Mit jelent embernek lenni? – Joánnisz Ziziúlasz metropolita halálára

„Ziziúlasz igazi teológus!” – kiáltott fel egy alkalommal Henry Chadwick, a nagy anglikán egyház- és teológiatörténész. Vajon mi indíthat efféle minősítésre valakit, aki élete nagy részét olyan emberek között tölti, akik hivatásszerűen foglalkoznak teológiával?

Miért nevezhető valaki igazi teológusnak?

A New York-i ortodox teológiai főiskolától a római Gergely Egyetemig számtalan diák megtapasztalhatta, hogy Joánnisz Ziziúlasz azért volt összetéveszthetetlenül egyedi gondolkodó, mert nem mások nézeteit foglalta össze, és nem is történelmi problémákat boncolgatott, hanem egészen személyesen átélt és szokatlanul széles horizontú teológiai látásmódot képviselt, amely rávilágított, hogy

a kereszténységben minden mindennel összefügg, s csak a kozmosz és a történelem egész tágasságában érdemes gondolkodni.

Tartózkodott a hangzatos jelszavaktól és a harsány leegyszerűsítésektől, de sohasem tananyagot adott át, hanem Isten és a teremtett valóság kapcsolatának legmélyére igyekezett hatolni, aprólékosan kifejtett és részletesen kidolgozott gondolatmenettel.

Mi tette igazi teológussá a pergamoni metropolitát? Elsősorban az a kérdés, hogy mit jelent embernek lenni, pontosabban mit jelent személynek lenni. A személyes létezés megvilágítását a kereszténység valódi újdonságának, forradalmian eredeti vívmányának tartotta, s egyrészt igyekezett visszakapcsolni forrásához, a szentháromsági személyek közösségéhez, másrészt bemutatta, hogyan alakul ki a történelemben megjelenő Isten, azaz Krisztus eucharisztiája körül a hívő személyekből álló közösség teljesen egyedülálló emberi egysége. Megítélése szerint a személy az, aki kapcsolatban tud létezni másokkal, és úgy létezik közösségben, hogy pontosan ezáltal lesz egyedi önmaga. A legtöbben 1985-ben figyeltek fel rá: ekkor jelent meg angol fordításban első terjedelmes kötete, amely a személyes létezésről és az egyházról szóló írásokat tartalmazott. A könyv első bekezdésében hatalmas ígéretet fedeztek fel azok, akiknek volt teológiai érzékenységük: „Az Egyház nem egyszerűen csak intézmény, hanem létmód, a létezés egyik formája.

Az Egyház misztériuma még intézményes dimenziója szerint is mélységesen összekapcsolódik az ember létével, a világ létével és magának Istennek a létével.

E kötelék révén, mely oly elevenen jelen van az egyházatyák gondolkodásában, az egyháztan nemcsak a teológia minden területével, de az ember minden korban jelentkező egzisztenciális igényeivel kapcsolatban is hatalmas jelentőségre tesz szert.”

Ezt az ígéretet Ziziúlasz későbbi életműve valóra is váltotta. De már 1985-ben is sok mindent maga mögött tudhatott. 1931-ben született Görögországban, s már fiatalon, huszonhárom évesen szoros kapcsolatba került a nyugati keresztény hagyományokkal, ugyanis 1954-től a svájci Bossey-ben működő tekintélyes ökumenikus intézetben folytatott tanulmányokat. Nem sokkal később már a Harvard Egyetemen készült a teológiai doktorátus megszerzésére, ahol nem kisebb személyiség volt a mentora, mint Georges Florovsky. Az orosz származású Florovsky nem egyszerűen csak egy volt az ortodox teológusok közül: ma már a legtöbb hozzáértő egyöntetűen vallja, hogy a 20. század legjelentősebb keleti gondolkodója volt (fél évszázaddal ezelőtt a többség még Szergij Bulgakovnak adta volna az első helyet). Florovsky neve egy egész programot fémjelzett. Hibásnak tartotta a keleti keresztény gondolkodásnak azt a vonulatát, amely párbeszédet kezdeményezett a nyugati filozófiával és kultúrával, az úgynevezett orosz vallási reneszánszt, amely javarészt Vlagyimir Szolovjovval kezdődött meg, és azt

sürgette, hogy a teológusok térjenek vissza a görög egyházatyákhoz, és tőlük merítsenek támpontokat a kor legfontosabb keresztény kérdéseinek megválaszolásához.

Ez a teológiai program „újpatrisztikus szintézis” néven vált ismertté, és ennek a vonzáskörébe került a fiatal Ziziúlasz is.

