Munkanapló Ingmar Bergmantól

Az 1938 és 2001 közötti időszakból csaknem hatvan ilyen jegyzetfüzetet őriz a hagyaték. Ezekből közöl most válogatást a Scolar Kiadó egy 2018-as svéd kiadvány alapján. A kötetet Kúnos László fordította.

A Munkanapló első esztendejében, 1955-ben bemutatják Bergman Női álmok című filmjét, és zajlik az Egy nyári éj mosolya című mozi forgatása, melyet a következő évben Cannes-ban Arany Pálma-díjra jelölnek. Bergman elismert rendező, de többre vágyik. Amint írja: „Elég a komédiákból. Ideje valami mást csinálnom. Ne hagyjam magam elijeszteni. Jobb, ha ezt csinálom, mint egy rossz vígjátékot.” Nevezhetjük ezt akár alkotói válságnak is, de Bergmannál ez hatalmas művek megszületéséhez vezet. Előtte áll még A hetedik pecsét, A nap vége, az Úrvacsora, a Tükör által homályosan, a Suttogások és sikolyok, a Jelenetek egy házasságból megírása, leforgatása, és csírájában már megjelenik a Fanny és Alexander témája is.   

Rendkívül izgalmas végigkövetni a folyamatot, amelynek során az alapvázlatokból rengeteg küszködés, gyötrődés, változtatás után végül megszületik a kész mű. Olyan, mintha ott ülnénk Bergman mellett, és ő elmagyarázná nekünk az elképzeléseit, s tanúi lehetnénk annak, ahogyan tízszer, százszor is átdolgozza az egyes jeleneteket, dialógusokat, míg elnyerik végső formájukat. Meg-megtorpan, újrakezdi, analizálja a szereplőit és önmagát, lelkiállapota kétségek, remények, elszántság és öröm között ingadozik. Nyugalomra, türelemre inti magát, gyakran egyes szám harmadik személyben: „Tessék türelmesebbnek lenni, Bergman úr! Szedd össze magad, Bergman!”

Bergmant egész életében foglalkoztatta az istenkérdés, műveinek központi témája volt. Munka közben gyakran fohászkodik a Teremtőhöz, a zsoltáros szellemében: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram. Halld meg a hangomat, Uram, nyisd meg füledet az imádság előtt. A szívem nem vágyik a nagyság után, a szemem nem lát fel a magasba, nem foglalkozom nagy dolgokkal, olyasmivel, ami meghaladja a képességeimet. Nem, a lelkem nem háborog már, nyugalomra lelt bennem, akár a szoptatástól elválasztott gyermek anyja ölében, igen, mint az elválasztott gyermek, olyan az én lelkem.”

Amikor az Egy nyári éj mosolya megsemmisítő kritikát kap egy ítésztől, Bergman fölteszi magának a kérdést: „Ilyen rossz író vagyok? Mi hiányzik belőlem?” Ám nem merül el a kétségbeesésben, alkotókedve nem csorbul ettől. Ars poeticájának is tekinthetjük a következő sorait: „Meg kell tenni, amit az embernek meg kell tennie, nem szabad elbújni a feladat elől, szabotálni vagy kitérni előle, bármilyen nagy árat is kell fizetni érte. Amit az ember magára vállal, azt végezze is el. Soli Deo gloria: Egyedül Istené a dicsőség! Eszerint kell cselekedni.  Nem kell többet vállalni, mint amennyivel az ember meg tud birkózni. Feladni is tudni kell, ha nincs értelme a harcnak. Elismerni a vereséget. Nem kell mindig a legjobbnak lenni. Tudni kell magadnak megbocsátani.”

Az egyik leggyönyörűbb – és sokak szerint legjobb – filmjének, A nap végének alkotása közben így fohászkodik: „Istenem, adj erőt, hogy félelem és óvatoskodás és elkedvetlenedés nélkül megcsinálhassam ezt a filmet, de mégis alázattal, vagyis úgy, hogy nem alakoskodom önmagam előtt, hanem igazat beszélek, annyira igazat, amennyire csak képes vagyok!”

Bergman soha nem mások elvárásai szerint dolgozott. Mint minden korszakos nagy alkotó, mindig a saját belső törvényeit követte: „Azt írom le, amit érzek, és amit a hőseim akarnak. Nem azt, amit a világ vár el tőlem.”

Tudjuk, hogy Bergman édesapja lutheránus lelkészként szolgált. Kettejük kapcsolata ambivalens volt, és akkor még finoman fogalmazunk. Az Úrvacsora egy hitében megingott lelkész gyötrődéseiről szól. A film írása közben Bergman így elmélkedik Krisztus és az emberek szenvedéséről: „A szeretett Krisztus. Nem nehéz szenvedni annak, akinek feladata van. Azt szereti a mennyei Atya. Az tudja, hogy beteljesít egy próféciát. Érzi a szeretet parancsát és követi. Szenvedése abban áll, hogy ismeri a szeretet parancsát, és közben mindvégig látja, hogyan csapják be mások egymást és önmagukat, a szeretettel. Hogyan csúfolják meg a szeretetet. Krisztusnak a tisztánlátása okozhatta a legnagyobb szenvedést.”

Napjainkban, amikor előfordul, hogy a szentmisék, az istentiszteletek sokkal jobban hasonlítanak egy showműsorhoz, mint Isten dicsőségének hirdetéséhez, elgondolkoztatók Bergman édesapjának az Úrvacsora kapcsán írt sorai, amelyeket fia születésnapja alkalmából vetett papírra: „Ha a lelkész brillírozni próbál, Isten néma marad, de ha megalázkodik és kiüresíti magát, akkor közel kerül Istenhez, és közeleg hozzá a Szentlélek is.” Bergman önkritikusan hozzáteszi: „Bizonyára ez hiányzik belőlem… Ezt a filmet istentiszteletnek szánom. Isten ügyét szeretném szolgálni vele, nem a magamét, még ha túl szívesen és túl gyakran gondolok is magamra. És Isten hallgat.” Ám ott él a lelkében a remény, az Istenbe vetett bizalom is: „Ha azonban Isten akaratából fogtam hozzá ennek a filmnek a létrehozásához, akkor Isten minden bizonnyal azt szeretné, ha be is fejezném… Ha egyszer arra adtam a fejem, hogy Isten dicsőségéről írok, kell, hogy legyen bennem bizalom.”

A Munkanaplót író Bergman számára Krisztus a beteljesülést jelenti. 1969. május 7-én írja: „Krisztus mennybemenetele. Vágyakozás és reménykedés, nem csak a filmkészítésre, hanem a teljességre, beteljesülésre.”

Ingmar Bergman 1955 és 1974 között írt Munkanaplójából egy olyan, zseniális művészt ismerhetünk meg, aki szüntelenül az alkotás lázában ég. Időnként erőt vesz rajta a csüggedés, de ezt mindig legyőzi, mégpedig kitartó munkával: addig csiszolja, finomítja a témáit, míg eljut a tökéletes megoldásra, amelyre művészember csak képes lehet. Ezért hatolnak filmjei a lelkünk mélyéig, és késztetnek az önmagunkkal való szembenézésre, évtizedekkel a megalkotásuk után is.

Ingmar Bergman: Munkanapló I. 1955–1974.
Scolar Kiadó, 2021.

Szerző: Bodnár Dániel  

Fotó: Wikimedia Commons; Scolar Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.