Marguerite Tiberghien nővér, egy afrikai lélek

„Ennek a rózsának a tövéhez – mondja Marguerite nővér a rendház kertjében – olyan földet szórtam, amit egy barátom hozott nekem. Kongói földet...” Az idős apáca Kongóban élte le élete legfontosabb éveit: harminc éven keresztül vezette Brazzaville-ben az 1975-ben általa alapított „speciális iskolát”. Így próbált küzdeni a tudatlanság és a gyűlölet ellen egy olyan országban, melyet etnikai és politikai konfliktusok emésztettek.

Az intézménynek három iskolája van Brazzaville-ben és egy negyedik vidéken, M’Bé faluban. Mindkét településen hatalmas szükség van rá. Az iskolák ingyenes elemi oktatást és szakmai képzést (asztalos, szabó, kertész) nyújtanak azoknak, akik kívül rekedtek a kongói iskolarendszeren, illetve készségfejlesztő foglalkozásokat tartanak szellemi fogyatékosoknak.

Munkássága megbecsülést hozott a nővérnek Kongóban, és bár kisebb mértékben, de Franciaországban is, ahol az írástudatlanság elleni küzdelméért 1998-ban becsületrenddel tüntették ki. 2004-ben tért vissza Párizsba közössége hívására, melyet kora miatt intéztek hozzá. De Párizsból is segíti a kétezer diákot számláló speciális iskolát, melyet ma egy kongói nővér vezet.

„A szegénységen, tisztaságon és engedelmességen kívül még egy fogadalmat tettem: azt, hogy a szegényeket fogom szolgálni. És nem akarok viccelni a fogadalmammal: a legjobb szolgálat, amit az iskolázatlan fiatalokért tehetünk az, ha tanítani kezdjük őket, ha a kezükbe adjuk azokat az eszközöket, amelyek segítségével felépíthetik az életüket. Ez ugyanúgy igaz Kongóban, ahogy a világ bármely más részén” – mondja Marguerite nővér. Majd sajnálattal teszi hozzá, hogy Európában egyre kevesebb a kézimunkát igénylő termelés, és ez kizárja a kevésbé iskolázott fiatalokat a munkaerő-piacról. „Itt vannak például a benzinkutak. Megtalálták a módját, hogyan dolgoztathatják a saját ügyfeleiket... Ez nem feltétlenül jelent előrelépést.”

Bár tudja, hogy Brazzaville-be már nem fog visszatérni, máig sem hagyott fel az oktatásért folyó küzdelemmel. Gyakran jut eszébe a lepra ellen küzdő Raoul-Follereau Alapítvány egyik munkatársával folytatott beszélgetése: az alapítvány felajánlotta, hogy támogatja iskoláit, de ő visszautasította, mondván, hogy „nem akarja elvenni a pénzt a leprásoktól”. Az alapítvány embere erre így válaszolt: „Az írástudatlanság is egy lepra, amit teljesen le kell győzni.”

„Marguerite nővér mindig hitt az emberek azon képességében, hogy bármilyen helyzetből fel tudnak állni” – mondja el róla Chantal Debain, barátnője és életrajzírója, aki Afrikában ismerte meg őt. Bizonyára meggyőződésének ereje által nyerte el olyan személyiségek azonnali rokonszenvét, mint például Alain de La Morandais atya, aki ismertté tette a nővér nevét Franciaországban, vagy a reklámszakember Jacques Séguéla, akivel közös könyvet is adtak ki. Az ő támogatásuknak és kapcsolatrendszerüknek köszönhetően tudta Marguerite nővér létrehozni saját alapítványát, mellyel biztosíthatja intézményei anyagi túlélését. A nővér ugyanis hosszútávra gondolkodik.

Marguerite nővér máig korát meghazudtoló aktivitással éli mindennapjait. 86 évesen is követi a technikai változásokat, és e-mailjeit már saját iPhone-ján nézi, melyet egy barátja ajándékozott neki. Ebben az életkorban, amikor a legtöbben már örülnek, hogy pihenhetnek, a nővér igyekszik aktív maradni, és segíteni, ahol tud.

Soha nem feledkezett meg rendalapítója, Páli Szent Vince jelmondatáról: „Ha egy Irgalmas nővér a nap folyamán tízszer meglátogatja betegét, aznap tízszer találja ott az Istent.” Egyik rendtársával szorgalmasan ápol egy beteg asszonyt, akinek „nincsenek emlékei, nincsenek szavai és nincsenek papírjai”.

Minden hónapban meglátogat egy rabot is a fresnes-i börtönben, Párizs környékének egyik legnagyobb fegyintézetében. Emellett minden szombat este ételt oszt a hajléktalanoknak, amit semmi pénzért nem mulasztana el: „Érezni közöttük az Evangélium szellemét. Persze néha akad köztük egy-egy, aki túl sokat ivott, de a legtöbbször rendben zajlik minden. Az én koromban már beszédbe elegyedni is egyszerűbb: olyan vagyok, mint egy nagymama, és ez bizalmat kelt.”

Időről-időre levelet kap „második hazájából”, melyben beszámolnak neki a friss hírekről. Volt tanítványai – azóta már családapák és családanyák – nem feledkeznek meg róla. „Előfordul, hogy akik nem sokáig tanultak, nem mernek írni nekem, nehogy fennakadjak a helyesírási hibáikon. Pedig nem győzöm mondani nekik, hogy nem piros tollal a kezemben olvasom a leveleiket!”

La Croix/Magyar Kurír