Meskó Zsolt: Cirenei Simon evangéliuma

Péntek reggel volt, de már erősen tűzött a nap. Akinek nem volt sürgető teendője, s már hajnal óta kint volt a földeken, hazaindult. Simon is azt mondta fiainak, Marcusnak és Rufusnak, mára ennyi. A fiúk összekötözték a szerszámokat és a vállukra vették. Az apjuk ilyenkor már nem akarta terhelni a vállát. Magának sem merte bevallani, de azért érezte, a fáradtság erőt vesz rajta. Fejkendőjüket egy út menti kútba mártották. Jóleső érzés volt a forróságban a vizes vásznat magukon tudni. Ittak mindhárman, aztán elindultak Jeruzsálem felé. A Golgota mellett haladtak el. Ott állt a köves domb tetején a három faoszlop. Ma is kivégzés lesz. Simonon ismét átfutott egy visszatérő gondolat, miért állítják be a helyükre már reggel a keresztfák hosszanti tartóelemeit, ha úgyis kiveszik, amikor a menet a Golgotára ér. Egyszer valaki elmagyarázta neki, így senki nem meri elvinni a gerendákat. Régen, amíg a földön feküdtek, volt úgy, hogy lábuk kelt, amikor az őrök ott hagyták. Simon kiköpött a Golgota felé. A fiai követték a példáját. Ahogy a törvény mondta: Átkozott mindenki, aki a fán függ. Simon megvetette a bűnözőket, a nép és a törvény ellenségeit.

Kivégzés pénteken. A gazembereknek gyorsan meg kell halniuk, hogy még az ünnep beállta előtt elszállhasson a lelkük a pokolba. A város a szokásos pénteki arcát mutatta. A kereskedők egy része már igyekezett haza, a kapuknál a római őrök is fáradtabbak és figyelmetlenebbek voltak, mint a hét elején. A szűk utcákban, ahol alig fért el egymás mellett két szamaras kordé, a kereskedők unottabban figyelték a bámészkodókat, csak akkor káromkodtak, ha valaki leverte a kirakott portékáik egyikét, főleg, ha azok agyagkorsók voltak és rögtön össze is törtek.

Egy ismerős jött velük szembe, és odabökte feléjük, kerüljenek, ha nem akarnak elakadni. Simon rögtön tudta, most hozzák a halálraítélteket. Ilyenkor, ha rokonok, ismerősök is jajveszékelve kísérik a menetet, a szemből érkezőknek átjárhatatlanná válik az utca. De fáradt volt, már nem volt kedve irányt változtatni. Majd a fal mellett meghúzódnak, amíg elviszik a rómaiak a három gazembert.

A következő fordulónál meglepetés érte őket, ott álltak a rómaiak, az elítéltek, de senki nem mozdult, állt mindenki és a földre nézett. Nem voltak sokan körülöttük, így látta, hogy valaki fekszik a földön a katonák lábánál. Mellette a keresztgerenda, amit a halálraítéltek a vállukon visznek a kivégzés helyéig. Már megint agyonkorbácsoltak egy semmirekellőt… Tudta, hogy akkor nem bírják az utolsó útjukra indulók a gerendát, ha nagyon kis vézna emberek, vagy ha annyi korbácsütést kapnak, hogy már alig élnek. A korbács csak a fő bűnösöknek járt a kereszt mellé. A római őrségparancsokok ezért a kötelező mennyiséget inkább elcsalták, ha látták, hogy nem bírja az emberük.

Simonék odaértek a menet mellé. A rómaiakon kívül csak asszonyok és gyerekek álltak ott, férfi nem volt velük egy sem, csak a kereskedők a boltjaik előtt. Elkapta a római centurio tanácstalan tekintetét, aki hirtelen felderült, amikor meglátta Cireneit. Intett neki, jöjjön oda. Simon ránézett a fiaira. Rufus tétován állt, Marcus azonban tudta már, mit jelent ez. A rómaiaknak jogukban állt bárkit meghatározott feladatra és időszakra munkára fogni, ha ezt a katonaság elrendelte. A százados szinte emberséges hangon mondta Simonnak: A törvény értelmében arra kötelezem, hogy az elítélt keresztgerendáját a Golgotáig vigye.

Ezt a szégyent... mégiscsak kerülnie kellett volna… Ránézett a gerendára, nem tűnt nehéznek, de most visszamenni megint a városfalon kívülre… Választási lehetősége nem volt. Előfordult már, hogy a rómaiak kijelölték kőfaljavításra. Azzal nem is volt semmi baja. Tisztességes kőművesmunka, aminek aztán ott az eredménye. De ezt a szégyent a fiai előtt, hogy egy közönséges bűnöző, egy lázadó vagy gyilkos keresztjét cipelje mindenki szeme láttára… Düh és keserűség töltötte el. Utálkozva köpött ki maga elé… Átkozott mindenki, aki a fán függ. Bárcsak a zsidó főtanács ítélte volna el ezt az embert, akkor megkövezés járt volna neki, arra meg mindig van elég bámész léhűtő, aki szívesen vágja oda a követ. Nincs ennek az embernek barátja, férfi ismerőse, aki elkísérné a kivégzésre?

A római centurio megérintette a vállát. Határozottan, de szinte együttérzőleg mondta: Vegye föl, legyünk túl rajta minél hamarabb! Már a centurio első megszólalásánál is valami furcsa érzés futott át rajta, s ez most érzelemmé erősödött. Ez a százados nem úgy beszél, ahogy a római tisztek. De nem volt ideje ezzel foglalkozni, mert letérdelt a gerenda mellé. Most vette észre, hogy a földön fekvő, ziháló embernek töviskoszorú van a fején. Hogy kerül ez oda? Nem látott még olyan halálraítéltet, aki ilyet viselt volna. Ki lehet ez? A vérben úszó alak próbált feltápászkodni. Simon, mielőtt a gerendát megfogta volna, önkéntelenül a hóna alá nyúlt, és segített neki felállni, aztán elkapta a kezét, dühös lett magára. Minek ér hozzá egy ilyen véres gazemberhez, még őt is beszennyezi. A véresre vert gazember alig tudott megállni a lábán és lehajtotta a fejét. Hát ez valóban nem ért volna fel a Golgotára!

Simon lehajolt a gerendáért, amikor egy véres kéz az arca felé nyúlt. Ösztönösen hátrakapta a fejét, nem akart újból hozzáérni a gyilkoshoz. Felnézett rá. Ekkor látta meg a szemeit. A töviskoszorú vájta sebekből a szemhéján keresztül folyt le a vér az arcára. Mintha valami őrült görög táncos lett volna, akinek vad vonásokkal kifestették az arcát. A véres keret mélyén vakító szempár nézett rá. Meghőkölt tőle. Az ember csak annyit mondott: Köszönöm! Cirenei védekezően elkapta a tekintetét az őt rabul ejtő szempárról, és felvette a gerendát. Nem is érezte a súlyát, ahogy a vállára tette. Hirtelen nem érzett semmit maga körül. Eltűnt a tömeg, eltűntek a rómaiak, csak ő maradt ott kettesben ezzel az idegennel, és csak arra vágyott, hogy újra belekapaszkodhasson a halálraítélt tekintetébe.

A centurio elkiáltotta magát, a menet elindult. Simon újra hallani kezdte a környező zajokat. Az utcai árusok elítéltek felé irányuló köpdösését, a római katonák nógató kiáltásait és hátrábbról asszonyok, gyerekek sírását.  

Alighogy elindultak, a férfi megtántorodott és belékapaszkodott. Az első gondolata az volt, véres lesz a ruhám, egy lator vérétől veres… De ahogy ő is megállt és a férfi is, újból találkozott a tekintetük. Segítség! Mi van ennek az embernek a szemében? Miért néz így rám? Mit akar tőlem? Ahogy így egy pillanatra megálltak, egy nő lépett át a rómaiak között, és még mielőtt azok feltartóztathatták volna, kendőt tartott az elítélt arcához. Az asszony alig hallhatóan ezt suttogta: Jézus, Jézus, áldj meg minket! A centurio már oda is lépett mellé, megfogta az asszonyt és hátratolta, de nem durván, hanem olyan mozdulattal, mint amikor valakit védeni akarunk egy közeli veszélytől. A nő leejtette a kendőt, a centurio lehajolt, fölvette, ránézett, és miközben a kezében tartotta, megremegett, úgy adta vissza az asszonynak. Simon értetlenül nézte őket, aztán a centurio elindult, ő pedig követte.

Jézus, Jézus…, akkor ez az ember az a vándortanító, akiről annyian meséltek? Akiről azt híresztelték, hogy csodákat tett, visszaadta a vakok látását, és ha megáldotta a bénákat, azok újra járni kezdtek? Ez lenne az az ember? Valaki mesélte, hogy elfogták, mert a császár ellen uszított, de Simon kerülte a főtanács és a római helytartó palotáját, nem figyelte a híreket. Jobb a békesség, nem szabad közel menni a tűzhöz. Most is, ha került volna…, de akkor nem látta volna ezt a szempárt. Szinte égette. Nem is értette magát. A ruhájára oly kényes volt, most pedig tűrte, hogy csupa vér legyen. Jézus vére őrajta is, de nem bánta, csak lépett, és vitte a keresztet, s hagyta, hogy a jobb karjába belekapaszkodjon az elítélt. Jézus. 

Már közeledtek a városkapu felé, amikor Jézus újra megbotlott, és elterült a földön. Simon önkéntelenül utánanyúlt a jobbjával, de ahogy elengedte a keresztgerendát, az a vállán megbillent, és utána kellett kapnia, hogy legalább őt ne rántsa el. A katonák most már kiabáltak, a százados eddig nyugodt arcán is türelmetlenség futott át. Látszott, hogy egyikük sem akar a véres alakhoz érni. Simon a gerendával a vállán letérdelt mellé, és magából kipréselve a szavakat így szólt a földön fekvőhöz: Jézus, kapaszkodj belém! A földön fekvőnek ez mintha újult erőt adott volna, feltérdelt, felemelte a karját, és belefogódzkodott Cireneibe, aki a gerendával együtt felállva felhúzta őt maga mellé.

Elhagyták a városkaput, elfogytak a bámészkodók, elfogytak az utcai köpködők is. A kapu körül lézengő alkalmi árusok ügyet sem vetettek a menetre. A Golgota nem volt messze a városfaltól. Most már mindjárt vége. Bevégzi a rárótt munkát, és mehet a fiai után haza. A véres ruháról majd számot kell adnia az asszonynak, de addigra már úgyis minden ismerőse tudni fogja, hogy a rómaiak keresztcipelésre kötelezték.

Jézus már nemcsak egy kézzel kapaszkodott belé, hanem mind a kettővel. Ahogy a Golgota kijárt, csúszós kövein vitte a kettős terhet, hirtelen az egyiken megbicsaklott Simon lába. Egyensúlyát vesztette és térdre esett, magával rántva Jézust is. A háta mögül a centurio elharapott szavát hallotta: Harmadszor…  A tiszt intett. Két római katona megfogta a keresztgerenda két végét, és tolták fölfelé. Így a gerendával fölemelték Simont, és Simonnal együtt Jézust is, anélkül, hogy hozzáértek volna a véres ruhájához. Az utolsó métereken már minden lépésére vigyázott. Soha nem volt még a Golgotán, nem gondolta, hogy ezek a fényes kövek ennyire csúsznak. Hányan járhatták már ezen első és utolsó útjukat! Amikor megérkeztek a dombtetőn álló faoszlopokhoz, a százados rákiáltott: Tegye le! Elmehet! A kötelességét teljesítette.

Érezte, hogy Jézus elengedi a karját és távolabb lép tőle. Így nyugodtan le tudta fordítani a válláról a gerendát, és letehette a földre. A római katonák elkezdték ledönteni a földre a gerendákat és ácsolni a kereszteket. Eddig észre sem vette a két másik elítéltet, akik a hátuk mögött jöttek. Azokon nem volt töviskoszorú, és nem voltak véresre korbácsolva. Csak állt és nézte Jézust, nem tudta, mit tegyen. Jézus megfogta a kezét, utoljára a szemébe nézett, és csak annyit mondott: Köszönöm! Simon állt, és fogta ő is Jézus kezét. Legszívesebben megölelte volna. De hogy lehet egy halálraítéltet megölelni itt, a rómaiak előtt? Még azt hinnék, hogy valami köze van hozzá, és őt is elfognák. Jézus alig hallhatóan szólt hozzá. Menj, ne félj! Elengedte a kezét, majd elfordult tőle.

Cireneit az egyik római a lándzsája végével oldalba bökte. Menj már innen! Hátralépett, és megállt a katonák gyűrűjén kívül, az asszonyok között. Egy fiatal férfit látott, aki egy idősebb nőt támogatott. A többiek csak gyerekek és nők voltak. Szomjasnak érezte magát, jólesett volna neki egy korty víz, de a Golgotán nem volt. Leült egy kőre. Érezte, mennie kellene, de valami ott tartotta. Nézte, ahogy Jézust lefektetik a keresztre, ahogy a hatalmas szegeket a testébe verik. Soha életében nem látott még ilyet, csak a kereszten lógókat látta messziről. Az átkozottakat, akik a fán lógnak. Jézus üvöltött, a vér magasra fröccsent a levegőbe és a rómaiak ruhájára, akik erre heves káromkodásba kezdtek. Aztán az üvöltésnek és a kalapácsütéseknek vége szakadt, már csak a fájdalmas hörgés hallatszott. Felállították a kereszteket, a rómaiak egy része elment. Bámészkodók is alig maradtak. Simonnak is indulnia kellett volna, de nem bírt mozdulni.

Ült, és nézte a Jézust, a tekintetét, de a keresztre feszített lehajtotta a fejét, és zihálva küzdött minden lélegzetért. Meg fog fulladni. A római centurio Simon mellett állt meg. Nem tudta, mennyi idő telt el. Jézus felemelte a tekintetét, és rájuk nézett. Uram, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit tesznek. Alig hallhatóan beszélt, de Simon tisztán hallotta minden szavát. Uram, kezedbe ajánlom lelkemet... Mintha villám csapott volna közéjük, megremegett a föld, és sötét lett. Simon a földre vetette magát. A római százados megrendült hangon szólt hozzá... Ez valóban az Isten fia volt.

Amikor meghalt Simon, a fiai mesélték, nem tudták meg, mi történt azon a napon, de az apjuk attól fogva soha többé nem köpött a földre, és mindig meghajtotta a fejét, amikor a Golgota mellett vezetett el az útjuk.

Fotó: Lambert Attila (Atlasz Gábor festőművész alkotásai, Keresztút a Budapesti Szent Ferenc Kórház kápolnájában)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában jelent meg.