Nem mi vagyunk a világ, a föld, az élet urai – Adventkezdő interjú Korzenszky Richárddal

– Hamarosan kezdetét veszi az adventi szent idő, amely az eljövetelt helyezi életünk középpontjába. Ez az időszak az egyházi év kezdete. Hogyan tudjuk megélni az új év kezdetét, az újrakezdés lehetőségét, miközben nyomasztóan rövidülnek a nappalok?

– Az idő múlik. Egymást követik a napok, hetek, hónapok, ugyanakkor mindig visszatér a tavasz, a nyár, az ősz és a tél. Érdekes ez a körforgás. Minden újrakezdés egy újabb év tapasztalatát jelenti, ami nagyon elgondolkodtató. Mi változik? Mi az, ami maradandó? Tulajdonképpen minden újrakezdés folytatás, nem pedig valami egészen új. A sötétségből a világosság felé haladunk, akkor is, ha egészen advent végéig egyre rövidülnek a nappalok. Már megtapasztaltuk, hogy

a fény erősebb. Az élet hatalmasabb.

– A költészet, az irodalom nyelvén mit jelent a várakozás?

– Nem szeretnék irodalomórát tartani. Hosszan lehetne beszélgetni arról, milyen fontos alapélmény az itt és most, amelyből kell, hogy kilátás nyíljon a jövőre. Tóth Árpádot idézem, az Új tavaszig vagy a halálig című versének néhány sorát. Ezt írja:

Most itt ülök, roppant hegyek közt,
Betegen a többi beteg közt,
Múltnak háttal, halállal szemközt.

Lesz-e máskép? várjam? ne várjam?
Lassan szétszéled a homályban
Bitang jószágom, kedvem, vágyam.

Majd a vége felé rádöbben, hogy nincs magára hagyva:

S mégis, a csönd-paplanú télben,
Nagy nyugalom évadját élem –
Érzem, az Isten gondol vélem. 

– Mennyiben más keresztényként várakozni?

– Mire vársz? – szoktuk kérdezni. A várakozás és a jövő összefügg. Az emberi élet jövőkép nélkül értelmetlen. A halál tulajdonképpen már akkor megkezdődik, amikor valaki azt mondja: nincs tovább. A keresztény ember hitének alapja Jézus, akinek eljövetelére várt az egész világ. Aki értelmet ad az életemnek, akivel találkozom minden emberi találkozásban.

Akinek embersége megnyitja a hívő számára az utat a végtelenbe, Isten felé.

– A bencés hagyomány hogyan tekint a megtestesülés ünnepére, illetve az oda vezető lelki útra?

– Talán sokak számára meglepő, hogy Szent Benedek Regulájában nincs szó a megtestesülés ünnepéről. Isten kereséséről van szó. A Krisztussal való találkozásról. Mindenkiben meg kell látni a minket meglátogató Krisztust: a betegekben, a szegényekben, a jövevényekben, öregekben, gyermekekben, minden rászoruló emberben, a vendégekben.

A karácsony tulajdonképpen a találkozás ünnepe. Minden emberi találkozás a Krisztussal való találkozás élményét jelentheti, ha érzékenyen és bátran vállalom a találkozásokban rejlő kihívásokat. 

Természetesen felemelő, lelket felüdítő az ünnep szép liturgiája, a zsolozsma énekei, az Eucharisztia ünneplése. Az ilyenkor visszatérő szövegek, dallamok hosszú időre elkísérik és erősítik az embert. 

– Adventi koszorút még azok is készítenek, akik nem is vallásosak. Hogyan tudjuk egyensúlyba hozni a szokást a készület lényegével? 

– Az adventi koszorúkészítés újkori, német eredetű szokás, amely a XIX. században alakult ki. A karácsonyfa sem tartozik az ünnep lényegéhez – karácsonyfát a XVI. század óta állítanak Európában. Persze ez nem jelenti azt, hogy az adventi koszorú, ez az asztali dísz ne segíthetne a várakozásban. Négy gyertya, négy hét – ahogyan közeledik az ünnep, úgy teljesedik ki a fény. Az ünnepre nem lehet „beesni”, készülni kell rá, és nem szabad elfelejtenünk a karácsony eredetét. „Nincs karácsony Corvin nélkül” – hallom magamban most is a legalább negyven évvel ezelőtti reklám szövegét, ami azt üzente: Rajta, vásároljunk, ajándékozzunk! A karácsonyi ajándékozás forrása az, hogy Isten megajándékozza az emberiséget Jézussal, aki konkrét időben, konkrét helyen született, és aki örömhírt – evangéliumot – hozott az emberiségnek. Ennek lényege, hogy a szétesőben lévő világban igenis megvan a lehetőség arra, hogy újra közösséggé váljék az emberiség. Van lehetőség arra, hogy elfogadjuk egymást, bármennyire különbözőek vagyunk.

Kibékülhet az ég a földdel, ha készek vagyunk arra, hogy visszatérjünk Istenhez, és rádöbbenjünk, hogy nem mi vagyunk a világ, a föld, az élet urai.

– Hogyan befolyásolja a pandémia az idei adventi készületünket? Megnehezíti? Vagy akár segítheti is az elcsendesedést?

– A világméretű járvány miatt a karácsony profán ünneplése az idén nehéz lesz. Azok, akik számára hiányzik a karácsonyi ünnep transzcendens dimenziója, akik a karácsonyban egyszerűen az ajándékozás, a család vagy a szeretet ünnepét látják, nagyon nehezen tudnak majd ünnepelni a kényszerű elszigeteltségben. Hiszen most elmaradnak a látogatások, a szélesebb körű családi összejövetelek. Nehezebb lesz az ajándékok megvásárlása és személyes átadása is. Most nincs lehetőség arra, hogy többen összejöjjenek, és felszabadultan ünnepeljenek, együtt örüljenek.

Akik számára az ünnep Krisztus születését jelenti, és nem a karácsonyfát vagy az adventi koszorút, azok talán most másoknál könnyebben élik meg az ünnepet ebben a kényszerhelyzetben. A hívő ember karácsonykor a közösséget éli meg azokkal, akik kétezer év óta emlékeznek Jézus születésére, erre a világot átalakító eseményre. Számukra nem jelent majd olyan nagy veszteséget, hogy idén kevesebb lesz a személyes találkozás, és talán szerényebb lesz az ajándékozás. Mindez nem tudja elhomályosítani az ünnep lényegét. Mert a karácsony üzenete az, hogy „Velünk az Isten!”

– Az adventi időszak a visszafogottság, a csend ideje is. Mi a lemondás értelme, lényege? Csupán az étkezés visszafogása elegendő?

– Az ünnepre készülni kell. Szép szokás, hogy az emberek ilyenkor általában alaposan kitakarítják a lakást. De önmagunkban is rendet kell tennünk, el kell rendeznünk a dolgainkat. Nem elég, hogy elmegyünk a fodrászhoz és megnyiratkozunk. Persze ez sem árt, de a bűnbánatra is szükség van, és nem azért, mert az egyházi fegyelem megkívánja ezt, hanem mert valóban szükséges és fontos. A találkozásra kívül-belül készülni kell. Az is lényeges, hogy végiggondoljuk, ki az, akin segíteni tudnánk, ki az, aki a környezetünkben szükséget szenved. Szolidaritás nélkül nincs kereszténység. Hogyan tudnék békében ünnepelni, ha körülöttem mások nyomorban élnek? 

– Adventben egyszerre várjuk Krisztus születését és második eljövetelét. Az egyik inkább örömet, a másik sokakban félelmet kelt. Hogyan lehet ezt a kettőt összeegyeztetni? 

– Legyetek készen! Virrasszatok! – figyelmeztet bennünket többször is a Szentírás.

Ha megtapasztaljuk a tiszta ünneplés örömét, erőt kapunk ahhoz, hogy felkészülten várjuk azt a találkozást, amely mindannyiunk számára homályban van.

De hozzánk is szól a bátorító ige: Ne féljetek! 

– Hogyan tervezi az idei adventjét? Ha visszatekint az eddig megélt évtizedekre, hogy látja, mit engedett el? És mit helyez a középpontba az idei készületében?

– A mögöttem lévő évtizedek adventjei szinte mindig munkás időszakok voltak. Hivatásomból fakadóan a feladatom az volt, hogy segítsek másoknak felkészülni az ünnepre. Nagyon sok helyen tartottam adventi beszédeket, elmélkedéseket. Sok csoporttal, közösséggel találkozhattam ilyenkor személyesen. Az ünnepi szolgálatok után aztán tudtam lazítani, igazán csendben lenni, és hagyni, hogy bennem is visszhangozzék a pásztoroknak szóló üzenet: „Nagy örömöt hirdetek nektek!” Most mindannyian be vagyunk zárva valamiképpen. Több idő jut a csendre, az elmélyülésre. Ugyanakkor a technika ki is szélesítette a lehetőségeket: nem is tudom, hány helyre kértek tőlem adventi-karácsonyi írást, elmélkedést.

De ami a legfontosabb: nagyon várom, hogy felhangozzék a karácsonyi ének, bármilyenek legyenek is a körülmények: „Fel nagy örömre, ma született / aki után a föld epedett…”

Fotó: Kovács Tibor István

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. november 29-i számában jelent meg.