Merünk láthatóvá válni – Interjú a Magyar Házas Hétvége új nemzeti felelős párjával

– Mióta vannak kapcsolatban a Házas Hétvége mozgalommal?

Kovács Bea: 2002 februárjában vettünk részt Sükösdön úgynevezett első hétvégén, egy kis lelkigyakorlatos házban, tizenöt házaspárral együtt. Azóta folyamatos a kapcsolatunk a mozgalommal.

– Nemzeti team-pár, nemzeti felelős házaspár – mi a pontos megnevezése a három évre szóló vezetői tisztségüknek?

Kovács Attila: A helyes megnevezés: a Magyar Házas Hétvége katolikus mozgalom nemzeti felelős párja. Ez azt jelenti, hogy a magyarlakta területeken – a Kárpát-medencében – mi vagyunk az a házaspár, akit a közösség megválasztott három évre erre a szolgálatra. Feladatunk, hogy összefogjuk a közösséget, körültekintően irányítsuk, segítsük, és hogy a mozgalom európai közösségében képviseljük a Magyar Házas Hétvégét.

K. B.: A vezetés helyett jobban szeretjük a felelősség szót; elsősorban felelősök vagyunk, nem pedig vezetők. A szolgálatunk úgynevezett eklézsiális teamben zajlik, ami azt jelenti, hogy magunk mellé segítőnek meghívtuk, Jeney Gábor soltvadkerti plébános atyát, és együtt dolgozunk vele.

– Milyen feladatokkal jár együtt az Önök szolgálata?

K. B.: Országos találkozóink szervezése, kapcsolattartás az egyes tartományok között, napi ügyek intézése, segítségnyújtás. Közösségünk a határon túli magyarság körében is jelen van ma már; feladataink közé tartozik a velük és az európai közösségekkel való kapcsolattartás is. Lelkileg is szeretnénk kicsit tovább lendíteni, feltölteni a közösséget. Európában is elindult a Világítótorony – 2033 kezdeményezés, amit mi is igyekszünk jobban megismertetni a magyar párokkal.

K. A.: Különbözők vagyunk, más-más probléma foglalkoztatja az anyaországi, az erdélyi, a felvidéki vagy a vajdasági házas hétvégés csoportokat. Ezeknek a gondoknak a kezelése, megoldása közös ügyünk, de a mi felelősségünk, hogy a közösség igent mondjon a kidolgozott, pozitívnak látszó javaslatokra.

– Konkrétan mit jelent az, hogy az anyaországi, illetve a határon túli házas hétvégés közösségekben különböző problémák adódnak?

K. B.: Az anyaországban és határon túl is nagyon jó helyzetben vagyunk, vannak közösségeink, melyek nagyon aktívak, valóban világítanak, tevékenyen részt vesznek az egyházi programokban. Vannak természetesen olyan csoportok is, ahová több segítség kell, ezekben például fontos a fiatalítás, míg másoknál az a gond, hogy nincsenek teamek, amelyek segítenék az ottani munkát. Erdélyben viszonylag nagy a kis közösségek közötti távolság; itt olyan programok segítenek, ahol együtt lehetnek a párok. A Vajdaságban kicsit idősebb a közösség, ezért lényeges feladat a fiatalok megszólítása, közösségbe hívása.

K. A.: Sajnos a Felvidéken majdnem ugyanez a helyzet. Mindenképpen erőfeszítést kell tennünk annak érdekében, hogy közösségünk vonzó legyen az ifjúság számára. Hitet kell adnunk a bezárkózásra hajlamos idősebb generációnak, hogy merjen nyitni a fiatalok felé.

– A korábban említett, Világítótorony – 2033 nevű kezdeményezés mit jelent?

K. B.: Ez a lelki megújulás jelképe, a közösség töltekezése a Szentlélekkel, hogy világítson a világban. A lelkesítésről szól, arról, hogy a mostani társadalmi helyzetben, ahol a fiatalokat elsősorban a technikai eszközök érdeklik, miképp lehet őket újra megtalálni, megszólítani. Erre nagy szükség van Európában is, itthon is. Ehhez kapcsolódnak az éves programok az Európa tanácsokon, ezeken gondolkodunk együtt a többi nemzeti felelős teammel. Mi is olyan mottót választottunk, ami kifejezetten a lelki erősítést, az öröm visszahozatalát, az evangelizációt erősíti. Szent Ágostontól választottunk egy idézetet: „Benned kell égnie annak, amit lángra akarsz gyújtani másokban.” Jelképnek pedig a bárkát választottuk. Nem egyszerűen fényt kell gyújtani a világítótoronyban, mert az csupán statikus, álló alkalmatosság. A mi dolgunk, hogy a bennünk élő szeretetből és lelkesedésből összeszedjük a közösségünket, és együtt bárkába szállva egy cél felé haladjunk. A személyességet, a közösségeinkhez való közelebb lépést tűztük ki legfőbb feladatunknak. Most arra van szükség, hogy ezzel a bárkával odamenjünk azokhoz a párokhoz, akiknek segítségre, kis törődésre van szükségük.

K. A.: Szétszedtük betűkre a bárka szót. A B a bizalmat jelenti: szeretnénk a nagy közösségben kicsit újra felerősíteni a bizalmat egymás iránt. Az Á betű az álmainkat jelképezi: merjünk álmodni, nyitni az álmainkkal mások felé, ne zárkózzunk be. Az R betű a remény: soha nem szabad föladnunk. A K betű maga Krisztus; az A pedig az alázat. A szolgálatunkat alázattal szeretnénk végezni. Az alázat burkoltan jelentheti mások elfogadását is, amit nagyon szeretnénk hangsúlyozni a következő három évben.

– Mit jelent mások elfogadása?

K. A.: Az előbb már szó volt arról, hogy különbözők vagyunk, mások a gondjaink, az álmaink. Hála a Jóistennek, a Magyar Házas Hétvége közössége növekszik. Kivételes helyzetben vagyunk, mert máshol – Franciaországban, Írországban, Hollandiában – stagnál, sőt, van, ahol csökken. Mivel sokan vagyunk, sokféle korosztály, a különbözőségeket el kell fogadnunk, ellenkező esetben szétesne a közösségünk. Az álmainkat az elfogadással lehet egy irányba terelni.

K. B.: Még nagyon friss, hogy mi lettünk a Magyar Házas Hétvége közösségének felelősei, még minden forrásban van, bennünk is. Sokat imádkozunk, találkozunk az idősebb házas hétvégésekkel, próbálunk sokat tanulni, hogyan tudnánk a legjobban szolgálni a következő három évben. Emberekből álló közösség vagyunk, nem erőszakolhatjuk rá másokra minden elképzelésünket. Személyre szabottan kell végiggondolnunk, hol, hogyan tudunk segíteni. Van, ahol csak az kell, hogy ott legyünk, ünnepeljünk a közösséggel egy találkozón, máshol viszont hétvégés programot kell tartanunk, mélyebben megismerni a fölvetődő gondokat. Nem mi akarjuk megszabni, mire van szükségük a Kárpát-medencében a csoportoknak. Alapvető, hogy nekik milyen elvárásaik vannak velünk szemben. Jelenleg az a legnagyobb álmunk, hogy a személyes odalépés nagyon hangsúlyos legyen, jelen legyünk, amennyire csak lehetséges.

– Tudom, hogy a Házas Hétvége nem erről szól, de előfordul, hogy válságban lévő házaspárok várnak segítséget Önöktől?

K. B.: A Házas Hétvége a működő házasságban élő pároknak szól, de nemegyszer előfordul, mint itt, Baja környékén is, hogy olyan pár jelentkezett, akiknél már szóba került a válás. A közösségünkön belül többen is vállalkoztak rá, hogy egy-másfél évig foglalkoztak a válsághelyzetbe került házaspárokkal. Egy évvel ezelőtt is volt egy házaspár, akik a személyes beszélgetések után döntöttek úgy, hogy újraépítik a közös életüket, és nem válnak el. Azóta már voltak úgynevezett első hétvégén, sínre kerültek a dolgaik, aminek nagyon örülünk.

K. A.: Mint említettem, egyik fő álmunk, hogy a Házas Hétvége közösségében élő házaspárok alázattal, bizalommal merjenek nyitni egymás felé és kifelé, hogy minél több fiatal pár lássa azt a saját közösségében, plébániáján, városában, falujában, hogy igenis jó házasságban élni. Nem szavakkal kell ezt bizonygatnunk, hanem meg kell mutatnunk, hogy valóban lehetséges. Természetesen vannak problémáink, küzdelmeink, egymással és a gyerekeinkkel is; mégis, a remény minden gondot felülír, hogy lehetséges jó házasságban élni. Itt, Baja környékén két vagy három olyan házaspár él, akik a Házas Hétvége közösségének köszönhetően egyházilag is összeházasodtak, és a közösségünkbe is beléptek. Ez nagy örömünk, ezért is merünk láthatóvá válni. Az is kimutatható, hogy a házas hétvégék után megnövekszik a részt vevő házaspároknál a gyermekvállalási kedv, több gyermek születik.

– A jó házasság azonban nem jelent tökéletességet…

K. B., K. A.: Semmiképpen sem!

K. A.: Tökéletes házaspárt nehezen tudnék mutatni. Mindenhol vannak problémák, és a közösségen belül élő házaspárok föl merik vállalni a tökéletlenségüket. Ettől hitelesek, ezért tudnak lámpások lenni más párok számára, és ezáltal is növekedhet az egyházi házasságkötések száma.

K. B.: Ettől élő a közösségünk. Nem vagyunk bábok, sznob társaság. Nagyon jó, ha látják rajtunk azt is, ha éppen nem érezzük igazán jól magunkat. Mert ezek is fölvállalható dolgok. Nagyon fontos, hogy amikor fiatalok kérdésekkel fordulnak hozzánk, és elbeszélgetünk, rájöjjenek arra, hogy a problémáink sokszor hasonlók. Ettől kezdve nem a különbözőséget látják, hanem keresik a megoldási lehetőségeket, amik boldoggá tehetik az életüket.

– Ma már – elsősorban Nyugat-Európában, de lassan nálunk is – szinte általános a vélemény, hogy a hagyományos család idejétmúlt. Önök teljesen másként gondolkodnak erről. Lehetséges, hogy idővel szigetszerű képződmény lesz a Házas Hétvége közössége?

K. A.: A Nyugat-Európából begyűrűző szemlélet Magyarországon is kifejti káros hatását. Náluk már vannak olyan Házas Hétvége-csoportok, amelyeknek tagjai lehetnek elváltak, újraházasodottak és olyanok is, akik nem kötöttek egyházi hazasságot. A magyar közösség nem fogadja el ezt, és hitem szerint akkor is ki fog tartani emellett, ha ez együtt jár az elszigeteltséggel. Kelet-Közép-Európában, hála Istennek, még a konzervatív álláspont érvényesül. Az elvek melletti kitartás azt jelenti, hogy egy kicsit el fogunk szigetelődni, de elég nagy sziget lesz ez.

K. B.: A fiataljaink, a gyerekeink között nagyon érdekes folyamat zajlik. Öt gyerekünk közül hárman ifjúkorúak, egyik fiunk már házasságban él és a következő lehet, hogy pár éven belül megnősül. Azt látjuk, hogy ismét divatba jött az egyházi esküvő a körükben. A közösségünkben lévő fiatalok rendíthetetlenül kiállnak azok mellett az értékek mellett, amikben hisznek, amit látnak. Így a szentségi házasság mellett is. Sok esetben még nálunk is radikálisabbak. Ez nyilván egy kis réteg, de mi bízunk abban: ha merünk világítani, a többi családszervezettel együtt – mert hála Istennek, Magyarországon nem csak a Házas Hétvége közössége létezik –, akkor ténylegesen nagy sziget leszünk. Egy tükör, amely megmutatja az ellentétes irányba haladó Európának, hogy igenis nagyon jó házasságban élni. A hazai Házas Hétvége nagy számban képviseli magát az európai közösségben, húzóerők vagyunk. Nagyon hálásak lennénk, ha a következő három évben fényesebben és messzebbre hatóan ragyogna az a bizonyos világítótorony.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú  nyomtatott változata az Új Ember 2019. július 21-i számában jelent meg.