Merjük az Istent keresni, megtalálni és láttatni mindenben – Szent Ignác-évet ünnepelnek a jezsuiták

– Loyolai Szent Ignác sorsában világosan megmutatkozik az isteni gondviselés. Baszk nemesi család sarja volt, aki spanyol királyi udvari apródként, később pedig fiatal tisztként Isten létével nem sokat törődve dicső jövőről álmodott. Amikor azonban 1521-ben, harmincéves korában, pünkösd vasárnapján – nyilván ez sem véletlen – súlyosan megsebesült Pamplonában, gyökeresen megváltozott az élete. Mintha a „szél ott fú, ahol akar” alapigazsága jutott volna érvényre ebben. 

– Valóban. Ki gondolta volna, hogy a fegyverek zajában e megsebesült fiatalember által Isten az Egyház életének megújítását készíti elő? A történet profán. Iñigo – akkor még így hívták – többedmagával védte Pamplona várát a franciákkal szemben, amikor egy ágyúgolyótól súlyosan megsebesült, és ágynak esett.

A sérülése katasztrófát jelentett számára, keresztülhúzta a számításait.

Visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Ignác akkoriban sokat adott a külsejére, és határozott elképzelései voltak a jövőjéről. Amikor jobban lett, hazavitték Loyolába, a családi házukba. Mivel a lába rosszul forrt össze, és egy csontja kiállt, rávette az orvost, hogy vágja le azt a csontot, még ha a műtét szörnyű fájdalmakkal jár is, mert nem akarja, hogy ez elcsúfítsa. Ez az életrajzi adalék talán segít megértenünk a jellemét és a jövőjére vonatkozó ambiciózus terveit. Ekkor még ragaszkodott ahhoz a világhoz, amelyben a sebesülése előtt élt. De az az ágyúgolyó végül mégis elhozta számára pünkösd Lelkének szabadságát. A tehetetlensége elvitte őt oda, ahová sok ember eljut, amikor balesetet szenved vagy megbetegszik.

– Másként kezdte látni önmagát és az életét…

– Amikor kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, más perspektívából szemléljük a világot, másként figyeljük, és erőteljesen érintenek bennünket a történések. A betegágy a kiszolgáltatottság szinonimája lehetne. Szép látni Ignác atyánk fejlődését, azt, hogy életének e meghatározó eseménye nyomán hogyan jutott el az önmaga körül forgó, világias gondolkodástól odáig, hogy egészen Istennek szentelte magát.

– Hosszú időbe telt ez? 

– Kezdetben még visszahívja, vonzza az a világ, ahonnan Isten kimozdította őt. Az életrajzában felidézi, hogy lábadozása idején mennyire unatkozott, szeretett volna olvasni. De mit? Lovagregényeket. Ez mutatja, hogy a gyógyulása után vissza akart térni a régi életéhez. Az isteni gondviselés nyilvánult meg abban is, hogy Ignác loyolai otthonában nem voltak lovagregények, így csak a karthauzi szerzetes, Szász Ludolf művét, a Krisztus életét olvashatta és a Szentek életét. Ezzel a két könyvvel kellett beérnie. Az ágyúgolyó okozta sérülés és a tehetetlenség megélése után ez a két olvasmány vezette őt lépésről lépésre egyre közelebb Istenhez. Mintákat, példaképeket ismert meg az olvasmányain keresztül, és ennek hatására felébredt benne a vágy, hogy ő is valami hozzájuk mérhetőt tegyen.

A megtérése tulajdonképpen azzal kezdődik, hogy ideálokat talál, akiket utánozni akar. Úgy szeretne élni, mint Szent Domonkos vagy Assisi Szent Ferenc. 

– Szent Ignác története némileg hasonlít Szent Ferencéhez, aki szintén lovagi dicsőségről álmodott, ám végül Isten Szegénykéje lett. Ignác miként viszonyult hozzá?

– Példakép volt a számára. Elhatározta, hogy amint Szent Ferenc tette, ő is elmegy a Szentföldre, zsákvászonruhában és szegényen. Ki akarta szolgáltatni magát az isteni gondviselésnek. Életének vezérmotívuma lett „a lelkek segítése”, vagyis az, hogy támogassa az embereket a személyes istentapasztalat átélésében és az üdvösség elnyerésében. Ignác a betegágyán ismerte fel, hogy amit átél, az nem független Istentől, az Úr munkálkodik érte.

A megtérésre fokozatosan jutott el: azt írja, Isten úgy nevelte őt, mint egy tanítómester.

Az Istennel való tudatos együttműködés akkor kezdődik az életében, amikor a kezébe került könyveket olvassa, és észreveszi, hogy azok hatással vannak rá. Úgy fogalmaz, hogy egy alkalommal megnyílt a szeme.

– Ez mit jelent?

– Felismerte, hogy a gondolatai más-más módon hatnak rá. Egyrészt azt tervezte, hogy felgyógyulása után visszatér a világba, és dicsőséges lovagi tetteket hajt végre. Másrészt viszont azt fontolgatta, hogy a szentek életének példáját követi majd. Ez a két gondolatvilág foglalkoztatta, és egyszer csak felismerte a kettő közötti különbséget. Amikor ugyanis világias gondolatok jártak a fejében, és lovagi életének folytatásáról szőtt terveket, kedvét lelte ezekben, de amint abbahagyta a velük való foglalkozást, lelki szárazság és elégedetlenség lett úrrá rajta. Amikor viszont azokat a tetteket idézte fel magában, amelyekről a Szentek életében olvasott, és elképzelte, hogy ő is hasonlóan cselekedne, nem csak arra az időre vigasztalódott meg, amíg ezeken gondolkodott, hanem később is megmaradt a lelkében az elégedettség és az öröm. Megértette, hogy ezek az érzések Istentől származnak. Ez lett a kiindulópontja a szellemek megkülönböztetésének, amit később továbbfejlesztett, és egész szabályrendszert alkotott hozzá a lelkigyakorlatos könyvében. Alapvető maradt számára a felismerés, hogy

azok a hatások, amelyek tartós békét és örömöt adnak a megpróbáltatások közepette is, Istentől valók, az ő hívása jut kifejezésre általuk.

Ezekre a hatásokra figyelve indult el a megtérés útján. Természetesen még sokat kellett tanulnia. Felgyógyulása után például elindult Jeruzsálembe, és amikor a montserrati Mária-kegyhely felé tartott az öszvérén, találkozott egy muzulmán mórral. Beszélgetésükben szóba került Mária, akit Ignác Miasszonyunknak nevez. Komoly dogmatikai kérdésről társalogtak: a mór elfogadta, hogy Mária szűzen fogant és szűzen szült, de azt, hogy a szülés után is szűz maradt volna, ahogyan az Egyház tanítja, nem ismerte el. Ignác lovagiasságát ez annyira bántotta, hogy azon kezdett gondolkodni: megöli a mórt. Úgy érezte, meg kell védenie a Szűzanya becsületét. Ekkor még nem hagyta maga mögött a kardját, vele volt a fegyvere. Azon töprengett magában, hogy mit tegyen. Közben a mór haladt tovább, már előtte járt, a falu felé vette az útját. Ignác azonban nem tudott döntésre jutni, így végül az öszvérre bízta a történet kifutását. Elengedte a kantárt azzal, hogy ha az öszvér a falu felé vezető útra lép, akkor megkeresi a mórt és leszúrja, ám ha nem a falu felé megy, hanem az országutat választja, akkor békén hagyja. Mivel az öszvér végül is az országúton ment tovább, Ignác mentes maradt egy súlyos bűntől. Ebből is láthatjuk, hogy kezdetben még nehezen tudta összeegyeztetni a lovagi világszemléletét az Isten szerinti élettel. 

– Ezek szerint Ignác hite ekkor még gyerekcipőben jár. Sokat kell még küzdenie ahhoz, hogy a régi énjét levesse, és engedje, hogy Isten átalakítsa?

– Ignác nagyon komolyan vette a betegsége idején megélt tapasztalatait. Igaz, hogy a régi embert még sokáig hordozta magában, de haladt tovább, és hűséges maradt ahhoz, amit megértett. A megtérés, vagyis életünk odaigazítása az evangéliumi értékekhez, nem megy rögtön, újra és újra neki kell lendülnünk. Nagyon sokszor kell szembesülnünk azzal, hogy bizony még magunkkal cipeljük a világias létmódunk gondolkodását, szokásait. Mi segíthet abban, hogy átalakuljunk? E tekintetben példakép lehet számunkra Szent Ignác:

hűségesnek kell maradni ahhoz, amit Isten hívásaként ismertünk fel.

Lehet, hogy úgy érezzük, nem haladunk megfelelően előre, de akkor is érdemes kitartóan megmaradni a választott úton, mert az előbb-utóbb elvezet odáig, amikor már életünk minden dimenziója a legfőbb célunkra, Istenre irányul. Ő pedig nem nézi tétlenül a keresésünket, minden szálat megmozgat az érdekünkben, még az ágyúgolyót is képes jó célra felhasználni, mert találkozni akar velünk, keresi a figyelmünket. 

– Ignác a mórral történt találkozása után Manresába ment? 

– Montserrat volt az úti célja, ahol egész éjszaka imádkozott. Elvégezte a bencéseknél az életgyónást, és letette a kardját, végleg maga mögött hagyva a régi életét. Jeruzsálemi útja előtt azután elment a Manresa nevű kisvárosba, ahol végül tizenegy hónapot töltött. A város szélén van egy barlang, időről időre oda vonult vissza imádkozni, elcsendesedni. Nagy mélységeket és magasságokat élt meg ebben az időben. Itt születtek meg a lelkigyakorlatok, amelyek megalapozták egész további lelki útját és a jezsuiták életét is. Valójában itt még csak feljegyzéseket készített, a lelkigyakorlatos könyvet később állította össze. Nem valami merőben újat fedezett fel. Sokat merített az Egyház hagyományából, többek között a bencés és a ferences forrásokból. A lelkigyakorlatok imaginatív imamódja nagyon is erősen kapcsolódik a ferencesekhez – elég, ha arra gondolunk, hogy Szent Ferenc rendjéhez kötődik a keresztút vagy a betlehemijászol-állítás hagyománya, vagyis a szemléltetés. Meg voltak ugyanis győződve arról, hogy ha az emberek látják ezeket a történeteket, akkor hozzáférhetőbbé válnak számukra, jobban bele tudják élni magukat az evangéliumi történésekbe. Ignác a belső képeket használja arra, hogy az imádkozó kapcsolatba lépjen Jézussal, és kitegye magát a hatásának. Úgy gondolom,

Ignác valami egyetemeset tapasztalt meg, amit igyekezett mindenki számára hozzáférhetővé tenni, hogy növekedhessünk az Istennel való kapcsolatunkban. 

– Erre gondol, amikor azt mondja: segíteni akart a lelkeknek?

– Igen, segíteni a haladásban Isten felé. Azt szerette volna, hogy mások is eljussanak az istentapasztalatnak arra a mélységére, amit ő megélt. Egyetemes igazságra talált rá, ami bárki számára elérhető, és ami szintén az Egyház hagyományának része.

– Mi ez az egyetemes igazság? 

– A lelkiségi hagyomány három útról beszél, helyesebben három szakaszról a lelki úton. Ez a tisztulás, a megvilágosodás és az egység útja. Ignác hetekről beszél, amelyek valójában az említett szakaszoknak felelnek meg. A tisztulás során rendeződik az életünk, szabaddá válunk, szembe tudunk nézni a bűneinkkel, és befogadjuk Isten irgalmát. Aztán jön Krisztus követése, amikor az evangélium fénye megvilágosít, mélyebb ismeretre és szeretetre vezet bennünket, hogy úgy éljünk, mint Jézus. (Innen a jezsuita megnevezés.) Erre épül rá a szenvedésben való együttlét Jézussal, és a feltámadás szemlélése, mindkettő az egység megtapasztalásának ajándékaként. És végül mindez kiáramlik az ad amorem szemlélődésbe. Ez nagyon szép kifejezés, magyarra nem igazán tudjuk lefordítani. Valójában azt jelenti, hogy

a szeretet felé tartok mindenben, minden belső és külső mozgásom, rezdülésem a szeretet felé irányul.

Meglátom, hogy milyen szép a teremtett világ, milyen gyönyörűek az emberek. Rácsodálkozom a valóságra, és ez még inkább Isten felé mozdít.

– Ignácnak gyakran volt megélt istentapasztalata?

– Amikor a manresai tartózkodása alatt egy alkalommal a templom felé haladt, leült egy pillanatra a mélyben hömpölygő folyó felé fordulva, és ekkor egy nagyon meghatározó tapasztalatot élt át. Azt mondta róla, hogy ez nem látomás volt, hanem hirtelen egészen új módon látott mindent – mintha újra megnyílt volna a szeme, mint annak idején a betegágyon, csak most más összefüggésben. Más módon értette meg a teremtett világot, az élet értelmét. Valószínűleg az Istennel való egység tapasztalatát élte át, amitől sokkal mélyebben, tágabban érzékelte a valóságot, mint ahogyan a szűk világunkban általában. Ez a kegyelem annyira fontos volt számára, hogy élete végén azt mondta: az életében kapott összes kegyelmi segítség együttvéve sem érne fel azzal, amit akkor, abban az egyetlen kegyelemben átélt. Ez nagyon megerősítő tapasztalat volt számára: Istenben szemlélni mindazt, ami van. Nekünk, jezsuitáknak fontos, hogy

merjük az Istent keresni, megtalálni és láttatni mindenben.

Sok ember azt hiszi, hogy Isten távol van. Pedig nem: Istent ott kell keresni, ahol éppen vagyok, mert ő ott van. Ahogyan az ószövetségi Jákob álmából felébredve azt mondja: „Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam.” Ignácnak a szívügye volt, hogy az embereket elvezesse idáig. 

– Szent Ignác tehát fokozatosan jutott el a Szent Pál-i állapotig: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” Ehhez arra van szükség, hogy teljesen alávessük magunkat Isten akaratának?

– Valószínű, hogy Ignác nálam hitelesebben tudná megválaszolni ezt a kérdést. Annyi biztos, hogy

élete során egyre inkább elmozdult az önös embertől a másokat és Istent szolgáló ember felé.

Szintén Manresában élt át egy nagyon sajátos tapasztalatot. Egy különös jelenséget látott, ami olyan volt, mint egy, a levegőben mozgó, sokszínű kígyó telis-tele csillogó-villogó szemekkel. Bár nem tudta értelmezni, hogy mi lehet ez, tetszett neki. A pszichológusok ezt úgy magyarázzák, hogy miután visszavonult, és lemondott a világi dicsőségről, ebben a sok szemben az ego igénye fejeződött ki, az a vágya, hogy lássák, elismerjék és tiszteljék őt. Nos, miután átélte a Cardoner folyó mellett azt az életre szóló kegyelmi élményt, elment a közelben lévő kereszthez, hogy hálát adjon Istennek. És ekkor ismét megjelent előtte az a csillogó, vonzó valami, de a kereszt közelében valahogy fakónak látszott, elvesztette a vonzását. Ekkor Ignác ráébredt arra, hogy ez a látomás nem Istentől való. Felismerése pedig cselekvéssel párosult: fogta a botját, és elkergette a kígyószerű jelenséget. Talán együgyűnek tűnik a történet, de mély értelme van: a kereszt a megkülönböztetés eszközévé válik. A keresztnél lelepleződik, elveszíti a vonzerejét az, ami a csillogásával rabságban tart, vagy visszahúz a régi világunkba. Ignác találóan írja le a lelki út egyik veszélyét: a jó látszata mentén könnyen eltévedhetünk. 

– Mit várnak a jubileumi Szent Ignác-évtől?

– Ignác különleges személyiség volt, de nem szerette előtérbe helyezni magát. Most bizonyára csóválja a fejét, hogy jubileumot tartunk a megtérése évfordulóján.

Ő ugyanis nem magához akarta elvezetni az embereket, hanem Jézushoz.

Úgy gondolom, hogy ennek fényében Szent Ignác akkor lenne elégedett, ha minél több ember találna rá a személyes és mély kapcsolatra Istennel. Én is ennek örülnék.

Szerző: Bodnár Dániel 

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír 

Az interjú nyomtatott formában az Új Ember 2021. május 23-i számában jelent meg.