Mert élni jó! – „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó”

Írországban sokáig az alkotmány védte az anyaméhen belül a magzatokat az abortusztól. Május végén népszavazást tartottak az országban, és az erősen katolikusnak mondott írek kétharmad arányban támogatták az abortusztilalom eltörlését. Egy-két évtizeddel ezelőtt ez még elképzelhetetlen lett volna. Miért felejtjük el Európában egy-két kivétellel lassan már mindenhol, hogy az Élet jó?

„Mert nem kínálkozott más megoldás.” Nagyon sokszor hallottam ezt a mondatot feleletül arra a kérdésre, hogy miért döntött valaki úgy, hogy abortáltatja a kisbabáját. Ez szöget ütött a fejemben. Milyen társadalom az, amelyik nem tud ennél jobb megoldást kínálni? Miért nem tudunk olyan körülményeket teremteni, amelyek között nem az abortusz jut elsőként valakinek az eszébe, amikor egy meglepetés-kisbaba bejelentkezik? Sőt, ez a lehetőség egyáltalán az eszébe sem jutna. Vajon mi kellene ehhez?

Egy amerikai kutatás szerint a nők majdnem minden esetben, amikor az abortusz mellett döntenek, valamilyen kívülről jövő elvárásnak szeretnének megfelelni. Ha békén hagynák az anyákat, akkor boldogan megszülnék gyermekeiket, hiszen ez van a szívükbe írva. Milyen társadalmat teremtettünk köréjük, hogy ezt nem tehetik meg háborítatlanul?

Sok krízishelyzetbe került nővel találkoztam, és mélyen együtt tudok velük érezni. Többször előfordult, hogy már a szexuális aktus sem volt mentes az erőszaktól, melynek során teherbe estek. És igen, a megfogant kisbabát valóban tehernek érzik, és megoldást keresnek. Itt lépünk be a képbe mi, a társadalom többi tagja. Vajon mit mondunk nekik? Azt, hogy élni jó? Vagy pont az ellenkezőjét? Miért nem tudjuk hitelesen elmondani nekik, hogy a nehézségek és megpróbáltatások közepette élni mégis jobb? És rajtunk, keresztényeken látják-e, hogy a feltámadt Jézus hitében, Őhozzá kapcsolódva hálával, derűvel és reménnyel éljük a küzdelmes életet is?

Kismama-üzemmód

Emlékszem egy hölgyre, aki már hosszú ideje áhítozott gyermek után – hiába. Aztán egyszer csak megszólalt a telefonom, és nagy lelkendezve újságolta, hogy várandós. Megkérdeztem, mennyi idős a magzat, azt felelte kéthetes. Mindössze kéthetes, de az anyukájában szemernyi kétség sem volt, hogy ez az ő csodálatos gyermeke. (Aki azóta megszületett, és most már hat éves.) Vajon mit szólt volna ez az anyuka, ha egy aktivista odamegy hozzá, és azt mondja neki, hogy akit a szíve alatt hordoz, az nem ember, nem az ő gyereke, hanem pusztán egy sejtcsomó, valami biomatéria? Márpedig ma Magyarországon nők tízezreinek, világszerte pedig nők millióinak mondják ezt. Pedig a nők, akiknek a teste, a lelke, a pszichéje, mindene arra van beállítva, hogy anyukák legyenek, pontosan tudják, hogy ez nem igaz, mégis a nyugati társadalmakban ma olyan erős ez a hang, hogy elnyom minden mást. És sok anya elhiteti magával, hogy ez az egyetlen út.