Nem érdemes azonban attól tartani, hogy avítt és idejétmúlt ókori nézetek szajkózásában merültek ki az írásai. Egyszerűen csak hallatlanul komolyan vette a patrisztikus meggyőződéseket, és úgy vélte, hogy a mai ember számára is irányt mutathatnak. Így járt el például Hitvalló Maximosszal, akitől megtanulta, hogy a Teremtő és a teremtett világ között tátongó szakadékot csak egy személy tudja áthidalni, mégpedig az emberré váló Fiú személye, akinek megtestesülése nem változtatja meg a dolgok lényegét, de igenis megváltoztatja azt, ahogyan léteznek. A teremtett világ sokfélesége ily módon egységbe fonódik össze a Fiúban, a teológia pedig ezért azzal a feladattal szembesül, hogy

az egész valóság átgondolása során ne azt a kérdést helyezze előtérbe, mi a dolgok lényege, hanem azt, miként léteznek.

Hatalmas feladat ez, és szédítő eredményekkel járt Ziziúlasz gondolkodásának története során. Mindenki átérezte ezt; (Szent) Jusztin Popovics, a szerb ortodox egyház teológiai nagysága éppúgy kivételes mélységét méltatta, mint a domonkos Yves Congar, aki „korunk egyik legeredetibb és legmélyebb teológusának” nevezte.

Bossey nem csupán múló érdeklődést jelentett a fiatal ortodox gondolkodó pályáján. Ökumenikus elkötelezettsége egész életében megmaradt. Azok közé tartozott, akik hivatalos bizottságokban, konferenciákon és egyetemi előadótermekben fáradhatatlanul tenni kívántak a keresztény egység ügyéért, és e téren sem érte be üres szólamokkal. 1993-ban nagy hatású előadást tartott Santiago de Compostellában (az Egyházak Világtanácsa Hit és Egyházszervezet bizottságának ötödik világtalálkozóján), azt hangsúlyozva, hogy az Egyházban nemcsak helyi és regionális szinten van szükség „első” személyre, azaz olyasvalakire, aki a primátus képviselője (püspökre és metropolitára), hanem egyetemes szinten is. Mivel égetően fontos kérdés az ortodox–katolikus párbeszédben a primátus és a pápaság megítélése, érthető, hogy Ziziúlasz szavai élénk visszhangot váltottak ki, és még II. János Pál Ut unum sint kezdetű ökumenikus enciklikájában is éreztetik hatásukat.

Az Egyház egységét képviselő személy nem esetleges okokból foglalkoztatta Ziziúlaszt, hanem azért, mert az egység kérdése egész gondolkodásának kulcsproblémája. Úgy vélte, hogy amint a Szentháromságban van forrása az egységnek (az Atya személye), és a világnak is létezik egységforrása (a megtestesült Fiú), úgy az Egyház sem létezhet egység nélkül, és az egységet biztosító eucharisztiának az egyházi hivatal szintjén is kell hogy legyen megfelelője. 1979-től, azaz megalapításától fogva tagja, 2005 és 2016 között pedig társelnöke volt a hivatalos katolikus–ortodox párbeszéd folytatásával megbízott vegyes bizottságnak, és ugyanilyen lényeges szerepet játszott az ortodoxia és az anglikán közösség párbeszédében.

Nem sokkal 1991-es megválasztása után Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka olyan feladattal bízta meg Joánnisz Ziziúlaszt, amely még sokáig eleven hatással lesz az egész kereszténység társadalmi és nyilvános jelenlétére.

Bartholomaiosz már a kezdetektől rendkívül fontosnak tartotta az ökológiai válságot és az éghajlatváltozás tragédiáját, s a teológia és az ökológia közötti kapcsolat kidolgozását nagyrészt Ziziúlaszra bízta, aki nagy erővel vetette bele magát a munkába.

Inspirációi ugyan a patrisztikus teológiából fakadtak, de vallotta, hogy „az egyházatyák teológiája átalakította koruk kultúráját, s ezért csak akkor vagyunk hűségesek a hagyományukhoz, ha a teológia határait megnyitjuk más tudományok és kulturális jelenségek felé”. Ez a nyitás átfogó kozmológiai, ökológiai és történelmi látásmód kialakulását eredményezte a pergamoni metropolitánál, aki nem szűnő erővel hangoztatta azt a meggyőződését, hogy az embernek nem uralnia kell a teremtett világot, hanem a teremtés papjának kell lennie, felemelve a valóságot Istenhez. Érthető tehát, hogy 2015-ben Ferenc pápa meghívta Laudato si’ kezdetű enciklikájának bemutatójára, ahol a metropolita előadást tartott a katolikus egyházfő ökológiai gondolkodásáról.

Joánnisz Ziziúlasz soha nem írt rendszeres és összefüggő könyveket; gondolatait és sokszor forradalmian újszerűnek ható (éppen ezért pedig sokféle bírálatot és vitát is kiváltó) felvetéseit előadásokban és tanulmányokban fejtette ki. Ahogyan azonban a sokféleségnek mindig az egységforrását kereste, töredékesnek és széttagoltnak tűnő életművét valójában szintén belső egység fogja össze. Az életúttal most az életmű is lezárult. Hatalmas veszteség lenne, ha nem venné komolyan a katolikus teológia és az egyházi közgondolkodás.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír