Ó, mesebeli nagy Kongó – Hardi Titusz OSB úti beszámolója a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban

Vajon mit visznek magukkal Kongóban a vidéki gyerekek az iskolába? – tette fel a kérdést a diákoknak Hardi Titusz OSB. A válasz megdöbbentő: széket. A világ egyik legszegényebb afrikai országában ugyanis jól felszerelt intézménynek számít, ha vannak padok az iskolában – mesélte Titusz atya, aki feltűnő, színes, mintás nadrágban, hozzá illő ingben, sapkában jelent meg a hallgatóság előtt. A ruhát – mint később kiderült – októberi útja során kapta a helyiektől. Azért ment, hogy részt vegyen a Szent Ráfáel Szemészeti Klinika átadóján. Az európai színvonalú kórházat a Kongói Demokratikus Köztársaságban huszonhat éve missziós orvosként dolgozó testvére, Hardi Richárd adományok segítségével építette fel Mbuji-Mayiban. Az oktatási főigazgató nem mindennapi utazása részleteiről és megdöbbentő tapasztalatiról számolt be előadásában.

Gyerekként öt évig élt Algériában családjával, de mindig azt mondták neki, hogy Afrika a Szaharától délre kezdődik. Ezt immár második kongói útja után ő is állítja – kezdte beszámolóját. Mint mondta, a mintegy kétmillió-háromszázezer négyzetkilométer területű ország – amely huszonötször nagyobb, mint Magyarország – 1885-ben belga gyarmat lett. Az akkori belga király, II. Lipót a nagyhatalmak egyetértésével vonta uralma alá Kongó vízgyűjtő medencéjét. Hirtelen egymással addig semmilyen kapcsolatot nem tartó népcsoportok kerültek egy államalakulatba, amelynek az lett az egyik következménye, hogy máig nem tudni, pontosan hány nyelvet is használnak az országban. A hivatalos a francia, de azt sem beszéli mindenki. Mellette pedig további két-háromszáz különböző nyelv él – magyarázta.

Az adottságokról szólva kifejtette, hogy bár természeti kincsekben és nyersanyagban az egyik leggazdagabb, ugyanakkor a legszegényebb országok egyike is. Az állam tulajdonképpen nem működik, a belgák 1960-as kivonulása óta nincs gazdája az úthálózatnak, senki nem tartja karban. Mára az amúgy is szegényes úthálózatból mindössze körülbelül kétezer kilométernyi aszfaltos út maradt az óriási országban. A függetlenedett Kongói Demokratikus Köztársaság – akkor még Zaire – élén több mint három évtizedig Mobutu elnök állt, aki diktatórikus rendszert épített. Ahogyan Hardi Titusz fogalmazott, az állam összeomlott, az elnök felélte a vagyont. Amikor pedig rájött, hogy az egészségügy mekkora bajban van, átadta azt az Egyháznak.

A kabindai kórházat a Nyolc Boldogság Katolikus Közösség vette át, amelynek Titusz atya testvére, Hardi Richárd szemészorvos is tagja. Ő 1995-ben költözött Kongóba; előbb általános orvosként dolgozott, majd miután látta, hogy szemész egyáltalán nincs a többmilliós régióban, szakorvosként. Első műtétjeihez egy családi távcsövet alakított át. Később belga segítséggel korszerű műtője lett. Özönlöttek a betegek. Az erős napsütés miatt a szürkehályog, illetve az annak következtében kialakuló vakság óriási probléma az afrikai országban, holott a betegség egy egyszerű műtéttel orvosolható lenne – persze, ha van, aki elvégezze a műtétet.

Hardi doktor egy nyolcmilliós régió egyetlen szemésze, de időről-időre misszióra is indul. Összepakolja mobil műtőjét, hogy azokhoz is eljusson az ellátás, akik a rossz utak miatt és jármű hiányában maguk nem tudnak elmenni hozzá. Csak 2021-ben több mint ezer szürkehályog-műtétet végzett maroknyi csapatával.

Mára azonban (több mint tíz év alatt) az adományoknak, valamint a Hungary Helps programnak köszönhetően felépült egy rendkívül korszerű szemészeti klinika Mbuji-Mayiban. Az intézménynek saját ciszternája van, a vizet ugyanis csak így lehet ott biztosítani, és napelemmel szerelték fel, hisz áramellátás gyakorlatilag nincs:

jó, ha egy héten egyszer van áram”

– fogalmazott az előadó.

A pénztelenség azonban nem csak az egészségügyet sújtja a Kongói Demokratikus Köztársaságban.

Omladozó falak közt mindössze egy tábla és székek – ennyiből áll például a kabindai katolikus óvoda,

amelybe Titusz atya is ellátogatott. És itt még jobb körülmények vannak, mint egy államiban – mondta, hozzátéve, hogy a település melletti faluban áll a mbundai árvaház is, amelyet egy német apáca alapított 2000 környékén, mert az akkor az országban dúló polgárháború miatt százával maradtak árván a gyerekek, de azóta is mindig vannak, akikről gondoskodni kell. Elképzelni is nehéz – de fotók tanúskodnak róla –, hogy az itteni iskola könyvtára egy néhány tucat könyvvel megpakolt polc.

A gyerekeknek se tankönyv, se munkafüzet nem jut, internetről pedig nem is álmodhatnak. Az igazgatói irodát egy jobb időket megélt, szobának aligha nevezhető lyuk jelenti, amiben mindössze egy vékonyka pad szolgál – jobb híján – íróasztalnak.

Ők azonban még szerencsések: legalább pad van a termekben; sok faluban a széket is a gyerekeknek kell vinniük.

Hardi Titusz elmondta, a felsőbb osztályokban már egyre fogyatkozik a létszám, mert bár elméletben ingyenes az oktatás, olyan kiadásokat ró a családokra, hogy nem tudják megfizetni. Havonta egy csoki ára azonban esélyt adhatna a tanulásra – vetette fel Titusz atya, felhívva a figyelmet arra, hogy a Pannonhalmi Bencés Gimnázium osztályai jelképesen örökbe is fogadhatnának egy-egy gyermeket a mbundai árvaházból, hiszen ha az osztályból mindenki csak egy csokoládé árát ajánlaná fel havonta, abból az összegből egy árva éves taníttatását finanszírozni lehetne, és talán többen jutnának el az érettségiig.

A világ annyira összezsugorodott, hogy nem csukhatjuk be a szemünket”

– húzta alá.

Hardy Titusz három hetes látogatása során az egyházi életbe is bekapcsolódótt. Mint mondta, a lakosság többsége valamely keresztény egyházhoz tartozik. Az itt élők fele katolikus, tíz százalékban vannak muszlimok és néhány helyi, törzsi vallás is tovább él.

A vasárnapi szentmisére mindenki eljár: az egész délelőttöt a templomban töltik, és a két-három órás szertartás után még általában délután is együtt maradnak a hívek.

„Volt olyan mise, ahol hatvanan készítették elő a szertartást, és több mint tíz percig tartott csak a bevonulás” – emlékezett vissza az előadó.

Nektek órátok van, nekünk időnk”

– idézte Titusz atya a helyiek neki szánt szavait, amelyekben igazságra lelt: „Testestül-lelkestül részt vesznek a szentmiséken, énekelnek, táncolnak, élvezik az életet” – zárta beszámolóját.

Forrás és fotó: Pannonhalmi Főapátság

Magyar Kurír