Molnár Imre: Áldozatból fakadó szentség és küldetés

Molnár Imre leszögezi: a történészek legtöbbje, szakmai téren nem tud mit kezdeni a forrásokkal, dokumentumokkal nem bizonyítható tényekkel, még akkor sem, ha azok nyilvánvaló következményei egyértelműen jelen vannak történetiségünkben. Ilyen tényként kezelhetjük a szakralitás vagy még inkább a transzcendencia megjelenését a történelmi események lefolyásában, vagyis azt a hívő ember számára természetes feltételezést, hogy

az általunk eddig ismert történelmi tények mögött ott húzódik egy másfajta történelem is. „Egy olyan eseményfonál, amit nem mi, emberek írunk itt a földön a magunk véges eszközeivel.”

Dümmerth Dezső történész ezt a folyamatot „titokzatos jelbeszédként” írja le. Molnár Imre megvilágítja: a gondviselő Isten tervének megvalósulása, gyümölcse leginkább azoknak az embertársainknak az életében fedezhető fel, akik „nagyon közel kerültek hozzá, s e közelség okán, az isteni Gondviselés eszközeként képesek voltak együttműködni a Teremtő rájuk vonatkozó terveivel… akik szabad akaratukból engedték, hogy életükben az Isten terve megvalósulhasson… Az ő életükben felfedezhetjük azt a jelet, amely nemcsak a saját létük, hanem az őket körülvevő társadalom és nemzet élete számára is üzenetként értelmezhető”.

Ilyen ember volt államalapító királyunk, I. Szent István. A kötet írója szerint az, hogy István nem omlott össze egyetlen fia és trónörököse, Imre tragikus halálát követően, azt bizonyítja, hogy „életének nagy küldetése és máig szóló üzenete a hit üzenete volt”.

Molnár Imre állítja: a magyarság megmaradásának első és legfontosabb, döntő feltétele „ez a rendíthetetlen hit kell, hogy legyen. Az első igazán nagy szentünk, István életén keresztül ezt mondja nekünk az Isten. Mert a hit képes átlendíteni és továbbsegíteni a nemzetet, a népet minden tragédián, minden akadályon. Aki hisz, megmarad, aki hisz, az üdvözül.” Az pedig, hogy Szent István halála napján felajánlotta a koronát Szűz Máriának, azt mutatja, hogy halálos ágyán is jobban bízott az égiekben, mint a földiekben. S mivel az ország első közjogi méltóságaként tette meg felajánlását, ez egyben jogi aktusként is értelmezendő, „tehát a Szent Korona közjogilag vált Mária tulajdonává… a felajánlás nemcsak a koronára, de jogi értelemben az egész országra és minden benne lakó népre is vonatkozott”.

Molnár Imre I. Szent László érdemeit is méltatja, kiemelve: harcolt, és közben imádkozott azokért, akikkel az ország védelme érdekében szemben kellett szállnia. „Ha István a magyar nép Ábrahámja, ősatyja, akkor László bizonyosan Mózese lenne nemzetünknek…

Szent László saját életében Istennek a tervét úgy valósította meg, hogy az isteni Gondviselést öltöztette be a maga uralkodói, politikusi pályájába.”

Árpád-házi Szent Erzsébetről a szerző megállapítja: ő a szegények szolgálatának, szeretetének fontosságát hozza közelebb hozzánk, világos üzenetként. Egyértelmű, hogy Erzsébet szeretetből fakadó szolgálata nemcsak a magyarságnak, de az egész világnak szóló üzenetként is értelmezhető. „Az Isten kiválasztottjai, bár küldetésükkel mindig egy adott helyet vagy egy közösséget szolgálnak, mondanivalójuk minden esetben univerzális értékűvé tud növekedni.”

Erzsébet unokahúga, Árpád-házi Szent Margit pedig tiszta és elszánt hitével rámutatott egy napjainkban is fontos dologra: ráérzett és tudatában volt annak, hogy „milyen állapotban van lelkileg ez a nép és ugyanúgy, mint Krisztus, ő is önként vállalta a szenvedések különféle formáit, azért, hogy a népe által elkövetett bűnökért kijáró szenvedést magára vállalja. Mindezt azért, hogy a magyarság ne pusztuljon el, ne tűnjön el idő előtt a történelem színpadán, hanem hivatását betöltve tovább tudjon menni azon az úton, amelyre őt Isten rendelte”.

Külön fejezetben foglalkozik a szerző azzal, hogyan mutatkozik meg Nagyasszonyunk, Szűz Mária oltalmazó jelenléte történelmünkben, kiemelve: Szeplőtelen Boldogasszony tiszteletében hazánk az egész keresztény Európában élen járt, s ez is igazolja a magyarság „Szeplőtelen Szent Szűz iránti mélységes ragaszkodását, s azt a tényt, hogy a középkorban a magyarság önazonosság tudatában folyamatosan jelen volt a Boldogasszony népeként való létezés ténye”. Molnár Imre, „újabb pogány idők próbái és kihívásai küszöbén állva”, idézi Prohászka Ottokár egykori székesfehérvári megyéspüspök Mária közbenjárását kérő fohászát: „Légy a mi Úrnőnk újabb századokra, hogy míg Istent keressük, általad őt meg is találjuk.”

Az élete utolsó tizenkét évében a Gulagon és csehszlovák börtönökben raboskodó Esterházy János életét és munkásságát bemutató fejezetben a kötet írója leszögezi: a felvidéki magyar politikus „az igazi, hűséges Krisztus-követés példájává magasztosult”. A rengeteget szenvedő, akkor már súlyosan beteg Esterházy János nemcsak figyelmes szeretettel nevelte, vigasztalta rabtársait, de sorsukban is osztozva, saját kenyéradagját is megosztotta velük. Őrizte az Oltáriszentséget, a rabok élő Tabernákulumnak nevezték. Molnár Imre kiemeli: Esterházy János életpéldája, mártírhalála és a 2019-ben Krakkóban megindított boldoggáavatási eljárása olyan aktuális mondanivalót és üzenetet hordoz, „amelynek megértése, elfogadása és felmutatása kulcsfontosságú szereppel bír a Közép-Európában élő nemzetek megbékélése, hite és közös jövője szempontjából”.

A kötet szerzője szerint

magyar szentjeink élete „olyan aranyhidat képezett az ég és a föld között, amely az isteni kegyelem erejével képes volt a pusztulás szakadéka felett átívelve népünket a halál állapotából az életre segíteni”.

Molnár Imre: Áldozatból fakadó szentség és küldetés
Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2024

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Fotó: felvidek.ma