Másokat szolgálni, a cselekvő szeretet jegyében – Babette lakomája a Párbeszéd Házában

Gabriel Axel filmje Karen Blixen azonos című kisregényéből készült. Az egyszerű, szeretetet sugárzó történet Dánia nagyvilágtól elzárt, távoli sarkában, a Jütland-félsziget partjainál játszódik. Egy prófétai lelkületű tiszteletes saját keresztény gyülekezetet alapít. Két legfőbb segítője Martina és Philippa nevű leányai, akik apjuk halála után tovább vezetik a krisztusi közösséget. Már meglehetősen idős korban vannak, amikor befogadják Babette-et, egy francia hölgyet, akinek férjét és fiát a párizsi kommün (1871) leverését követő megtorlásban meggyilkolták a hadsereg katonái.

A filmet mély isten- és emberszeretet hatja át. A szorosan egymásra épülő epizódokban elénk tárul Martina és Philippa egész élete. A két lány gyönyörű, sok ifjú csupán az ő kedvükért látogatja a gyülekezet istentiszteleteit. Ám az apjuk által vezetett hívő közösség számára a földi szerelem és a házasság „haszontalanság és üres illúzió volt”. A tiszteletes nyájas mosollyal az arcán mondja az egyik kérőnek: „Fiatalúr! Ezen a földön egyetlen kincsem a két lányom. Ők az én vagyonom. Elvenné őket?” Szelíden ugyan, de a tiszteletes a lelki zsarolás eszközét alkalmazza. Kisajátítja magának Martinát és Philippát, nem engedi, hogy mások huzamosabb ideig a közelükbe kerüljenek, noha vallja: „Könyörület és igazság az Úrban egyesül, drága testvéreim. Béke és szeretet benne egymásra találnak.”

Martinát és Philippát is megkörnyékezi egy-egy fiatalember. A könnyelmű, züllött életet élő ifjú katonatiszt, Lorens lelkét mélyen megérinti a gyülekezet légköre, de nem meri vállalni Martinát. A híres operaénekes, Papin pedig, felismerve Martina csodálatos hangját, beleszeret, tanítja őt és magával akarja vinni Párizsba, hogy ünnepelt énekesnő váljék belőle, ám a lány – engedve apja szavakban nem hangoztatott, de egyértelmű lelki zsarolásának – lemond művészi álmairól, és marad.

Isten útjai azonban valóban kiszámíthatatlanok. A két nővér ugyanis nem válik bogaras, megkeseredett, gyűlölködő öregasszonnyá. Életük értelmét az irgalmas, cselekvő szeretetben találják meg. Egész lényüket betölti a másokért tenni vágyás, áldozatosan tovább viszik apjuk küldetését, minden idejüket és csekélyke jövedelmüket irgalmasságra fordítják. Ételt visznek a betegeknek, szegényeknek, Krisztus értünk meghozott, önként vállalt szenvedéséről beszélnek nekik, vigaszt nyújtva számukra, hogy könnyebben elviseljék a saját szenvedéseiket. Mindennap megvalósítják azt, amit Jézus úgy fogalmazott meg: „Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok…, amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (Mt 25,31–40).

Martina és Philippa áldozatos életéhez hasonlóan ugyancsak az irgalmas szív, a bajba jutott embertárs iránti szolidaritás jellemzi Papint. Eltelik harmincöt év. Az egykori ünnepelt operacsillag félelme valósággá válik, megöregedve, magányosan, mindenkitől elfelejtve tengeti napjait, igazolva a minden hiábavalóság, a fénylő sikerek mulandóságának örök igazságát. A két nővérhez írt leveléből azonban kiderül, hogy Papin nem csupán önmaga sorsának szomorú alakulásán kesereg, hanem odafigyel mások tragédiájára is, hiszen ő az, aki levélben arra kéri őket, fogadják be a kommün bukása után Párizsból menekülni kénytelen Babette-et, akinek férjét és fiát megölték. A levélben Papin mintha hitbeli fejlődésen menne keresztül, először azt írja, kifejezetten Philippához intézve sorait: „Ma, amikor elképzelem önt, amint szerető családja, unokái körében ül, s magamra nézek, az ősz és magányos emberre, akit elfelejtettek egykori rajongói és csodálói, úgy érzem, mégis ön döntött helyesen. Hisz mit ér a hírnév, mindannyiunkra a temető vár.” Ám a folytatásban Papin kitágítja az ember lehetőségeit a titokzatos túlvilágra is, és nem is csupán sejtéseit, de a biztos tudást fogalmazza meg, mintha a két nővér mély hite őrá is hatna: „Most azonban, amikor e sorokat írom, úgy érzem, a sír nem a végső cél, a paradicsomból újra hallani fogom a hangját, ahol mindörökre azzá a nagy művésszé válhat, aminek az Isten megteremtette. Ó, mennyire boldogok lesznek az angyalok!”

A Párizsból menekülő, férjét és fiát is elvesztő Babette magánya totális, de a két irgalmas szívű nővér befogadja. Martina és Philippa egész élete a másokat szolgáló, cselekvő szeretet jegyében telik el. Nem kényszerből hoznak áldozatot másokért, hanem szeretetből. Ám a lelkükből fakadó szeretet nem sugárzik át a gyülekezet tagjaira, akik között egyre sűrűbb az ellenségeskedés, az acsarkodás, a gyűlölködés. Régi, elfelejtettnek hitt sérelmek, titkok kerülnek felszínre, fel sem vetődik, hogy megbocsássanak egymásnak.

Babette lelki nagyságát jelzi, hogy amikor tízezer frankot nyer a lottón, ezt a hatalmas összeget egy különlegesen pazar lakoma elkészítésére költi. A lutheránus gyülekezet tagjai évtizedek óta puritán egyszerűségben élnek, kenyérlevest és lepényhalat esznek. A tiszteletes századik születésnapját is szerényen kívánják megünnepelni. Babette viszont Párizsba utazik, hogy személyesen vásárolja meg a lakomához szükséges alapanyagokat, különleges ételeket, italokat. Látva mindezeket, Martina és a gyülekezet tagjai megrémülnek, hiszen számukra mindez félelmetes újdonság. Éjszaka Martinának nyomasztó álma van, a vörösbor kiömlik az üvegből, Krisztus kiontott vérét jelképezve, tűzcsóva lángol, a kárhozat fenyegető lehetőségét villantva fel, Babette pedig gonoszul, gunyorosan mosolyog. Martina felriad, hatalmába keríti a kétségbeesés, e pillanatban elfelejti mindazt a jót, amit Babette tett velük az évek során, tökéletesen félremagyarázza a szándékait. Olyasmit feltételez, ami Babette-nek nem is jutna eszébe. A gyülekezet tizenkét megmaradt tagjához fordul, figyelmezteti őket: „Leírhatatlan dolgokat fog felszolgálni nekünk… Gyakran jut mostanában eszembe az, hogy édesapánk, érzem, hogy fentről figyel minket, és látja, hogy lányai hogyan mocskolják a nevét, egy sátáni szertartáson.”

Babette valóban gasztronómiai műalkotásokat varázsol az asztalra, olyan ínyencségeket, amelyeket a világtól elzárt gyülekezet tagjai még hírből sem ismernek: teknősbéka a leveshez, kaviár, blini, Don Perignon pezsgő, fürjek, gyümölcsök, rumbaba, sherry, cailles en sarcophage, vagyis leveles tésztába burkolt fürj, ezt Périgord-módra készíti, libamájjal és szarvasgombával.

A vacsorán jelen van az időközben tábornoki rangra emelkedett Lorens is, a nagynénjével. Lelkét betölti Isten szeretete, a gasztronómiai műremekek okozta élvezet kihozza belőle a legjobbat, lelkének ismeretlen tartományai tárulnak fel. Úgy érzi, hogy „igazság és testvére, az üdvösség egymásra találnak. Kegy és méltányosság eggyé válik.” Lorens tábornok mintha Martinának címezné a szavait, aki többször ránéz, tekintetében mosoly és szeretet. A tábornok hisz Isten végtelen kegyelmében, amely elérkezik hozzánk, „csupán türelemmel kell várnunk rá. Amíg rájövünk, hogy van valami jóság a szerető énben. Akkor rádöbbenünk, hogy bármit is választottunk, ajándékként kaptuk azt. Urunk szeret.” Szent Pál apostolra gondolhatunk, aki a Rómaiakhoz intézett levelében írta: „Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, akik az ő végzése értelmében meghívást kaptak, hogy szentek legyenek” (8,28). A minket szerető Isten „óceánt teremtett, és havas hegycsúcsokat”. Lorens tehát egy életre megjegyezte a tiszteletes szavait. Különbséget tesz „szeretet, igazság és kegy” között, de számára egyértelmű, hogy „a világot átjárja Krisztus szeretete. A Megváltó szenvedése már véget ért”.

Lorens tábornok aláveti magát Isten akaratának, hiszen a világban legfontosabb a szeretet, ami ha valóban betölti az emberi lelkeket, akkor a szenvedéstől sem kell félnünk, mert nem vagyunk egyedül. Lorens számára a lelki összetartozás az igazán fontos – amely lehet örök két egymást szerető lény között –, nem pedig az, hogy fizikailag együtt legyünk. Vannak életre szóló érzések, amelyek soha nem halnak el. S a távolság megőrizheti ezeket az érzéseket, szemben az állandó testi, fizikai közelséggel, amely éppen ellenkezőleg, a valódi szeretet hiányában rombolhatja ezeket. Lorens tábornok vallomást tesz az ünnepi vacsora végén a meghatott Martinának, holott ötven év telt el azóta, hogy lemondott róla: „Mindig önnel voltam, minden áldott napon. Ugye tudta ezt? A jövőben is önnel maradok majd, minden nap és éjjel. Úgy, ahogy eddig is. Minden este az asztalánál étkezem, nem testi valómban, hisz az nem is annyira fontos, hanem lélekben. Hisz örökké a kedvese leszek, és a barátja. Mert megtanultam ma este, hogy ezen a világon Isten az Úr, és minden lehetséges.”

Igen, minden, még az is, hogy az égen a csillagok közelebb jönnek, ahogy a nővérek elragadtatottan megjegyzik. Isten játszik az ő égboltján, megmutatkozik, előbújik rejtettségéből.

A szeretet Istene megmutatkozhat bármilyen emberi cselekedetben – egy lélekből és szívből elkészített vacsorában is –, és akkor már a Teremtő van jelen köztünk. Babette-nek sikerül az, amit még a tiszteletes áldott emléke s a két nővér mindennapos irgalmas cselekedete sem volt képes megteremteni, a béke és a szeretet újbóli szétárasztása a közösségben. A vele és egymással is ellenségesen viselkedő gyülekezet a vacsora végére igazi, egymást elfogadó keresztény kommunióvá válik, amelyet áthat Krisztus szeretete. Az egymásra acsarkodó közösség tagjai megbékélve egymással, boldogan, egymás kezét fogva lejtenek örömtáncot, mondanak hálát Istennek. Kiderül közben, hogy Babette a híres párizsi Café étterem szakácsnője volt, s hasonló ételkölteményeket készített nap mint nap. Ha a szeretet betölti egy személy lelkét, és ő kihozza magából a legjobbat, akkor bármilyen cselekedet, legyen szó akár a kulináris élvezetek kielégítéséről, ugyanolyan pozitív hatást képes kifejteni, mint a szó, a prédikáció, mert akkor a testi élvezet transzformálódik, lélekké alakul, s megvalósul az, amit Jézus mondott: „… az Isten országa köztetek van” (Lk 17,21).

A film végén az elragadtatott Philippa szinte ugyanazt mondja Babette-nek, mint amit Papin írt neki évekkel korábban: „A paradicsomban az a nagy művész leszel, akinek a mi kegyes Urunk megteremtett… Mennyi örömet szerzel majd az angyaloknak!”

S közben mosolygós arca ragyog a szeretettől. Isten valóban itt van velünk, betölti az egész világmindenséget. Jelen van mindenütt, ahol a jó és a szép irányítja a cselekedeteinket. Mindaz, ami szívvel és lélekkel készül, Istentől származik, hatása messzire sugárzó. Ha szeretettel figyelünk egymásra, Isten mindig ott van köztünk. A látszólag legegyszerűbb, legeseménytelenebb életen is átragyoghat Isten fénye, a krisztusi szeretet. A földi élet lezárulta után pedig ott van a mennyország reménye. Az Istentől kapott talentum nem vész el, megőrződik, örök időkre – sugallja Gabriel Axel katarzisos alkotása.

* * *

A vetítés után Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Házának igazgatója a közönség bevonásával beszélgetett Balog Zoltán református lelkésszel, az Emmi volt vezetőjével.

Balog Zoltán kifejtette: amit egy hagyományos prédikáció vagy szentbeszéd nem tud, azt a kultúra igen, közelebb viszi az embert a kereszténység lényegéhez, kár, hogy nem bízunk igazán a kultúrában. A Babette lakomája katarzisos alkotás, lelki megtisztulást idéz elő a nézőben. Balog Zoltán rámutatott: az életben a beteljesedés gyakran nem úgy történik, ahogyan mi azt elképzeljük. A két nővér, Martina és Philippa a nagyvilági, fényes élet helyett a látszólag szürke egyhangúságot választják, egy bezárt közösségben, mégis teljes életet élnek, hiszen másokat szolgálnak, szeretetből. Sem sajnálni, sem irigyelni nem kell őket, szeretni igen, mert szeretnivalók. A református lelkipásztor nagyon érdekesnek nevezte az operaénekes Papin figuráját, aki művészlélek, van benne könnyelműség. Amellett, hogy támogatná Philippát, talán csábítónak is tekinthető, mégis ő az, aki évtizedekkel később elvezeti Babette-t a nővérekhez. Ne feledkezzünk el arról sem, hogy Babette visszamehetne Párizsba,  ő mégis a két nővért és a gyülekezetet választja, vagyis az egyszerű, de másokat szolgáló életet. Balog Zoltán érintette a predestináció tanát is. Rámutatott: jó és rossz döntéseink ellenére Isten terve és kegyelme végül mindig beteljesíti az életünket.

Sajgó Szabolcs emlékeztetett rá: a szentmisén Jézus önmagát adja értünk, teljes istenemberségét, ettől hiteles és egyedülálló az Eucharisztia. Ha mi is őszintén és egészen adjuk magunkat, akkor lesz hiteles, egyedülálló és másokat tápláló a mi áldozatunk. Szabolcs atya kiemelte a filmből az apa szerepét, aki mintha önmagát kereste volna, rabszolgasorban tartotta a lányait, azért, hogy a saját igazát bizonyítsa mások és önmaga előtt is. Ez messze áll az irgalmas istenképtől.

Fotó: Odeon, Hojdák Kristóf

Bodnár Dániel/Magyar Kurír