Német László nagybecskereki püspök: Az Egyház sikeressége nem a struktúrákon múlik

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A röszkei határt elhagyva a téli szürkeség után a sötétség nehezíti a vezetést. Utam a Vajdaság keleti felére vezet. A Nagybecskereki Egyházmegyébe, annak székhelyére, az egykori Bánság Szerbiához került részére igyekszem. A találkozásra készülve, ismeretek után kutatva meglepődve tapasztaltam, hogy az erdélyi, de akár a kárpátaljai területekhez képest is csak szegényes információval szolgál az internet, ha magyar nyelven keresgél az ember. A hazai világi sajtót bújva is az a benyomásom mintha fehér folttá lett volna számunkra ez a vidék, mintha ismét megfeledkeztünk volna róla, mint a királyság idején, amikor a vajdasági Bácska „visszatért”, de ezt a területet, a Bánságot nem kértük, elengedtük. Másnap, Szeplőtelen Fogantatás ünnepnapján kiderül az ég, Nagybecskereken hét ágra süt a nap. Az Egyház kétszeresen is ünnepel, diakónust szentelnek. A püspökségre érve rácsodálkozom az épületre: egy nagyobb plébánia méreteit és egyszerűségét követi. Német László megyéspüspök derűjével, nyitottságával minden kommunikációs falat jótékonyan lebont már az első perctől fogva …

– Röviden összefoglalná az egyházmegye történelmét?

– A trianoni békediktátumig a Bánság a csanádi püspökség része volt, amelynek területét három részre szakították. 1923 és 1986 között a mostani egyházmegye egy apostoli kormányzósághoz tartozott, amelyet a Szentszék hozott létre az akkori Szerb–Horvát–Szlovén Királyság engedélyével. Abban az időben több mint 210 000 katolikus lakott itt, ebből 120 000 német anyanyelvű volt. 64 plébánián és további 90 filiális egységben működött a helyi Egyház. 1944 októbere azonban hatalmas változást idézett elő, hiszen nem egészen egy év alatt 120 000 német katolikus tűnt el, és tizenegy papunkat ölték meg. A Bánságban a magyarokat kevésbé üldözték, mert 1941 és 1944 között ez a terület nem tartozott Magyarországhoz, itt inkább a németek számítottak ellenségnek.

A második világháború előtt a bánsági apostoli kormányzóság gazdag és önellátó volt, templomait rendben tudta tartani, iskolákat, árvaházat vezetett, volt egy bizonyos anyagi forrása. Az államosítás gazdaságilag legyöngítette az Egyházat, amely utána évtizedeken át csak vegetált. Változást a hetvenes évek hoztak, amikor Nagybecskerek és Nagykikinda erős ipari központtá lett, és a Németországban dolgozó vendégmunkások is hozták haza a pénzt. A 90-es évektől azonban egy újabb, hatalmas szegénységi hullám harapózott el, amelynek még mindig nincs vége. A bánáti falvakban – különösen a román–magyar határ mellett – minden harmadik-negyedik ház üres, a lakosság elöregedett, és most egy újabb kivándorlási folyamatnak vagyunk a tanúi.

– Mikor alapították az egyházmegyét?

– A Nagybecskereki Egyházmegye nagyon fiatal, Szent II. János Pál pápa alapította 1986. december 16-án. Védőszentjéül Szent Gellért vértanú püspököt jelölte ki, a nagybecskereki plébániatemplomot székesegyházzá tette. A Szentatya az egyházmegye első megyéspüspökévé 1988. január 7-én Huzsvár László újvidéki esperes-plébánost nevezte ki. Felszentelésére 1988. február 14-én került sor.

– Amikor 2008-ban átvette a püspökséget, milyen helyzetet talált az egyházmegyében?

– 2006 nyarán a már önálló Szerbia jóváhagyta a vallásügyi törvényt. Eszerint a hat hagyományos egyháznak, azaz a történelmi egyházaknak nem kellett újra kérniük az elismerésüket. 2010-re alakult meg a központi irodánk. Úgy láttuk jónak, ha átalakítjuk a püspökséget: a négy esperesi kerületből három lett, ezek lefedik az adminisztratív határokat. A plébániák számát 38-ra csökkentettem, minden misézőhelyet és passzív plébániát (ilyenek voltak például azok, ahonnan a németeket kitelepítették) hozzáírtunk egy aktív plébániához. A vagyon-visszaszármaztatási törvény miatt ez fontos volt, ez alapján lehetett tudni, ki az örököse egy-egy plébániának. Ma 72 helyen misézünk; ahol a katolikusok száma 10 alatt van, ott háromszor egy évben. 24 pap szolgál az egyházmegyében, ebből 17 egyházmegyés, a többi szerzetes vagy vendég pap. Egy papnövendékünk és egy szerpapunk van.

December 8-án, Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepén Nagybecskereken Német László megyéspüspök diakónussá szentelte Palatinus Alent.

– Milyen örömökkel és milyen fájdalmakkal járt az átalakítás?

– A fájdalom az, hogy kivándorolnak az emberek, és most már nem csak a fiatalok. Az olyan adminisztratív döntés, mint amilyen a németcsernyei templom esete volt – ahol a hívek nélküli, életveszélyessé vált templom lebontásáról döntöttünk –, számomra nem jelent fájdalmat, hiszen nem nemzetpolitikai alapon szerveződik az Egyház, és az egyházmegye sem. Fájdalmat az jelent, amikor emberekről van szó. Egy halott, szétesett épület ledöntése ésszerűség. Az elsődleges kérdés egy ilyen esetben az, hogy ha valakire ráesik egy cserép, az az Egyház felelőssége. Ha életveszélyessé nyilvánítottak egy templomot, azt mindig vagy helyre kellett állítani, vagy lebontani. A németcsernyei templom esetében ráadásul nem a magyarokat, hanem a németeket illethette volna ez a kérdés. Robert Zollitsch freiburgi érsek bácskai születésű, dunai sváb, egy faluból származunk. 1944-ben a családjával együtt haláltáborba zárták, ahonnan csak négy év után tudtak elszökni, a húga ott halt meg. Ismeri az itteni helyzetet, ő is úgy gondolkodik, mint én. Az embereknek kell lelkipásztori segítséget nyújtani, nem pedig mindenáron fenntartani az épületeket.

– Milyen számokkal, adatokkal írható le a katolikus lakosság számának csökkenése?

– 2009-ben bérmáltam először egyedül, akkor 320 bérmálás volt, 2017-ben pedig 230. Az egyházi temetések száma 2009-ben 1100-1200 volt, mára 1000 alá esett. Idén 350 keresztelő volt, de ez csalóka szám, mert sokan jönnek haza külföldről is keresztelni, esküdni. Ha a szerbiai adatokat nézzük, 14 temetésre esik 9 születés.

– Lehetne szomorkodni is, arra készülni, hogy lekapcsolják a villanyt. Püspök atya azonban advent első vasárnapján egyházmegyei zsinatot hirdetett, amely 2020-ban ér véget…

– Aki itt lakik, annak éppúgy jár minden egyházi szolgáltatás, minden, amit a hitünk ajánlani tud, mint ha a jól működő milánói érsekségben lennénk. Az Egyház sikeressége nem a struktúrákon múlik. A katolikusok legalább kétharmada nem úgy él, mint ahogy mi látjuk Európában. Olyan kérdésekre gondolok, mint a plébániához tartozás, a szentségek kiszolgáltatása, a házasság… A zsinat azt mutatja meg, hogy állunk mi ezekben a kérdésekben. Kialakultak a munkacsoportok. Anyagi kérdések csak az egyikben merülnek fel hangsúlyosabban, a többi lelkipásztori és szociális kérdésekkel foglalkozik, hiszen sok idős, egyedül élő hívünk van, és a szegénység is elég jelentős. Fontos, hogy a sok apró szórványközösség szóhoz jusson, ezt a plébániák szintjén meg lehet szervezni. El lehet érni mindenkihez, utak már mindenütt vannak, az okostelefont pedig már az ötvenévesek is használják. A hangsúlyt a személyes találkozásokra, megbeszélésekre helyezzük. Múlt vasárnap (december 3-án – a Szerk.) volt a nyitóünnepség Nagybecskereken. Fontos, hogy az emberek érezzék, van egy központ. A zárás is Nagybecskereken lesz, és közben is tartunk találkozókat. Általában fontosnak tartom a papjaimmal és a hívőkkel való beszélgetést, gyakran meghívom őket ebédre.

– Milyen módon lehet elérni a fiatalokat?

– A fiatalokkal például Muzslyán, a szalézi házban szoktunk találkozni. Minden bérmálkozónak három feladata van a bérmálkozás előtt a hittanon kívül: a virágvasárnap előtti szombaton el kell jönnie egy lelkinapra Nagybecskerekre, egy alkalommal szociális munkát kell végeznie, és el kell ültetnie egy fát. A faültetés jól megy, a szociális tevékenység azonban már nehezebb, ahhoz ki kell lépni a megszokott körből.

– A szórvány egyházmegyei helyzet milyen lehetőséget kínál a pasztorációra?

– Fontosnak tartom, hogy az emberek megérezzék, nem az Isten háta mögött élik az életüket. Verbitaként korábban sok helyen dolgoztam, különböző lelkipásztori, társadalmi helyzetekben, különböző kontinenseken. A renden keresztül is sok kapcsolatom alakult ki. Ahogy mi élünk, az inkább kivétel, mint szabály – attól függ, honnan nézzük. Ázsiában sokkhatásként ért, hogy a térképen Európát nem is láttam, az a világ végének számított. Kína volt a középpontban. Az a tapasztalatom, hogy a kereszténység nem itt dől el.

– Püspök atya tanult Rómában, dolgozott Bécsben, Budapesten, a Fülöp-szigeteki Cebuban… Hogyan kamatoztatja mindazt a tapasztalatot, amit a világ legkülönbözőbb tájain szerzett?

– Az egyházi struktúrák sokfélesége hihetetlen gazdagságot jelent, a múlt tapasztalatai sokat segíthetnek. Az igazi művészet az, hogy megtaláljam a múltamból azokat az elemeket, amelyek a mostani adottságok között használhatóak. Ferenc pápa emberközeli Egyházról beszél, ezt én már megéltem a nyolcvanas évek végén a Fülöp-szigeteken, és Rómában a dél-amerikai rendtársakkal kapcsolatba kerülve is ezt tapasztaltam. A Fülöp-szigeteki gyakorlat távol áll a mi egyházi gyakorlatunktól, a struktúrák ott nem olyan fejlettek. Vannak jól szervezett közösségek, de a papi jelenlét nagyon hiányos. A katolikusok száma mégis radikálisan nő. Amikor ott éltem, egyetemen tanítottam, de a hosszú szünetben elmentem a kis szigetekre a rendtársakhoz. Volt olyan hely, ahová csak évente egyszer jutott el a pap, olyankor misézett, esketett, a keresztelőkkel is megvárták, de a beteg gyerekeket megkeresztelték ők maguk. Ott mindenki vallásos volt, ez a kérdés Európán kívül fel sem merül. Afrikában, Dél-Amerikában sem kérdés, létezik-e az Isten.

A volt Jugoszláviában és Lengyelországban is szereztem tapasztalatokat. Jugoszláviában nyelvi kisebbséghez tartoztam. A katolikusok akkor nem számítottak vallási kisebbségnek, de a szórványban voltam, és nagy volt a szláv nyomás. Teológusként Lengyelországban, egy abszolút katolikus országban szocializálódtam, majd Rómában és a Fülöp-szigeteken is. Nagy katolikus öntudattal rendelkező államokban éltem, és ez megerősített, ezzel függ össze, hogy bátrabb vagyok a szórványban is. Az Egyház él, gyarapodik – ám ez itt, a Bánságban sokszor nem jelent kézzelfogható valóságot. Ennek megértéséhez, elfogadásához kell egyfajta teológiai lelkiségi hozzáállás: akárhol vagyok, ennek a testnek, az Egyháznak vannak élő és elhaló részei. Tudjuk, hogy hétévenként az emberi test is megújul, a bőrünk is mindennap kopik. Az egész test nem tűnik el. Az Egyház nem fog eltűnni a világból, ez lehetetlen, hisz Krisztus, a megdicsőült Isten Fia testéről beszélünk, de a mi helyi egyházunkra nincs ilyen „garancia”.

– Püspökként és verbitaként mit jelent Önnek a misszió itt, az egyházmegyében?

– Mindig azt jelentette: az emberekhez menni. Jézus küldi a tanítványokat, hogy hirdessék az evangéliumot és gyógyítsanak. Európában mi száműztük a gyógyítást, de ha jön valaki Afrikából, Indiából, kézrátétellel gyógyít, és tömegek mennek hozzá. Az emberek a problémák megoldását keresik, nem a struktúrákat. Az embereket gyógyítani kell! Nem véletlenül mozdítanak meg tömegeket Ázsiában, Afrikában a gyógyítással foglalkozó szekták. A gyógyítás nekünk konkrétan azt jelenti: érintkezni az emberekkel, beszélgetni velük. Normális emberi hozzáállásra van szükség, hogy ne megijedjenek, ha jön a püspök, hanem esetleg megigyunk együtt egy pálinkát, játsszunk a gyerekekkel. Ha az ember meglátogat egy családot, nagy dolgokat tehet. Én nem vagyok plébános, mint az elődeim. Az ünnepekkor tartok szentmisét, a püspökségen pedig van egy parányi kápolnám. Minden misézőhelyen miséztem már, bérmálni is mindenhová elmegyek, ha csak egy gyerek van, akkor is. A harmincévi külföldi tartózkodás is rányomta a bélyegét az életemre, sokat utazom.

– Hogy működik az egyházmegyében a karitász?

– A Katolikus Karitász házi beteglátogatást végez, és vannak nappali klubok is. Ez valóban gyógyítás: fürdetés, bevásárlás, takarítás. A karitász is missziós munka, azonban elsősorban emberi kapcsolat, élet az emberekkel, vonzás. Egy rendtársam húsz évig dolgozott Új-Guineában, ahol utakat és hidakat épített, mert értett hozzá. Húsz év után keresztelte meg az első embert. Húsz évig figyelték, hogyan él, s akkor azt mondták neki, úgy gondolják, lehet valami a vallásában. A misszió tanúságtétel, ez ébreszti fel az emberekben a kérdést, hogy miért is csináljuk ezt.

– A zsinati imában a kihívásokról, az erősségekről és a gyengeségekről van szó. Melyek ezek?

– Kihívást jelent elfogadni a szórványlétet. Számomra eleinte ez volt a legnehezebb. Az elődöm és az akkori nagybecskereki plébános sokat emlegette azokat az időket, amikor még volt hittan, voltak színházi előadások – s ebben volt egyfajta múltban élés. Nem szabad megállni és azt mondani, hogy most már nincs semmi. Ma erősségünk, hogy sok közösség pap nélkül is működőképes, vannak aktív embereink, akik vállalják a struktúrák fenntartását, gondozzák a templomot. Gyenge pont a világiak és az egyháziak közötti együttműködés. Kérdés, hogy ez mennyire gyümölcsöző, mennyire felel meg az elvárásoknak. A papokban élnek még feudális sablonok, ezt nehéz megváltoztatni, szemléletváltás kellene. Meg kell erősíteni a világiak szerepét az Egyházban – ma még kicsi, szinte láthatatlan a szerepük. Az egyháztanács tagjának lenni ma még azt jelenti: ünnepek előtt rendbe tenni a templomot. Püspöki szolgálatom alatt, 2010-ben választottunk egyházközségi tanácsokat, bizonyos értelemben megújult a rendszer, de még nem olyan, amilyennek szeretném. Évente kétszer minden egyházközségi tanács összeül a költségvetés és a zárszámadás miatt, de az aktív papok többször is szerveznek találkozót.

– Ha mérleget kellene vonnia most, a zsinat indulásakor, mit mondana, milyennek látja a követőit?

– A fiatalabb és az idősebb papok közül is sokan jönnek velem, adottságaiknak megfelelően. Ugyanakkor az egyházmegyés papok az egyházmegye határain belül élnek, én pedig szerzetesként határok nélkül. A mi plébániánk a világ, mondjuk mi, verbiták. Én másképp mérem a mobilitást. Itt településről településre mérik, s a nagy határ a régió. Az északiak nem szeretnek délre menni, ahol elszlávosodnak az emberek, és sokan már elfelejtették a magyar nyelvet.

Az egyházmegyében a kapcsolattartást segíti, hogy a püspökségen bárki bejelentkezhet ebédre, amit együtt költhetünk el. Sok pap értékeli ezt a lehetőséget, eljönnek hozzám. A püspökség nem egy irodaközpont, megpróbálok mindenkivel beszélgetni. Persze lehetetlen mindenkinek megfelelni, a hívek egy része követ, egy másik része nem.

– Mit jelent püspök atya számára a karácsony?

– Mindenütt másképp éltem meg a karácsonyt. Volt, ahol elmentünk fürdeni az óceánban, papír- és virágdíszek között. Ám ami mindig ott van benne, az az Isten közelsége, emberszeretete: közénk jött, családban született. Az ünnep melegségégét, meghittségét itthon jobban át lehet élni, mint a trópusokon. Karácsony napján Nagybecskereken én mutatom be a misét, a horvát és a magyar nyelvűt is. Az éjféli misét minden második évben a székesegyházban mondom, a többi évben pedig elmegyek segíteni valahová, átveszem a misét valakitől. Idén Törzsudvarnokra megyek.

Fotó: Merényi Zita

Kuzmányi István/Magyar Kurír