Lezárult a vizsgálat Thomas Philippe és Jean Vanier ügyében

A jelentés részletesen bemutatja a Vanier és lelkivezetője, Thomas Philippe által elkövetett visszaéléseket. A Bárka közösség felkérésére a nyomozásban hat különböző terület szakértője dolgozott két évig. A független bizottság tagjai havonta tanácskoztak egymással. Január 30-án végre megjelent a nyomozás eredménye: egy hosszú, 900 oldalas jelentés, amelyet a La Croix hozott nyilvánosságra.

A vizsgálat kiemelte, hogy a Bárka közösség nem előzmény nélküli: elődjét, az Élő víz közösséget az 1940-es években alapította a franciaországi Etiolles-ban Thomas Philippe. Miután a Vatikán 1956-ban elítélte és elmozdította hivatalából az alapítót, a megmaradt „szektás mag” titokban folytatta tevékenységét, saját titkosítási rendszert használva a levelezésekben.

A közösséget később átszervezték. A Bárka 1964-ben született abból a vágyból, hogy a régi közösség egyesüljön az elmozdított Thomas Philippe körül, aki Trosly-Breuil-ben, egy Oise régióbeli faluban élt. A domonkos atya akkor már évek óta kapcsolatban állt fogyatékkal élőkkel.

A vizsgálóbizottság lehetségesnek tartja a szekta kifejezés használatát e csoport megjelölésére

– írja az elkészült jelentés. „Ez a közösség a maga »papságával«, klerikusokkal és laikusokkal, mint Jean Vanier; saját szertartásaival, mint például a szív fölötti ima; és sajátos dogmáival, magánpróféciáival, »máriás maximalizmusával« és hasonlókkal szektás jegyeket hordozott. Tulajdonképpen egy rejtett szekta volt egy, az Egyház számára kedves intézményen belül.”

A vizsgálat sajnálatosan az egyházi hatóságok mulasztására is rávilágít. Az 1950-es években két bejelentő játszott döntő szerepet, különösen egy laikus nő, Madeleine Guéroult, akinek kitartása rávezette a domonkos rendet, hogy 1952-ben vizsgálatot indítson. Ezek a figyelmeztetések vezettek négy évvel később Thomas Philippe elítéléséhez, akit megfosztottak a szentmise bemutatásának és bármilyen papi szolgálatnak a jogától.

A jelentés megerősíti, hogy a domonkos szerzetes szintén pap testvérét, Marie-Dominique Philippe-et 1957-ben ugyancsak elítélték – ezt az ítéletet mindvégig eltitkolták –, mert fedezte idősebb testvére kicsapongásait, és arra buzdított egy általa kísért apácát, hogy engedjen neki.

Ezek a vatikáni döntések azonban nem voltak elegendőek ahhoz, hogy véget vessenek a szekta tagjainak misztikus-erotikus aberrációinak. Marie-Dominique Philippe büntetése mindvégig titokban maradt. Thomas Philippe-nek sikerült a saját elítélését teológiai ellentétek eredményének beállítani, és a következő években sem szűnt meg saját rehabilitációjára törekedni.

A Philippe család más tagjait is elítélték a Vatikánban. Thomas és Marie-Dominique nővére, Cécile, a franciaországi Élő víz kolostor egykori előljárójának elmozdításának okaira is fény derült a vizsgálat során. Cécile Philippe-et egyik napról a másikra leváltották, és egy másik kolostorba küldték más név alatt, mert közösségének szerzetesnőit a testvére kezére játszotta, többükkel leszbikus viszonyban volt, testvérével pedig vérfertőző kapcsolatot folytatott. A Philippe testvérek nagybátyja, Thomas Dehau domonkos atya, a rendben szintén elismert lelkipásztor kánoni figyelmeztetést kapott. Az enyhe ítéletet csak előrehaladott korának köszönhette; még abban az évben, 1956-ban elhunyt. Dehau bevallotta, hogy „titokzatos dolgokat” tett az általa lelkileg kísért apácákkal.

A feltárt dokumentumok megerősítették a feltételezett információkat, többek között azt a tényt is, amely 1955-ben újraindította a Vatikánban elakadt nyomozást. Egy domonkos váratlan tanúvallomása említette egy Thomas Philippe-hez közel álló hölgy, Anne de Rosanbo terhességének megszakítását, és azt a szörnyű misztikus „jelentést”, amelyet a beavatottak kis csoportja adott neki.

A jelentés azt is bemutatja, hogy maga Thomas Philippe milyen eredetet tulajdonított aberrációinak. 1956-ban írt védekezése szerint „bizonyos nagyon homályos kegyelmekben” részesült, amelyek „a nemi szerveket” érintették, egyfajta „nászéjszaka” során, amelyet 1938-ban Szűz Máriával töltött. Teológiai érveket is kidolgozott, hogy igazolja ezeket a szexuális gyakorlatokat a szemlélődő vagy a vallásos hivatást kereső fiatal nők számára, akiket lelkileg kísért.

Ezekben az években Jean Vanier – Thomas Philippe lelki gyermeke és a Vatikán szerint „legfanatikusabb tanítványa” – pappá szentelésének tervét dédelgette. A Szentszék érezve, hogy milyen szorításba került, mindig visszautasította ezt, és a lehetséges felszentelést szemináriumi tanulmányokhoz kötötte, amely lehetővé tette volna Vanier számára, hogy „komoly bizonyítékot szolgáltasson az önvizsgálatról”. Huszonöt éven át, egészen 1977-ig Jean Vanier többször is visszatért a kérdéshez. Paul Philippe bíboros – csupán névrokon – tisztánlátása és ébersége nélkül, aki az 1950-es években példás szorgalommal vezette a vizsgálatot a Vatikán számára, Vanier-t minden bizonnyal pappá szentelték volna...

A jelentés arra is kitér, hogy Jean Vanier hogyan vette magára „a pap bizonyos feladatait, különösen a lelkivezetést és tanácsadást”, és hogyan öltötte fel a próféta szerepet. A bizottság által vizsgált mintegy huszonöt – nem teljes körű – tanúvallomás szerint a mentorához hasonlóan misztikus indoklással csábította szexuális kapcsolatokba azokat, akiket lelkileg kísért, befolyásolt.

Végül is mi védte meg magát a Bárka közösséget ezektől a visszaélésektől, még akkor is, ha a széles körben elismert alapító deviáns viselkedése továbbra is fennállt?

A vizsgálatot végzők bemutatják, hogy a kezdeti magot bizonyos értelemben felülmúlta a projekt és annak sikere,

amelyet részben számos külső szereplő – állami szolgálatok, az élet minden területéről csatlakozó fiatalok, orvosok, egészségügyi és szociális személyzet stb. – közreműködése is alakított egy világra nyitott környezetben. A Bárka nem pusztán egy kis létszámú vallási közösség, hanem egy világra nyitott, szakmai munkát is folytató szervezet.

Fordította: Varga Juti 

Forrás: La Croix

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír