Minden vasárnap velük dicsérik Istent – Jubileumot ünnepelt a szegedi Fogadalmi templom kórusa

A szegedi Fogadalmi templom kórusa 1954 óta működik megszakítás nélkül, de összességében már százhuszonnégy éves múltra tekinthet vissza. Szerves része a helyi egyházi közösség életének és történetének, hetven éve segíti a híveket az imádságban és az elmélyülésben. Az énekkar tagjai idősen is aktívak. Az évtizedek során mindig kitartottak, alkalmazkodtak, megújultak, s azt reméljük, így lesz ez a jövőben is.

A jubileumot hálaadó szentmisével ünnepelték, azután pedig fehér asztal mellett. Kondé Lajos, a dóm plébánosa meleg szavakkal köszönte meg a szolgálatukat: „Vasárnapi szentmiséinkben rácsodálkoztunk azokra, akik évek hosszú során át szebbé, tartalmasabbá, Istennek kedvesebbé tették a liturgiát. Itt az idő, hogy rájuk figyeljünk. Minden vasárnap itt vannak, Istent dicsérik. Imáinkban felajánljuk őket, és azokról is megemlékezünk, akik közéjük tartoztak, s most a mennyei kórusban énekelnek. Köszönet és hála értük.”

A kórus rendkívüli értéket jelent mind a templomi közösség, mind az egyházi kultúra számára. Tagjai kiemelkedő példáját nyújtják a hűségnek és az elkötelezettségnek. Szolgálatuk egyszerre művészet és spiritualitás, amit mély hit és közösségi szellem táplál. A vasárnapi miséken való rendszeres éneklés magas szintű zenei teljesítményt követel, repertoárjukban a liturgikus zene klasszikus és kortárs darabjai egyaránt megtalálhatók.

A hálaadó szentmise után a Katolikus Házban folytatódott az ünneplés. Elsőként Varjasi Gyula karvezető mondott köszönetet: „Ezúttal is hálával tartozom a kórusnak. A próbáink meghozták az eredményt, nem szégyenkezhetünk. Ezt mutatja az is, hogy milyen sokan gratuláltak.

Ha a lelkekre hatni tudunk, ha örömet adhatunk, már megérte.”

A karvezető azt is elmondta, nagy megtiszteltetésként élték meg, hogy Gyüdi Sándor színigazgató, Szeged leghíresebb karmestere a jubileumra megbetegedett szoprán helyett a lányát, Gyüdi Esztert ajánlotta a feladatra. Eszter népdalénekesként országos sikereket aratott, és megnyerte a frankofón dalverseny országos döntőjét is. Varjasi Gyulát meghatotta, hogy az édesapa személyesen ment fel a lányáért Budapestre. „A dóm énekkaráért tette.”

A kórus története a Fogadalmi templom 1930-as felszentelésével kezdődött. Az ünnepre elké­szült a világhírű orgo­na, megszerveződött az énekkar, és Csornák Elemér kántor-karnagy vezetésével jelentős művekkel ünnepelhettek: Dohnányi Ernő Szegedi miséjét, valamint Király-König Péter Fogadalmi miséjét adták elő. Ezt követően minden vasárnap énekeltek a nagymisén. A második világháború miatt aztán megszakadt a dóm bontakozó egyházzenei élete, s a kommunizmus kezdeti éveiben is csak a papnövendé­kek énekkara képviselte itt az egyházi muzsi­kát.

Kovács Mihály és Vass József atyák munkájának köszönhetően azonban idővel újra elindult a kóruséneklés a dómban. 1954-ben Kartal József piarista atyát helyezték a belvárosi egyházközségbe. Új lendületet adott az énekkarnak, és lelkesedéssel végezte a karnagyi tevékenységet is. Ekkortól folyamatosan működött a kórus, minden vasárnap énekeltek a nagymisén. Motettákkal kezdtek, később többszólamú misék éneklésével folytatták, a színvonal egyre nőtt, s hamarosan képessé vált a társaság Franz Schubert G-dúr miséjének előadására is. A visszaemlékezők azt mondják, eleinte nagy titokban folyt minden, de az atyák a kitartásuk révén végül nagy létszámú énekkart tudtak toborozni.

1964 és 1981 között Ábrahám István atya vezette a kórust. Ez idő alatt gazdagodott a repertoár, az énekkar járta az országot, Egertől Máriagyűdig számos helyen megfordultak, több külföldi kórusszereplésük is volt, és természetesen az egyházmegye sok templomában énekeltek búcsún vagy primícián. Több ízben részt vettek az Országos Magyar Cecília Egyesület kórusainak novemberi egyházzenei áhítatán a budapesti Szent István-bazilikában. Ennek hatására indultak el a szege­di dómban az egyházzenei hangversenyek, és a templom énekkara az egyházmegyei kórusélet összefogásában is jelentős szerepet játszott.

A jelenlegi karnagy, Varjasi Gyula 1977 óta tartozik a kórushoz. „Mindenfélét sportoltam, nem akartam jönni, de apukám miatt végül megtettem. Jó volt itt, megbecsültek. Nagyon korán énekeltem a tenorszólót Schubert miséjében” – meséli. „Másként szólt a tenor, amikor megjelent Gyuszi” – mondja az egyik kórustag.

Varjasi Gyula 1989 karácsonyától vezeti az énekkart. Az ő munkájának is köszönhető, hogy a kórus több kül- és belföldi sikert mondhat a magáénak. Vezetésével a kórus részt vett Győrben és Budapesten a pápai miséken és a magyar székesegyházak kóru­sainak évenkénti találkozóin is. 1994-ben Rómában, a Székesegyházi Énekkarok II. Nemzetközi Palestrina Kórusversenyén első díjat kaptak, 1997-ben pedig elnyerték a Tamás Gergely Alajos nevét viselő alapítvány első díját. Varjasi Gyula vallja:

A dóm különleges hely. Megtiszteltetés ott énekelni. A mai napig lenyűgöz a szépsége. Érzem, hogy itt valami jelentőset kell tenni. Közelebb érzi magát az ember Istenhez, ha tehet valamit, ha aktív a liturgián.

Ez vezetett engem a pályafutásom alatt.”

Zenepedagógus szüleitől a karvezető jó zenei alapokat kapott. Először hegedülni, később zongorázni tanult, majd egy baleset után elkezdett orgonálni is. Tizenhárom éves volt, amikor kántor édesapjának megsérült a keze, és Gyula feladata volt helyettesíteni őt. Középiskolásként magánéneket tanult, majd elszánta magát a zenei pályára. Először Szegeden, a zeneművészeti főiskolán szerzett diplomát, majd a zágrábi zeneakadémián karvezetés szakot végzett. A Juhász Gyula Tanítóképző Főiskolán tanított, és a dóm kórusát vezette.

Kondé Lajos atya 2001-ben lett a dóm plébánosa. Azóta folyamatosan segíti a kóruséletet, gondja van arra, hogy az énekkarnak megadja azt a lelki alapot, amire az elkötelezettség fenntartásához szükség van. „Szeretjük és megbecsüljük őket, amíg vannak. Ki tudja, mit hoz a jövő” – mondja. A közösségnek nagyon jólesik a plébános odafigyelése, támogatása. „Érezzük, hogy fontos csoport vagyunk a plébánia életében. Lajos atya adventben lelki ébresztőt tart, meghívja ebédre a kórust.”

Az énekkari tagok elsősorban a templomba járók közül kerülnek ki. „Kell az elkötelezettség ahhoz, hogy valaki minden vasárnap eljöjjön énekelni.” Repertoárjukat az határozza meg, hogy milyen nehézségű darabot bír el a kórus. Nagy kottatáruk van, válogathatnak. A hagyományokhoz ragaszkodva kedvencük Király-König Péter Fogadalmi miséje. Szomorú tény, hogy az énekkar idősödik, az átlagéletkor hatvanöt-hetven év. A fiatalok bevonzása szinte lehetetlen – mondja a kórus vezetője. „Számolni kell azzal, hogy időskorban nem működik úgy az intonáció, mint korábban, vibrál a hang. Ennek ellenére a közelmúltban, amikor a dómból közvetített szentmisét a Magyar Katolikus Rádió és a Kossuth rádió, jól megálltuk a helyünket. Azt gondolom, nem a szuperprodukció a lényeg, hanem az, hogy a közösség jól érezze magát. Emellett pedig szépérzetet kell adni, segíteni az elmélyülésben azokat, akik a zenét hallgatják. Koncentráltan, a liturgiát szolgálva végezzük a feladatunkat” – fogalmaz Varjasi Gyula.

A kórus fennállásának hetven éve alatt a minőségi munkát elősegítették az ünnepségek, kirándu­lások, amelyek jól összekovácsolták az énekkar tagjait – mondja a karvezető. Számtalan emlék köti össze őket, szerelmek, házasságok is szövődtek itt. A kórustagok karácsonyi pásztorjátékokról mesélnek, amiket a hatvanas években sem tudott megakadályozni a párt. Járták a környéket, énekeltek a vasárnapi miséken. „A kisvonaton olyan éneklést csaptunk!” – emlékszik vissza Jurai Miklós. A közösség tagjai minden értelemben odafigyelnek egymásra. „Volt a kórusban egy társunk, aki egyedül élt, egy idő után nem tudta ellátni magát. Egy házaspár viselte a gondját, és úgy gondolom, vagy tíz évvel meghosszabbították az életét, nyolcvanhét évesen halt meg” – meséli Varjasi Gyula.

Szabó Máriát harmincnyolc évvel ezelőtt egy ismerőse hívta a kórusba. Sokszor énekel szólót. „Nagyon vidám itt az élet. Már nem vagyunk fiatalok. A sok közös élmény összekovácsolt minket, ezért is érdemes itt maradni, és összetart bennünket az Istenhez tartozás is.” Mária megosztja velünk az egyik meghatározó élményét is: „A Palestrina-versenyen voltunk, Rómában. Közvetlenül az utazásunk előtt halt meg az édesapám. A karnagyunk édesapja a beénekléskor azt mondta, az egyik éneket az én édesapámnak fogjuk ajánlani a szentmisén.”

Korom Judit 2002-ben került a kórusba. „Egy lelkigyakorlaton ismertem meg a karnagyot. Ott meghallotta a hangomat, és azt mondta: te kellesz a kórusba. Szeretem, hogy megünnepeljük egymás névnapját, születésnapját.”

A nyolcvan körüli Gyuris Jánost felesége fél évig kérlelte, hogy énekeljen a dorozsmai templom kórusában. „Nagyon boldog volt attól, hogy kórustag lettem, így elkezdtem zenét tanulni. Vágytam arra, hogy a dómban énekelhessek. Sok időnek kellett eltelnie ehhez, de most már negyven éve itt vagyok. Itt tart a felelősségérzet, a hivatástudat. Fontos, hogy ne vesszenek el a magyar egyházi zeneművek. Nagyon szeretném, ha a dóm énekkara megmaradna, nem halna ki” – mondja.

Jurai Miklós 1960-ban, az érettségi után lépett be a kórusba, azóta itt énekel. „Amíg hasznára lehetek a templomi közösségnek a hangommal és emberileg, addig jövök.” Ez a sokak által vállalt elkötelezettség tartotta életben a kórust hetven éven át. S azt reméljük, hogy a következő nemzedék számára is inspiráló lesz a példájuk.

Fotó: Merényi Zita; A szegedi Fogadalmi templom kórusa archívuma

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22–29-i ünnepi számában jelent meg.