Nem beteges újítási viszketegségből született – A II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciójáról

Sacrosanctum concilium – Konstitúció a szent liturgiáról

A II. Vatikáni Zsinat legfontosabb dokumentumai a négy nagy konstitúció a liturgiáról, az Egyházról, a kinyilatkoztatásról és az Egyház és a mai világ viszonyáról. Ezek közül a zsinat elsőként a szent liturgiáról szóló szöveget fogadta el, ezért a zsinati dokumentumok ismertetését ezzel kezdem. Teszem ezt azért is, mert ennek a szövegnek volt talán a legnagyobb, minden egyes hívő életében megtapasztalható gyakorlati hatása. A Sacrosanctum concilium kihirdetését a pápa a második ülésszak végén, 1963. december 4-én erősítette meg, miután azt a zsinat elsöprő többséggel, jóformán egyöntetűen elfogadta. Az azóta eltelt hatvan évben láttuk azt, hogy a zsinat által lefektetett alapelvek milyen nagy gazdagság előtt nyitottak utat, tapasztalhattunk azonban a zsinati alapelvek gyakorlatba való átültetése során felmerülő számos nehézséget, sőt visszaélést is.

Mivel a liturgia a keresztény közösség életének tere, annak jellege alapvetően határozza meg és érinti mindannyiunk közös vallásgyakorlását és Istennel való kapcsolatát is.

Éppen ezért tekintsük át röviden azokat a legfontosabb alapelveket, amelyeket a zsinat – az Egyház hagyományával való szerves folytonosságban – érvényesíteni kívánt. Ezek a nép tevékeny részvételének hangsúlyozása, Isten Igéjének kiemelt jelentősége, illetve egyfajta decentralizáció a liturgikus gyakorlatot tekintve.

Annibale Bugnini és VI. Pál

A liturgiával foglalkozó előkészítő bizottság titkára a római egyházmegyés pap, Annibale Bugnini, a Lateráni és az Urbaniana Egyetem tanára volt. Bugnini már a XII. Piusz alatt megvalósult liturgikus változások motorjaként is ismert volt. Az említett bizottság második elnöke később mellőzte őt, mert a liturgiáról szóló szövegtervezetet túlzottan haladónak ítélte, ezt a szemléletet joggal Bugnininak tulajdonítva. Ferdinando Antonelli, Bugnini utóda azonban – elődje gondolkodásához híven – következetesen képviselte azt a megközelítést, hogy a szövegtervezet finom összhangban van az újabb pápák ilyen törekvéseivel. Mivel a liturgia zsinat szellemében történő megújításának folyamatát később ugyancsak Bugnini vezette, neve összeforrt a megváltoztatott liturgiával. Részletes beszámolója arról a munkáról, amelynek élete nagy részét szentelte, A liturgia reformja 1948–1975 címmel posztumusz jelent meg.

Miközben a zsinati szöveg Krisztus kereszthalála helyett az egész húsvéti misztérium szent cselekményekben való megjelenését hangsúlyozta,

a zsinati atyák célkitűzése – a Trienti Zsinat változtatásaihoz hasonlóan – az volt, hogy az Egyház liturgikus hagyományának következetes és szilárd megőrzése mellett a liturgikus szövegeket és gyakorlatot napjaink szükségleteihez igazítsák. Ebben a folyamatban a más keresztény közösségekkel előmozdítandó egység szempontját is figyelembe kívánták venni, hiszen az egység a zsinat fontos szempontjai közé került.

A szöveg meghatározó alapelve a totius populi plena et actuosa participatio, az egész nép teljes és cselekvő részvételének hangsúlyozása volt.

Ez a szemléletet, amely korszakalkotóvá tette ezt a zsinati dokumentumot, a 20. század első felében kibontakozott liturgikus mozgalom alapvető célkitűzését tükrözi, mely mozgalmat a szöveg a Szentlélek Egyházban való átvonulásának nevezte (43. pont). A tevékeny részvétel előmozdításának óhaja jelentős gyakorlati következményekkel járt. Az elsősorban a középkori liturgia örökségeként kialakult gyakorlatot, vagyis, hogy a liturgián részt vevők csak néma szemlélői a szent cselekményeknek, a pápák már Szent X. Piusz pápa óta törekedtek megváltoztatni. Ilyen vizsgálódások következtében újította meg például XII. Piusz pápa az ötvenes években a nagyhét liturgiáját. Ehhez a folyamathoz kívánt csatlakozni a zsinat, amely a tökéletesebb részvétel érdekében ünnepi alkalmakkor megengedte például laikusok két szín alatti áldozását is, amely az évszázadok alatt háttérbe szorult.

A cselekvő részvétel megvalósulásához szükséges, hogy a hívők jól felkészült lélekkel járuljanak a liturgiához, melynek útja a lelkipásztorok részéről a szépen és szabályosan végzett liturgia, illetve a hívő közösség lelki növekedésének gondos elősegítése, az egyes hívő részéről pedig az egyéni, elmélyült lelkiélet.

A szent cselekményeket a pap végzi ugyan, de keresztségénél fogva minden hívőnek joga és kötelessége az azokban való aktív részvétel.

Ennek érdekében a zsinati atyák hangsúlyozták, hogy a lelkipásztorok az egyes közösségekben éppúgy fordítsanak időt és energiát a nép liturgikus nevelésére, mint ahogy a teológiai képzési intézményekben az erre a feladatra felszabadított, jól felkészült tanárok a pap- és szerzetesnövendékek oktatására. E szemlélet mögött pedig az a nagy zsinati téma húzódik meg, miszerint

Isten minden embert az életszentségre hív az Egyházon keresztül.

A zsinati munka hangsúlyos következménye volt a népnyelv használatának bevezetése. 1962. február 22-én adta ki XXIII. János pápa a Veterum sapientia kezdetű apostoli konstitúciót, amely a latin nyelv szemináriumokban történő alaposabb oktatását írta elő, lehetett volna tehát arra számítani, hogy a zsinat megerősíti a liturgia latin nyelvének használatát, az események azonban más irányba mentek. Isten Igéjének jelentősége ugyancsak fontos témává vált a zsinaton. Már a liturgiáról szóló dokumentum is hangsúlyozta

a Szentírás jelentőségét és azt, hogy Krisztus a Szentírás szavaiban is jelen van a liturgikus ünneplés során.

Ezért a konstitúció előírta, hogy a Szentírás legfontosabb szövegeit több év leforgása alatt olvassák fel, illetve azt, hogy a nép jelenlétében végzett szentmiséken elsősorban az olvasmányok és az egyetemes könyörgések felolvasásakor helyet lehet adni az anyanyelv használatának. Arról, hogy egyes szertartásokon a nép anyanyelvének használata hasznosnak bizonyult, már XII. Piusz is ír a jelen dokumentum fontos forrását képező Mediator Dei kezdetű enciklikájában.

A Sacrosanctum concilium tanította, hogy a római rítus alapvető struktúrájának és jellegének megőrzésével nagyobb szabadságot kell adni a helyi egyházaknak, különösen a missziós területeken, hogy a liturgiát az egyes területek kultúrájához szabadabban közelítsék, ez pedig egyfajta decentralizációt jelentett a liturgikus gyakorlat alakításakor. „Ami tehát a népek szokásaiban nincs elválaszthatatlanul egybekapcsolva babonákkal és tévedésekkel, azt (az Egyház) jóakaratúlag mérlegeli, és ha lehetséges, teljesen és érintetlenül megőrzi, sőt olykor magába a liturgiába is beépíti, amennyiben az a liturgia igaz és hiteles szellemével összeegyeztethető” – olvassuk a konstitúció 37. pontjában. Mivel a koncelebráció gyakorlata mind Nyugaton, mind Keleten szokásban maradt, a zsinat egyes alkalmakkor – annak rendjét az egyházmegyékben a helyi püspök által megállapítva – ismét lehetővé tette e gyakorlat alkalmazását.

A szövegtervezet ismertetésekor Giacomo Lercaro bíboros kifejezően foglalta össze a zsinat törekvéseit, amikor így fogalmazott:

„A szövegben javasolt változtatások nem valami meddő archeológiából, és nem is valami beteges újítási viszketegségből születtek, hanem lelkipásztorok kérelmein és lelkipásztori szükségleteken alapulnak: a liturgiában való tevékeny részvétel,

X. Piusz emlékezetes szavai szerint, a keresztény lelkiség elsődleges és pótolhatatlan forrása.” Ezek a mondatok jól szemléltetik a zsinati atyák hozzáállását, illetve alátámasztják a II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori jellegét is. A dokumentum elfogadása a római katolikus liturgia átalakítási folyamatának kezdetét jelentette. A II. Vatikáni Zsinat szempontjai nyomán kibontakozó változások szembetűnők voltak mindenki számára. Gondolok itt elsősorban a népnyelv néhány év alatt elterjedt teljeskörű használatára és a hívek tevékeny részvételét előmozdítandó versus populum, nép felé forduló liturgikus gyakorlat elterjedésére.

A dokumentumban dinamika rejlett tehát, amely olyan változásokat idézett elő, melyek túlmentek a zsinati szövegben konkrétan előírtakon.

A zsinati atyáknak nem állt szándékában modernizálni a szentmisét, de az igen, hogy a liturgia pontosabban megfeleljen egyes, a kor szükségleteit kifejező alapvető elveknek. Ezen elvek mentén a szentmise a lényegét tekintve ugyanaz maradt, mint korábban, és szerkezetében is folytonosságot találunk. Az azonban mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a legszentebb áldozatot ezután másként ünneplik majd.

Fotó (archív felvételek): Vatican News, Merényi Zita

Magyar Kurír