Marshall Tamás: Amerikában a magyarság ápolásáért nem a gyerekekkel szemben kell harcolni!

Tizenéves kora óta fiatalokkal foglalkozik – az iskolában amerikai diákokkal, más feladatköreiben amerikai magyar gyerekekkel. Nagyon választékosan beszél és ír magyarul, s a magyar gyökerek ápolását apaként is fontosnak tartja, így gyermekei (ahogyan ikertestvéréé is) csak akkor tanultak meg angolul, amikor iskolába kerültek.

– Tanári és iskolaigazgatói feladatköröd, valamint négy gyermeked mellett rengeteg önkéntes feladatot vállalsz, főleg a passaici magyar plébánián és a garfieldi cserkészetben is, s ezek közös nevezője mindig is a gyerekek voltak. Miért alakult így, hogyan lettél tanító?

– A cserkészettel kezdődött minden. Amikor akkora voltam, mint most a kamasz fiam, én is lázadtam és nagyon rossznak éreztem az életemet, beleértve a cserkészetet is. Az őrsömben sem éreztem jól magam, az akkori csapatparancsnok – aki korábban kiscserkészvezető volt – valószínűleg felismerte bennem a potenciált, hogy érdemes lenne gyerekekkel foglalkoznom, ezért egyetlen fiúként engem választott kiscserkészvezetőnek. Onnantól kezdve teljesen megváltozott számomra a cserkészet: már nem követtem a kortársaimat, hanem a saját utamat jártam, és nagyon megszerettem a kicsikkel való foglalkozást, elsősorban azért, mert kreatív lehettem. Négy évig voltam kiscserkész őrsvezető, majd négy évig rajvezető.

Közben a középiskolában a pedagógiai pályát választottam, de ez is a cserkészettel függ össze. Korábban inkább az írás vonzott, az írói vagy újságírói pálya, de ott megfogott a gyerekekkel kialakult kapcsolat. Általános iskolai tanárként minden tárgyat kellett tanítani, de a nyelvoktatás maradt a kedvencem. Négy évig a Columbia Egyetemen dolgoztam mint országos írás- és olvasásmódszertani továbbképző, kilenc államban tartottam továbbképzést. Miután iskolaigazgató lettem, tanárok és igazgatók százainak alapítottam fogalmazás- és olvasásmódszertani szakcsoportot, ma is vezetek ilyeneket. A cserkészvezetésben tanultakat az iskolavezetői munkámban is nagyon jól tudom hasznosítani.

– Miközben 2017-ben az Amerikai Angoltanárok Konferenciájának díjazottja voltál nevelési és vezetési munkádért, cserkészvezetőként is egyre feljebb jutottál. Mi tartott bent felnőttként a cserkészetben?

– Amikor elkezdtem tanítani, akkor lettem csapatparancsnok Garfieldben. A cserkészvezetői munkát már kamaszként is nagyon szerettük az ikertestvéremmel, elsősorban a magyar közösség miatt. Inkább elmentünk péntek este dolgozni a cserkészetért, mint hogy az amerikai iskolatársainkkal, barátainkkal lógjunk. De később is nagyon lelkesen végeztem a feladataimat. Hogy miért? Egyiket sem unalomig csináltam, minden feladatot az utolsó percig nagyon szerettem, s ez azért volt így, mert jó emberek vettek körbe, mindenki segített, és én is mindig igyekeztem csiszolni a meglévő dolgokon, hogy azok még jobbak legyenek: új embereket fogadtunk be, új eseményeket szerveztünk. Természetesen voltak nehéz helyzetek és konfliktusok is – az emberekkel kapcsolatos munkában mindig vannak ilyenek –, de soha nem untam vagy utáltam meg. A másik, ami segített, az az volt, hogy annyi mindent csináltam, hogy nem tudtam belefásulni. Tízszer vezettem a körzeti kiscserkésztábort, többször voltam vezetőképző táborparancsnok, egyszer még Ausztráliában is vezettem tábort, voltam kiképző Németországban – így nemcsak világot láttam, de egyúttal megtanultam értékelni mindazt, ami nekünk van.

Később három évig voltam körzeti parancsnok, a keleti part csapatait tartottam össze. Ezt a munkát úgy is meg lehet közelíteni, hogy én vagyok a főnök, de én nem így álltam hozzá, hanem úgy, mintha a csapatparancsnokok őrsvezetője lettem volna: őket támogattam. Utána volt egy másik nagyon kedves feladatom, amire szintén felkértek: csapatfejlesztési vezetőként tíz évig segítettem világszerte beindítani új csapatokat. Az is nagyon kreatív volt, sokat utazhattam, és ahova nem tudtam menni, oda embereket küldtem segíteni, tanácsot adni. Összesen vagy kilenc csapatot igazoltunk le (Connecticut, Florida, San Diego, Portland, Seattle, Vancouver, Edmonton, London, Nürnberg), és még alakulóban voltak pár helyen (például Írországban), amikor átadtam a feladatot. Az emberi kapcsolatok mindvégig nagyon sokat számítottak, és nagy elégtételt jelentett, hogy e csapatok „keresztapjának” érezhettem magamat.

– Most pedig kerületi parancsnok vagy. Ez mit jelent?

– Mi a harmadik kerület vagyunk, ide tartozik USA és Venezuela (utóbbi azért, mert földrajzilag közelebb van Floridához, mint Brazíliához vagy Argentinához), és ez a legnagyobb kerület a világon, ahol tizenhat városban vannak magyar cserkészcsapatok. Úgy fogom fel: továbbképzést nyújtok a csapatparancsnokoknak és a körzeti parancsnokoknak: Zoomon beszélgetünk, vezetői módszertani videókat készítek nekik, és megosztom velük. Nem vagyok egy számonkérő, büntető „főnök”, hanem olyan, aki próbálja erősíteni őket. Nemrég például azért utaztam Clevelandbe, mert cserkésznapot tartottak; még nem jártam arra, de most le tudtam ülni a parancsnokokkal stratégiázni, konkrét problémákat megoldani. Ezt is nagyon szeretem.

Balogh Laci atya ezüsmiséje Passaicban

– Mindemellett rengeteg önkéntes munkát végzel a passaici Szent István-plébánián is. Miért kaptál, illetve vállaltál el ennyi feladatot?

– Az általános iskola mellett a passaici magyar iskolában is tanítottam, öt évig az alsó tagozaton, emellett hittant is tanítok, közben Passaicban egyháztanácstag vagyok. A magyar iskolában azért kértek fel, mert tanár voltam, a hitoktatás pedig úgy alakult, hogy a bérmálkozás után egy évvel szükség volt egy tanítóra, és engem kértek meg, hogy készítsem fel az elsőáldozókat. Egyik feladat hozta a másikat. Mustos István atya idejében az egyháztanácson belül én voltam a liturgiafelelős: mindazokat támogattam, akik a liturgiában szolgáltak, a nagyobb egyházi ünnepeket én szerveztem meg. Hittanvezető pedig úgy lettem, hogy Balogh Laci atya mindenféle extra feladatot adott nekem a hitoktatás mellett, és észrevétlenül én lettem a koordinátor.

– Ezek a feladatok össze is kapcsolódnak, hiszen itt a cserkészet a magyarság megmaradásának egyik, de nem egyetlen eleme. Balogh Laci atya és te is említetted egy másik interjúban, hogy a magyarság ott virágzik, ahol a különböző magyar szervezetek jól tudnak együttműködni. Passaicban ez a helyzet, igaz?

