Milyen lírikus miféle epilógja? – Babits-újraolvasó

A saját tapasztalásába zárt szubjektum filozófiai vallomása A lírikus epilógja (1903), Babits Mihály egyik legismertebb verse. A Levelek Iris koszorújából (1909) című kötet záródarabja ez a szonett. A világ megismerhetetlenségének – egyúttal a modern ember magányosságélményének – elégiája; de szövetén egy másik jelentésszint is átsejlik. Elég hozzá csak moccanásnyit igazítanunk az olvasati látószögön.

A LÍRIKUS EPILÓGJA

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

A kulcs az utolsó sor: „jaj én vagyok az ómega s az alfa”, szól a zárlat, s mindahány elemzés szóba hozza a bibliai eredetet. Az „Én vagyok az Alfa és az Omega” bemutatkozás a Jelenések könyve több pontján megfogalmazódik, például így: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és utolsó” (22,13). Az isteni egyetlenség-elkülönültség sorsában osztoznék a lírai én? A végszavak ezt sugallják. De ha nem költő, nem is ember beszédeként értelmezzük e szólamot?...

Ha szó szerint vesszük a szavakat, akkor az újszövetségi utalás a vers legvégén Istent azonosítja beszélőként. Innen visszaolvasva a költeményt minden átszíneződik.

A föliratbéli „lírikus” jelölő Istent költőként, művészként, alkotóként nevezi meg, aki az Ige (a Logosz) révén valóságosan is mint költészetet mondja ki a világot. Az „epilóg” ebben az összefüggésben nemcsak a költemény kötet végi helyzetét jelzi, hanem fölfogható úgy is: az emberi szövegsorozathoz Isten illeszt utószót.

A „versemnek hőse” szószerkezet birtokos jelzője ’bibliai vers, igevers’ jelentésben is értelmes; azaz az Úr a Biblia hőseként (kiváltságos, emiatt magános főszereplőjeként) mutat magára. (Az „első s utolsó mindenik dalomban” sor a Jel 22,13-at úgy idézi meg, hogy a teremtés műveleteire dalként, a logoszra művészi tettként tekint.)

A folytatás („a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam”, „nincs rajtam kívül semmi”) a mindenütt jelen lévő Isten képzetét rajzolja föl; azét, aki talán egyedül létezik az élők közt (vö. pl.: „…hogy az Isten legyen minden mindenben” – 1Kor 15,28).

Az „Isten tudja hogy’ van” szófordulat az isten tudja állandósult szókapcsolatunkat teremtői öniróniával árnyalja; a dióba zárt dió metaforáján pedig – a véletlenszerű hangalaki hasonlóság jóvoltából – nem nehéz áthallanunk a dio/dieu/dios/deus (olasz/francia/spanyol/latin ’isten’) szóalakokat.

A „Bűvös köröm”, a „vágy” és a „börtön” motívumai sajátos teológiai irányt nyitnak: eszerint Isten talán azért „rejtőzködő” (Deus absconditus), mert létmódja erre kényszeríti; s mert neki is folytonos feladat eltalálni a földi szívekig?

Ismeretelméleti ars poetica a vers, de istenelméleti hitvallás is – ha úgy olvassuk. Főként, ha az utolsó előtti sornak külön figyelmet szentelünk. Az „én vagyok az alany és a tárgy” kitétel a megismerés szubjektummal és objektummal számoló munkáját illúziónak tételezi. Ám alany és tárgy nemcsak bölcseleti, hanem nyelvtani fogalmak is. Ez esetben a szó, a beszéd, a nyelv isteni önazonosságát fejezi ki ez a részlet – ami azért lényeges vetület, mert alany és tárgy az ember megnyilatkozásának is grammatikai alappillérei.

Ha beszélünk, Isten szól? Ha Isten vall, Babits-vers születik? Új korszakhoz volna prológ, ha válaszolni tudnánk ezekre a kérdésekre.

Isten szájából vennénk ki a szót.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. május 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.