelte ki. Beszámolt arról, hogyan tartják meg az egyházi év ünnepeit, szerveznek foglalkozásokat, missziót vagy tanúságtételt. Mindezt nem tehetné meg imádságos egyházmegyei háttér és támogató munkatársak nélkül – kifejezte értük háláját.

A fogvatartottak kapcsán végül így fogalmazott: „Krisztus sebei ők: nem feltépni, hanem gyógyítani kell.”

Az előadás végén feltett kérdések nyomán az is kiderült, hogy a börtönpasztorációs munka nem csak a fogvatartott életében hoz változást. Másképpen tekint a világra, saját életére maga a lelkipásztor is.

Forrás és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír