Nem csak a KGB figyelt fel rá – Egy kapucinus története Litvániából és azon túlról

A szerzetes Litvánia-szerte és messze annak határain túl is ismert volt; amikor csak annyit mondtak, hogy „a Páter”, mindenki számára világos volt, hogy Stanislovas atyáról van szó.

A könyv fülszövege szerint Litvánia 1918-as első függetlenségétől a következőig, 1990-ig Stanislovas atya népével együtt átélte az évszázad összes nehézségét. A félreeső Paberže falu plébániáján, ahol Stanislovas atya papi szolgálatát végezte, egyedülálló egyházi és népművészeti gyűjteményt hozott létre, ahová a Szovjetunió minden tájáról érkeztek zarándokok – ortodoxok, katolikusok, keresők. Vendégeskedett nála Natalja Trauberg, Vlagyimir Zelinszkij atya, Jevgenyij Heinrihsz atya, Alexander Boriszov atya, Zoja Maszlennyikova és mások. Valamennyien az 1960-as szovjet nemzedék hitvallói. A szerző sokuk emlékeit gyűjtötte össze és foglalta könyvbe, emellett több mint nyolcszáz, az atyáról szóló publikációt elemzett.

A könyv szerzője – Marija Chepaitite – Natalja Trauberg (1928–2009) fordító és keresztény népművelő lánya. Nagyrészt édesanyjának köszönhetően az 1960-as évek vége óta Stanislovas atyához – szavai szerint – szabályosan „özönlöttek az emberek”. Marija gyakorlatilag édesanyja „végrendelete szellemében” írta meg a könyvet, „akinek számára nagyon fontos volt a Páter személye” – mondta Giovanna Parravicini, a bemutató házigazdája, a Pokrovszkije Vorota kulturális központ tudományos munkatársa.

Stanislovas atya egy eldugott falu plébániáján teljesített szolgálatot, amely az istenkeresők számára idővel igazi zarándokhellyé vált. Nyíltsága, irgalmas szíve, mint a kisemmizettek és a számkivetettek védelmezője sok embert vonzott Paberžėbe. Mindenkit befogadott: keresztényeket, buddhistákat, hippiket, orosz és litván értelmiségieket, falusi híveket.

Marija Chepaitite videointerjújában megjegyzi, hogy sokan úgy beszéltek a Páterrel való találkozásról, „mint egy csodáról”; az 1970-es években, házában igazi keresztény környezetre, igazi paradicsomra találtak a zarándokok, hiszen Oroszországban nem tapasztaltak ekkora nyitottságot. „Nem fal akarok lenni, hanem nyitott ajtó” – mondta Stanislovas atya, és ezt sikerült is elérnie. A szovjet korszakban titokban a litván ferencesek lelkigondozását végezte, akik gyakran emlegették, hogy eltanulták tőle a „átjáróház” elnevezésű lelkigyakorlatot.

Mindenki tudta, hogy Paberžėben „nem hazudnak, nem bujkálnak, és nem zárják be a házak és a templom ajtaját”, hanem mindent szétosztanak, amit az emberek odahoznak: ennivalót, könyvet, pénzt.

A szerzője hangsúlyozta, hogy a szovjet állami ateizmus körülményei között Stanislovas atya az embereket nem kategorizálta: te katolikus vagy, te meg ortodox. Mindazok egységéről beszélt, akik hisznek Jézus Krisztusban. Ő maga is nagyon szerette az ortodoxiát, tisztelte a keleti keresztény hagyományt, „dicsérte a hosszú orosz liturgiákat”. Halála előtt pedig azt kérte, hogy oroszul mondjanak felette imát. A Páter komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a Paberžė közelében lévő óhitű templomot helyreállítsák;

fölkereste a szomszéd ortodox pap elnéptelenedett templomát, és vele együtt énekelte a liturgiát, „hogy a templom ne kongjon az ürességtől”.

Alekszandr Boriszov esperes Natalja Traubergtől értesült Stanislovas atyáról, és 1978-ban fel is kereste őt. „Örömmel fogadott minket. Elbűvölt a háza: megtisztított rézedényekkel volt teleaggatva, amelyek műalkotásnak tűntek. Ő maga a kovácsmesterséget is gyakorolta, kovácsolta és mindenkinek osztogatta a híres napsugaras kereszteket; kőműves volt; minden kétkezi munkát nagy becsben tartott, házában csodálatos rend volt. Megtestesítette magában mindazt, amit Alekszandr Meny atya a kereszténység egyik központi gondolatának tartott. A kereszténységnek nemcsak spirituálisnak kell lennie, hanem meg kell szentelnie minden e világi élethez kapcsolódó dolgot, a házimunkát is beleértve” – mondta Alekszandr Boriszov.

Irina Jazikova művészettörténész számtalanszor járt Litvániában, de személyesen nem találkozott Stanislovas atyával. Azonban ezt mondta: „Egész fiatalkorom a Pátertől nyert benyomások hatása alatt telt el, hiszen minden barátom felkereste őt.” Mint minden korabeli prominens vallási személyiséget, a Pátert is megfigyelte a KGB, akiktől az általa gyűjtött és gondosan őrzött számos régiség miatt a „Gyűjtő” becenevet kapta: ezek régi papi ruhák, templomi kegytárgyak voltak. A háza olyan volt, mint egy múzeum, ahol minden kiállítási tárgy élte a maga életét, és tökéletes rend honolt. Barátaitól a művészettörténész is sokat hallott a „nyitott ajtóról” és az „átjáró udvarról”: azt mondják, hogy a Páter sokáig tudta türelmesen hallgatni vendégei monológjait egzotikus spirituális küldetésükről, de kikísérve őket szelíden így dörmögött: „Ez az átkozott Krisna! Nem értettek meg ezek semmit…”

Irina Jazikova számára a Páter a „kereszténység elpusztíthatatlanságának” bizonyítékát testesítette meg: tíz, lágerben töltött esztendő, a KGB általi folyamatos megfigyelés és a ráállított besúgók „gondoskodása” sem törte meg kitartását. „Megváltoztatta a meggyőződését?” – kérdezték tőle a bíróságon.

Nem, meggyőződésem nem változik, hanem elmélyül” – válaszolta a pap;

imádkozott üldözőiért, és később elmondta, hogy a láger sok kísértéstől mentette meg. Megjegyezzük, hogy a könyv eredeti helyesírás szerinti részleteket is közöl a kihallgatási jegyzőkönyvekből és feljelentésekből.

„Szűk kapun lehet belépni a mennyek országába, és a Páter bármely korszakban szembement a fősodorral, mindig a lelkiismerete szavát követte” – mondta Igor Baranov, a kötetet gondozó Ferences Kiadó vezetője.

Ebben a könyvben sok ember sorsa keresztezi egymást, tükröződnek benne a korszak drámai eseményei, és különféle eleven tanúságtételek hangzanak el, amelyek „csak egy dologban találkoznak egymással: a szeretetben”

– jegyezte meg.

Jevgenyij Heinrihsz orosz katolikus pap Petrozavodszkból küldte videobejegyzését. Elmondása szerint a ’80-as évek elején kétszer is felkereste Stanislovas atyát. A sok benyomásból jól emlékezetébe vésődött a Páternek olykor „komikusnak” tűnő aforisztikus beszéde, továbbá az orosz kultúra iránti szeretete és „megható hozzáállása az ortodoxiához, amelyet nem idealizált”. Jevgenyij atya jól emlékszik arra, milyen zord körülmények között élt a Páter: télen a templomában olyan hideg volt, hogy áldozáskor az ajka odatapadt a fagyos kehelyhez, és az oltáron lévő kis reflektor sem tudta felmelegíteni dermedt kezeit.

Idézett tőle egy útbaigazító intelmet is, amit Stanislovas atya egyszer a kis Marija Chepaititének mondott:

Mindenkivel légy figyelmes, és a cipőidet rakd egymás mellé!”

Jevgenyij atya szerint ebben az egyszerű mondatban benne foglaltatik „a keresztény élet teljes tartalma: a felebarát szeretete és a világ elrendezése, a káosz kozmosszá alakítása”.

A Páter gyakran ismételgette Szentéletű Amvroszij Opnyinszkij rá is nagyon jellemző szavait: „Élj, ne szomorkodj, ne ítélj el senkit, ne bosszants senkit, és mindenkit tisztelj.”

Vlagyimir Julikov mérnök egyike azoknak, akiket lelkiatyja, Alekszandr Meny küldött Stanislavos atyához. Ezt a találkozást „fantasztikus szerencsének, Isten ajándékának” tartja. A legfőbb, amire Alekszandr és Stanislavos atya példájukkal megtanították őt, hogy minden szükségében eleven szavakkal forduljon az élő Istenhez. „Láttuk az igazi Egyházat Paberžėben!” – mondta, nemcsak a szentmisére és az imára utalva, hanem a Páter őt megdöbbentő viselkedésére is, aki

habozás nélkül odaadta a szomszéd falu gyerekeinek mindazt az ételt, ami a házban volt, és nem törődött azzal, mit egyenek és igyanak a vendégei. „Isten majd küldeni fog!” És mindig küldött…

Stanislovas atya nem szavaival tanított, hanem élete minden mozzanatával. „Számunkra a semmit sem birtoklás, a hivatás iránti odaadás és az abszolút elfogadás példája volt, s igen bátor ember” – mondta Alekszandr ikonfestő, aki a hetvenes években ismerkedett meg a Páterrel. Olga és férje pedig az 1980-as évek végén érkeztek Paberžėbe, amikor sokakhoz hasonlóan úgymond „berobbantak az Egyházba”, és az volt az álmuk, hogy egy igazi pappal találkozhassanak. Megtörtént a találkozás, és elcsodálkoztak, hogy Stanislovas atya „rokonként” fogadta őket: „Úgy beszélt velünk, mint aki szívét-lelkét adja.”

A könyvbemutató során két Stanislovas atyának szentelt litván filmből mutattak be részleteket. „Az embereken a félelem szindróma lett úrrá – de most rátaláltak az Igére, s szeretnének megkeresztelkedni. Ez egy valódi ünnep! De nem csupán egy ember jött, hanem Isten kopogtatott be egy emberhez, aki meghallotta a kopogást, és az Úrhoz tért. Legyünk tisztelettel ez iránt a titokteljes kapcsolat iránt… Ma különösen azért kell imádkoznunk, hogy minél többen forduljanak Istenhez” – üzeni a Páter a képernyőről.

Fordította: Hidász Ferenc OFM

Forrás és fotó: Catholic.ru

Magyar Kurír