– Igen, mi nagyon jól dolgozunk együtt. De van, ahol csak egyik vagy másik szervezet működik, vagy van több, de rosszban vannak, tehát nekünk értékelnünk kell azt, ami itt van. Mivel többnyire ugyanaz a célközönségünk, nagyon fontos, hogy összefogjunk. De itt is vannak nem hívő magyar családok is, és a cserkészet őket is szeretné felkarolni, hogy részei legyenek a magyar közösségnek. Mindenkinek más a története, a mi célunk viszont az, hogy összetartást építsünk az itt élő magyarok között, tehát a nem hívőkkel is.

Ami a passaici egyházközséget illeti, Balogh Laci atya megérkezése után megint fellendült a plébániai élet. Most nagyon szép időket élünk, sok gyerek jár templomba; több mint az én gyerekkoromban. A hittanórán, ahol jelenleg öt csoportba 45 gyerek jár, kimondottan a katolikus vallás elemeit tanítjuk, és felkészítjük őket a szentségekre. Ha nagyobb egyházi ünnepre készülünk, továbbra is koordinálom a ministránsokat. Amikor a fiam elkezdett ministrálni, felajánlottam Laci atyának, hogy betanítom az újoncokat, mert gyerekként én is nagyon szerettem. Hivatalos ministránsfelkészítés tehát nincs, a nagy távolságok miatt nem is lehet, de ha jelentkezik egy új gyerek, akkor a misék előtt foglalkozom vele, vagy ülök a misén mellette, és súgok neki, és aztán egy idő után ő is kaphat feladatokat. Még az én gyerekkoromban sem volt ennyi ministráns, de most annyian vannak, hogy megoszlik a munka és a felelősség; menet közben, egymástól is meg tudják tanulni.

– A misék alatt van gyerekfoglalkozás, havonta gyerekmise és hagyományőrző plébániai csoport is...

– A vasárnapi gyerekfoglalkozás úgy zajlik, hogy az igeliturgia elején az összes gyerek együtt előremegy, a pap megáldja őket, és a ministránsokkal együtt lekísérjük őket a hittanterembe, ahol az evangéliumot az ő nyelvükön feldolgozzuk. Ez is annyira jól megy mostanában. Sokan jelezték, hogy nagyon elérzékenyülnek attól a látványtól, hogy faltól falig állnak a gyerekek a templomban. A gyerekmise pedig havonta egyszer, szombat délután, a cserkészet után van. Kovách Balázs és Bíró Szabi gitároznak a Kék Könyv nevű ifjúsági énekgyűjtemény alapján. Ilyenkor a gyerekek olvasnak fel, a pap nekik prédikál, az ő szintjükön. Az első alkalommal 35 gyerek volt, később változóan alakult, de általában elég sokan vannak.

És igen, van a Lant és toll, illetve a Lantocska, amelyek a magyarságot ápolják az egyház keretein belül; utóbbi jól kiegészíti a magyar iskolában és a cserkészetben kapottakat. Az előbbi úgy alakult ki, hogy a Kertész Panni ezért 21 évvel ezelőtt összeült az idősebbekkel zenélni és verseket elemezni – ebből lett a Lant és Toll. Később feltámadt az igény a kicsik bevonására, ez lett a Lantocska, ami körülbelül 15 éves, ennek vezetését most a sógornőm, Marshall Olga és Kelemen Bíbor vették át. Népszokásokat gyakorolnak, kézműveskednek, népiesebb egyházi énekeket énekelnek. Az is nagyon megható, amikor a plébániai ünnepi alkalmakkor az idősebbek és a gyerekek együtt fellépnek.

Mindehhez a sok programhoz nagyon kell Laci atya nyitott és támogató személyisége, aki minden korosztállyal megtalálja a hangot. Itt motivált emberek vannak, akik ügyesek, és lelkesen végzik a dolgukat, csak hagyni kell őket, hogy tegyék, mert akkor virágzik a közösség. Laci atya nem fél a változástól, és nagy bizalommal van irántunk, ez most kegyelmi állapot. 

Cserkészcsapat a passaici plébánián 

– Ezt ő maga is hangsúlyozza. Miért is fontos ez?

– Laci atya érti az itteni embereket, és nem próbál átnyomni egy máshonnan hozott hozzáállást, pedig könnyű lett volna neki. Hogy mire gondolok? Például fel tudta mérni, hogy az itteni emberek mekkora áldozatot hoznak azzal, hogy órákat vezetve eljönnek a vasárnapi misére, pedig útközben több katolikus templomot is elhagynak, ahol meg tudnának állni. De ő látja ennek értelmét.

Mivel mindenhol kevés a pap, nagyon kis esélye van annak, hogy egy Amerikában felnövő magyar ember papi hivatást választ, és éppen ide fog kerülni plébánosnak. Kevés a remény tehát egy helyi utódra, hiszen őt egy másik amerikai egyházközség sem szívesen engedné el hozzánk, ezért leginkább Magyarországról várjuk Laci atya utódját, ha erre szükség lesz.

– Semmiképpen nem egy átlagos életpálya a tied, még itteni mércével mérve se. És még nem is említettük a legfontosabbat, a családodat. Amikor megtudtam, hogy gyermekeid akkor tanultak meg angolul, amikor iskolába kerültek, nagyon elcsodálkoztam. 

– A magyarság ápolása kemény küzdelem a családon belül is, de ebben nem a gyerekekkel szemben kell harcolni, hanem velük, értük. És ehhez áldozatokat kell hozni. Tőlünk is 45 percre van a magyar közösség. A hosszú hétköznapok után pedig naponta még azzal is foglalkozni kell, hogy a gyerekek magyarul is olvassanak. Szerencsére azért nem kell velük veszekedni, hogy otthon magyarul beszéljenek. És szerencsére nekik is magyarok a barátaik, éppen úgy, ahogy gyermekkoromban nekem is, és ez nekik is egy nagyon erős vonzalmat jelent a magyarság felé; mondhatni az élteti őket, hogy szombatonként egymással találkoznak. Ebben a korban ez a vonzerő, nem a szüleik magyarsága vagy a piros-fehér-zöld szimbólumok. Persze szülők nélkül nem menne mindez, hiszen nekünk kell hozni-vinni őket, és időnként rájuk szólni, hogy magyarul beszéljenek, emlékeztetni őket a magyar házi feladataikra, az olvasásra.

– És mindezt nyilván a két szülőnek együtt kell megtenni. Amikor először meghallottam, hogy mennyi mindent csinálsz, azonnal a feleségedre gondoltam, hiszen emiatt őrá is nagyobb teher hárul otthon...

– Bár az önkéntes munkát nem közvetlenül a saját gyermekeinkért csinálom, hanem azért, hogy erősödjenek azok az intézmények, amelyekben a mi gyerekeink is tanulnak, de tulajdonképpen mégiscsak értük dolgozom. És igen, ehhez nagyon kell egy támogató partner. Egymás támogatása nélkül sokkal nehezebb lenne, talán nem is menne... Van egy ismerős család, vegyes házasságban élnek, és amikor legutóbb beszélgettünk, az amerikai apa azt mondta: ha van egy más nemzetiségű házastársad, természetes, hogy elfogadod az ő nemzetiségét, nyelvét, hagyományait. Ez nagyon szépen hangzik, de sok vegyes házasság nem így működik; sőt, sok helyen már a két magyar házastárs sem ugyanúgy látja a magyarság ápolásának kérdését és gyermekeik jövőjét. Az én családom valóban sokszor nélkülöz engem, de egyébként a feleségem is sok közösségi munkát vállal; amellett, hogy egy távolabbi magyar óvodában dolgozik. Legutóbb például öt évig volt a cserkészet szülői részének, az úgynevezett fenntartó testületnek a vezetője; s ezalatt én vagy aktívan segítettem neki, vagy ráhagytam a munkát, és a gyerekeinket hoztam-vittem.

Szerző: Antal-Ferencz Ildikó

Fotó: Antal-Ferencz Ildikó (kezdőkép); Passaici Szent István Plébánia

Magyar Kurír