Amikor egy anya kisbabát fogan, a teste, a lelke, a pszichéje, a hormonháztartása, mindene átáll „kismama-üzemmódba”. Amikor pedig ezt a kisbabát elveszik tőle, az az anyát zsigeri szinten tölti el szomorúsággal, beindulna a traumát feldolgozni segítő gyászfolyamat, ám az anya ezt a folyamatot tudati szinten leállítja, hiszen ő hozta meg a döntést: „így lesz a legjobb”. A ki nem hordott gyász, az elfojtott trauma pedig olyan elakadáshoz vezet, amit legtöbbször élete végéig nem lesz képes feldolgozni. A British Journal of Psychiatry 2011-ben megjelentette egy óriási mintán végzett kutatás eredményeit, miszerint az abortuszon átment nők esetében 81 százalékkal több pszichés megbetegedés fordul elő, az öngyilkos viselkedés 35 százalékban az abortuszhoz köthető, Ausztráliában pedig már a hatóságokat is aggasztja, hogy az abortuszt követő első évben az öngyilkosság a vezető halál-ok. És ez csak a jéghegy csúcsa, hiszen a nők töredéke kerül csupán be az orvosi ellátásba a „rutinműtétet” követő mentális és lelki problémák kapcsán...

Beszédes tény, hogy az abortuszt választók azoknál is sokkal rosszabbul jártak, mint akik nem kívánt gyermeket hoztak világra – tehát az abortusz mint legális lehetőség nem hogy javít, hanem kifejezetten ront a válsághelyzetbe került nők pszichés állapotán.

Mondhatná valaki, hogy ez az Egyház által keltett bűntudat miatt alakul ki a nőkben, de ez nem így van: egy másik nagy tanulmány szerint az abortuszon átment nők 85 százalékát érinti valamilyen szintem a posztabortusz-szindróma (PAS), miközben a megkérdezettek 72 százalékának semmilyen vallásos kötődése nem volt...

A tinédzsereknél sem jobb a helyzet, azok körében, akiket abortuszra vittek, hatszorosára (!) nőtt mind a szerhasználat, mind az öngyilkosságok előfordulása.

Az állam szerepe

Írország hosszú évtizedeken keresztül ellenállt a nyomásnak, és szembement az európai trenddel abortuszkérdésben. Ez a katolikus fellegvárként elkönyvelt ország fejlődött, megvalósították az „ír gazdasági csodát”, miközben abortuszt csak abban az esetben lehetett végrehajtani, ha az édesanya élete veszélyben forgott. Mert jogalkotói szinten hittek abban, hogy minden élet értékes és védelemre méltó, hiszen Istentől származik. Az abortusz pártolói időről időre népszavazást kezdeményeztek, de rendre alul maradtak. Ám 2018. május 25-én végül elsöprő győzelmet arattak, aminek következtében Írországban is liberalizálják az abortuszt.

Biztos, hogy az ír döntés hátterében ott vannak az egyházi személyek által elkövetett súlyos visszaélések is, amelyek hozzájárultak az írországi katolikus egyház hitel-vesztéséhez és talán ahhoz is, hogy Ferenc pápa sem emelte fel hathatósan a szavát az ilyen módon veszélybe kerülő magzatgyermekek védelmében. Mégsem gondolhatjuk, hogy más európai országokban a többség az abortusz eltörlése mellett voksolt volna.

Pedig aki rábeszél egy édesanyát arra, hogy elvetesse a magzatát, az a lehető legrosszabbat teszi vele. És ha esetleg ez a társadalom nagyobbik része, ez akkor is így van. Ha egy állam az adófizetők pénzéből finanszírozza az abortuszokat, azzal a hallgatólagos jóváhagyását fejezi ki, még akkor is, ha a hivatalos retorika szintjén ennek az ellenkezőjét mondják. A demográfiai tél beköszöntekor az államnak ez a viselkedése nehezen magyarázható. Mennyi gazdasági, társadalmi problémáról nem kellene most beszélnünk Magyarországon sem, ha nem hiányozna a népességből az 1956 óta abortált közel hétmillió ember. Sajnos mi, magyarok élen járunk saját utódaink elpusztításában.

’Az abortusz szabaddá tesz’ – mintha ez lenne felírva annak a nemzetközi tábornak a kapujára, ahová Írország ezzel a döntésével megérkezett. Nem más ez, mint EU-tanázia, a szuicid vén Európa hattyúdala, az erősek szabadsága a gyengékkel szemben, az igazi szabadság halála.

De nem kötelező ebben részt vennünk! Az abortusz nem szükséges rossz, ami társadalmi szinten elkerülhetetlen, hanem politikai döntés kérdése is. A Citizengo online petíciós oldalán aláírásgyűjtés indult az abortuszmentes Magyarországért. Írjuk alá minél többen, hogy a politika is meghallja a hangunkat!

Nem megoldás

Az abortuszok elsöprő többségét azért követik el, mert „a kisbaba rosszkor érkezett”, és csak elenyésző mértékben nemi erőszak vagy a magzat betegsége miatt. A kisbaba pedig olyankor érkezik rosszkor, amikor a külső körülmények nem megfelelőek az anyuka számára, azaz – mint már írtuk – valamilyen elvárásnak akar megfelelni, vagy kényszernek van kitéve. És sok esetben ilyenkor az abortusszal az anyuka tényleg felszabadul a rá nehezedő nyomás alól – de csak egy időre. Mert valójában nincsen olyan probléma, amire az abortusz a megoldás. Még abban a helyzetben sem, ha az édesanyja és/vagy édesapja valóban nem képes a megfelelő feltételeket biztosítani a kisbaba számára, mert nagyon sok házaspár áll sorban évek óta, hogy örökbe fogadhassanak egy gyermeket, akit szeretetben felnevelnek.

És minden krízis elmúlik egyszer, a kényszerítő körülmények megszűnnek, a megfelelési kényszer elpárolog, és az egykori kismama ott marad azzal a tudattal, hogy lehetett volna (még) egy gyereke. És ilyenkor nagyon magányos lesz. Híre-hamva sincsen azoknak a „jogvédőknek” és „jóakaróknak”, akik rábeszélték a terhesség megszakításra. A nő egyedül marad az értéktelenség-érzésével, a pszichés problémáival, a félelmeivel, a szorongásaival, amelyek a szakirodalom szerint a már említett posztabortusz-szindróma (PAS) kísérő tünetei. Ez ritkán szokott közvetlen az abortusz után fellépni, az esetek többségében hosszú évekkel, átlagosan 7-8 évvel azt követően jelentkeznek az első tünetek. Sokan közülük nem tudnak megbocsátani maguknak, és azt sem hiszik el, hogy Isten megbocsáthat nekik. Az értelmükkel megértik, de a lelkük mélyén nem hiszik el, pedig Isten minden bűnét megbánónak megbocsát, és az isteni irgalom megtapasztalása életre szóló megtartó erő.

A nem kívánt várandósságban vagy posztabortusz-szindrómában érintettek több helyre is fordulhatnak segítségért:

Alfa Szövetség: gyakorlati segítség krízisben lévő várandós kismamáknak területi alapon az egész országban: alfaszovetseg.hu

Együtt az életért: a hit alapján állva imaösszefogás, életpárti döntés segítése, lelki segítség: egyuttazeletert.org. Ifjúsági közössége a FÉSZ: fiatalok az élet szolgálatában: fiatalokazeletszolgalataban.wordpress.com

Abortusz.hu: tárgyilagos információt szeretne nyújtani abortuszon gondolkodók számára

Lelki adoptáció: egy veszélyben lévő magzatgyermekért imádság kilenc hónapon át: lelkiadoptalas.hu

Lelkigyakorlatok találhatók az abortusz lelki sebéből gyógyulni vágyók számára mind a hu-hu.facebook.com/nefeljnemitellekel oldalon, mind az abortusz.hu weblapon. Sokan számolnak be istenkapcsolatuk és életük teljes megújulásáról egy-egy ilyen lelkigyakorlat után!

Ki az ember, hogy ...?

A kérdés, ami engem személy szerint a legjobban foglalkoztat, az, hogy miként hihették el olyan sokan, hogy a méhen belül a magzat nem ember? Vannak országok – például Kanada is ilyen – ahol a várandósság utolsó utáni pillanatáig engedélyezett az abortusz. A szabályozás szerint, ha a gyermek teste már megszületett, de a feje még a szülőcsatornában van, akkor még abortálható. (Megdöbbentő rejtett kamerás videósorozat tárja fel, hogy a világszerte legnagyobb abortuszszolgáltató, a Planned Parenthood miként kereskedik abortált gyerekek szerveivel és szöveteivel.)

Évezredeken át nem volt kérdéses, hogy az, aki az anyaméhen belül fejlődik, ugyanolyan ember, mint bárki más, csak kiszolgáltatottabb és még inkább védelemre szorul. Ahogy az sem volt kérdéses, hogy bár az anya és apa által jön a világra, a gyermek mégis Isten ajándéka, az Ő teremtménye, az Ő személyes akaratából jött létre. Számomra nyilvánvalónak tűnik, hogy ha ez utóbbit elfelejtjük vagy megtagadjuk, rövidesen az előbbi is megkérdőjelezhetővé válik. „Az abortusz a béke legnagyobb ellensége, mert ha az anya megölheti saját gyermekét, mi akadályoz meg engem abban, hogy megöljelek téged, vagy téged abban, hogy megölj engem? Valójában semmi.” Teréz anya pontosan látta, hogy mik az elembertelenítő gondolkodás következményei.

Akinek emberi DNS-e van, az ember

Nem a tudomány vagy a tudományos gondolkodás felelős tehát az elembertelenedésért. Sőt, a tudományos felfedezések éppen azt bizonyítják, hogy mekkora veszteség ér minket minden egyes abortusszal. Az ember teste a fogantatása pillanatától kezdve a haláláig folyamatosan változik, alakul. (Mégsem kérdéses, hogy én ugyanaz a személy vagyok, mint 10, 20, 30 vagy 40 évvel ezelőtt, és ugyanaz leszek – ha a jó Isten is úgy akarja – egy évtized múlva is.) Az orvostudomány viszont felfedezte, hogy egy valami viszont változatlan a fogantatás pillanatától kezdve a halál pillanatáig – ez pedig az adott ember DNS-e. Ez egy olyan folytonosság, amely minden életszakaszt összekapcsol, és hovatartozást is jelent. A DNS-e alapján bármilyen élőlényről megállapítható, hogy melyik fajhoz tartozik. Akinek tehát emberi DNS-e van, az nem lehet más, csak ember. Mégis minden egyes ember DNS-e egyedi. Sem korábban nem volt olyan, sem soha többé nem fog olyan létrejönni. Egy petesejt megtermékenyülésével egy egyedi és megismételhetetlen konstelláció áll össze, ami addig még nem volt, de ott és akkor megalakult, és onnantól kezdve van. Emberi méltóságának alapja az emberi fajhoz való tartozásának ténye.

Itt nyugaton azt hirdetjük magunkról, hogy a miénk a világon a leginkább fair társadalom. Hát miért nem adunk akkor mindenkinek egy esélyt? Ki dönthet arról, hogy kit illet meg az élet joga, és kit nem? Lelkiatyám mesélt egy történetet egy kisfiúról, akit látott, és aki koszosan-piszkosan, szakadt ruhában, egy nagy cowboykalappal a fején, fülig érő szájjal, a gitárján megmaradt egyetlen húrt pengetve azt énekelte, hogy „Élni jó! Élni jó! Élni jó! A cowboy azt mondja, élni jó!”

És ha ő azt mondja, hogy élni jó, akkor ki vonhatná ezt kétségbe?!

Fotó: Pexels

Roska Péter és munkatársai/Magyar Kurír