Marton József: Az Úr feddhetetlen szolgája

A könyv címének története van: Márton Áron 1971-ben, életének 75. évében, engedelmeskedve az egyházi kívánalmaknak, felmentését kérte a gyulafehérvári egyházmegye szolgálata alól. Lemondását még ötször ismételte meg, míg végül hatodszor Szent II. János Pál pápa 1980. március 29-én teljesítette kérését. Táviratában így jellemezte a püspököt: „Az Úr becsületes/feddhetetlen szolgája.”

Marton József egyháztörténészi munkáságában kiemelkedő helyet foglal el Márton Áron életének és szolgálatának kutatása. Ebben a kötetben változatos témakörű tanulmányokat gyűjtött össze, különböző oldalról próbálta megrajzolni Áron püspök emberi és főpapi vonásait. Olvashatunk esszéket Márton Áronnak a papjaihoz, az ortodox, a görögkatolikus román főpapokhoz fűződő kapcsolatáról, illetve Pacha Ágoston temesvári püspökkel való viszonyáról. Megismerkedhetünk azokkal az egyházi személyekkel is, akik ártottak neki, illetve akik éppen ellenkezőleg, mindig mellette álltak. Külön tanulmányban foglalkozik a szerző azzal, hogyan alakult a katolikus-laikus viszony Erdélyben a kommunizmus idején, és bemutatja a katolikus békepapi mozgalmat is.

A könyv legterjedelmesebb része Márton Áron püspök segítőtársait mutatja be. Jakab Antal (1909–1993) Kolozsváron a káplánja, Gyulafehérváron a titkos ordináriusa, majd segédpüspöke és utóda lett a püspöki székben. Bár a kommunista börtönök 15 évre elzárták őket egymástól, azelőtt és azután együtt munkálkodtak és küszködtek Krisztus ügyéért. Marton József szerint: ha Jakab Antal életútját az életkörülményeivel együtt vizsgáljuk, „azt vesszük majd észre, hogy a mi bajaink eltörpülnek az Ő nehézségei és szenvedése mellett, ebből aztán friss életkedvet meg bizakodást, bátorságot és erőt nyerhetünk, nem utolsósorban pedig követendő példát Isten és az Egyház szeretetére”. Édesapja így fogalmazta ezt meg 1942. július 5-én, Rómából írt levelében: „Bizakodva kell a jövőbe nézni. Minden jót megtenni, amihez Isten erőt adott. Egymás kedvét pótolni kell jósággal mindennap.” A kötet írója állítja: Jakab Antal püspökségig vezető életútja „mártírút volt, s püspökként is mindenben az Egyházért való buzgóság vezette”.

Sándor Imre (1893–1956), a „népművelő pap” Márton Áron jó barátja és segítőtársa volt, „egyazon elhivatottság és elkötelezettség kapcsolta össze őket”. Baráti viszonyuk akkor szilárdult meg, amikor a fiatal Áron püspök behívta őt a gyulafehérvári alulába, és az egyházmegye kettészakításakor rábízta az észak-erdélyi részek kormányázását. Sándor Imre az 1920-as években tíz évig tanított a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnáziumban. Szembesült a szegénység okozta iskoláztatási gondokkal. Ráérzett a konkrét szükségletekre, különös tekintettel a népművelésre. Előadásokat tartott a Szociális Testvérek Társulatának is. Márton Áront ő népszerűsítette az erdélyiek körében. 1945-ben kérte Márton Áront, hogy engedje el egy csöndes falucskába lelkipásztorkodni, de a főpásztor továbbra is püspöki székhelyén tartotta. A püspök letartóztatása után ő volt a második titkos ordinárius, aki Boga Alajos bebörtönzése után vette át az egyházmegye kormányzását. Sándor Imrének vissza kellett vernie a bukaresti főhatalom támadásait és a békepapok akcióit. Kizárt mindenfajta kompromisszumra való lépést a kommunistákkal. A papság nagyobb részében pedig tartotta a lelket. 1951. március 10-én őt is letartóztatták. A Rámnicul Sarat-i börtönben, kegyetlen körülmények között megfagyott, 1956. február 29-én.

Kiderül a könyvből az is, hogy Márton Áront szoros szálak fűzték a Szociális Testvérek Társaságához. Programjukat már kispap korában megismerte, szociális és kulturális munkájukat kolozsvári plébánosként közvetlenül tapasztalta, főpásztorként pedig rájuk bízta a püspökség konyhájának vezetését. A társaság elöljárója, Ikrich Auguszta testvér életútja az erdélyi kongregáció működését fogta egybe, „aktivitásuk szép és igen nehéz időszakában”. A püspök és a „szürke nővérek” a kommunista hatalom támadása idején kölcsönösen támogatták egymást. Áron püspök súlyos betegségében a szociális testvérek voltak a gondozói és ápolói, életének utolsó pillanatáig, haldoklásakor is ők virrasztottak mellette.

Marton József kiemelten foglalkozik Gajdátsy Béla (1887–1952) személyével is. Állítja: a két világháború közötti püspöki aula el sem képzelhető nélküle. Áron püspök az ő személyével igen nagy „kincset” örökölt az elődjeitől. A jezsuita neveltetésű és lelkületű Gajdátsy Béla végül teológiai rektorként és helyettes ordináriusjelöltként került a Securitate kezébe és szenvedett vértanúhalált a nagyenyedi börtönben Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, amikor mindenkitől elhagyatottan – máig ismeretlen körülmények között – visszaadta lelkét Teremtőjének. A kötet szerzője szerint Gajdátsy Béla megérett a vértanúságra, elmélkedéseinek utolsó mondatai bizonyítják ezt: „Egész embervoltomat beállítom Isten szeretetére és akkor erős alkotó lesz az. Akárhova hívsz, akármit bízol rám, Te velem vagy! Nehéz, fájdalmas az út: Isten velem van! Még ha sötét, homályos völgyön keresztül vezetsz is, tudom, hogy Te velem vagy!”

Marton József tényként állapítja meg, hogy Áron püspök kifejezetten tisztelte és nagyra értékelte Macalik Győző (1890–1953) teológiai tanárt és spirituálist, akinek a növendéke volt a Papneveldében. A második bécsi döntés után maga mellett tartotta Gyulafehérváron, püspöki irodájának a vezetését bízta rá. A II. világháború után, a kommunisták hatalomra kerülésüket követően a titokban püspökké szentelt Macalik Győzőt is börtönbe vetették. Két év fegyház után, 1953 augusztusában halt vértanúhalált. Marton József idézi Hetényi Varga Károlyt, aki a kommunista börtönöket megjárt papok életútját összegző munkájában így ír Macalik Győzőről: „… igazi apostolutód volt. Sohasem élvezte a ragyogást. A kereszt nem a neve elé került, hanem valóságosan a vállára. És ő végigvitte. Szerény, alázatos szolgája volt az Úrnak, a modern katakombák mártírja.”

A kötetből világosan kirajzolódik Márton Áron személyisége, amelynek legfőbb jellemzői voltak az állhatatosság, a legnehezebb időkben is hűséges ragaszkodása Krisztushoz, Egyházához és a rábízott nyájhoz, az erdélyi néphez. Utódja a püspöki székben, Jakab Antal mondta egyszer róla: „Szemünkben ő lett a hegy, sőt szikla.” Záróakkordként idézzünk Áron püspök 1970-es nagycsütörtöki szózatából, amelyben így beszélt a papi szolgálatról: „A mi feladatunk, hogy az Ő legszentebb rendelkezését mindig az idők követelményeinek megfelelően hajtsuk végre… A Jó Pásztor életét adta a juhaiért. S a mi esetünkben sem elég kötelességeink korrekt teljesítése. Krisztust és Egyházát csak akkor képviseljük hitelt érdemlően a világban, ha életünket egészen áthatja Krisztus szelleme, s vállaljuk a legnagyobb áldozatot, ha kell, a keresztet is.”

Marton József: Az Úr feddhetetlen szolgája
Szent István Társulat, 2023

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír