Online létezünk vagy személyes kapcsolatban vagyunk? – Interjú Pécsi Ritával az okoseszközökről

– Az okostelefon adta lehetőségek látványosan vonzzák gyermekeink figyelmét, idejük jelentős részét a közösségi médiahasználat uralja. Sok szülő úgy gondolja, a gyermek ilyen irányú érdeklődése hasznos, hiszen jó, ha idejében elsajátítja a digitális készségeket...

– Azért azzal tisztában kell lennünk, hogy mely készségek elsajátítása milyen életkorban fontos. Az autóvezetési készségeket nem óvodásoknak tanítjuk, még ha az alapokat önkéntelenül el is sajátíthatják, például a helyes kormányzást a nyuszimotorral vagy a biciklivel.

Így van ez a digitális készségekkel is. A kialakulatlan gyermeki idegrendszer rendkívül kedvezőtlenül reagál a képernyőhatásra és a digitális eszközök által kiváltott dopamintermelésre. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a géphasználat nemhogy segítené a fejlődést, hanem sok tekintetben egyenesen gátolja.

Amikor például hároméves gyermekünk szeme rátapad a képernyőre, szinte transzban van, még az evésről is megfeledkezik. Ilyenkor ugyanis tompul, illetve megszűnik a testérzékelés, az erős dopaminhatás ennyire leköti a figyelmet. Nem tud elszakadni a képernyőingertől.

Az okoseszközök használata korai életkorban számos természetes funkció egészséges fejlődését is visszafogja: a beszédfejlődést, az úgynevezett végrehajtó funkciókat és az indulatkezelést vagy éppen a mozgáskoordinációt. Ezzel „fizetni” azért, hogy a hüvelykujjat mozgató agyi pályák megvastagodjanak, kétes előny. Ez a gondolat Gerald Hüther agykutatóé, aki – sok kollégájával egyetértésben – amellett foglal állást, hogy a digitális eszközhasználatra a természettel, a valósággal való kapcsolattal, a szabad játékkal készíthetjük elő az agyat, és nem a digitális eszközök kézbeadásával.

Ne féljünk, nem maradnak le a gyerekek semmiről,

hiszen látjuk, hogy néhány hónaposan is nagyon hamar rájönnek a titkok nyitjára, és igen ügyesen nézegetik a Youtube-on a képecskéket. Könnyebben megtalálják apa telóján az alkalmazásokat, mint a felnőttek, ugye? Amiről viszont valóban lemaradhatnak, az sajnos az idegrendszerük biztonságos, egészséges fejlődése. Nem kísérleteznék ezzel.

– Bár sejtjük, hogy talán nem ez a legjobb a gyereknek, mégis kényelmes lehet kicsit ráengedni „a neki való” netre vagy az okostelefonos játékokra. Ezek lekötik a figyelmét, és a szülő ezalatt végezheti felnőtt tevékenységeit. Esetleg azzal nyugtathatjuk magunkat, hogy a nagyszüleink sem csináltak nagy gondot a nevelésből, inkább csak hagyták nőni a gyerekeket, mondván, „nehogy már a gyerek körül forogjon a világ”.

– Nos, az én nagyszüleim, és azt hiszem, még sokan mások sem ezt a nézetet vallották. Még akkor sem, ha a külső szemlélőnek ez így tűnhetett. Valóban nem a gyerekek körül forgott a világ. De nem kínálták pálinkás kenyérrel a kicsit, akkor sem, ha tudták, attól csöndben lenne, és a szülők nyugodtan végezhetnék a dolgukat. Ehelyett bevonták a világukba. A gyerekek segítettek nyulat, disznót, csirkét etetni, gyúrták a tésztát, és játszottak az utcabeliekkel. Természetesen úgy, hogy bizonyos korlátokkal is meg kellett birkózniuk. Tudták, hová mehetnek, hová nem, mihez nyúlhatnak, mihez nem, hol a határa a harag kifejezésének, a nyafogásnak és a hisztinek. Nem volt természetes, hogy mindent és mindenkit gombnyomással irányíthatnak, hogy bármit azonnal megkaphatnak, hogy bárkinek következmények nélkül „beszólhatnak”, azaz arctalanul kommentelhetnek.

– Nem becsülhetjük le az okoseszközök közösségi szerepét sem. Ha egy kamasz nem reagál a kortárs üzenetekre, rosszul érzi magát, mert nincs benne a sodrásban. A csoportelvárások szintjén ma az azonnali reakció az alap.

– Tény, hogy még nem alakult ki a mobil- és internethasználat kultúrája, és ezzel nekünk, szülőknek is dolgunk van. A felnőttek sem igazán tudnak ellenállni annak a dopaminhatásnak, amit a gyors információ újdonsága vagy a lájkok okoznak.

A professzionális fejlesztők elérték, amit akartak: minél több időnket lefoglalni, minél erősebb függést kialakítani.

Biztos vagyok abban, hogy eljön az ideje – és ennek már vannak is jelei –, amikor nem lesz sikk, sem pedig elvárás azonnal reagálni az üzenetekre, sőt illetlenségnek, bunkóságnak számít társaságban csetelni. Lesznek olyan élő kapcsolataink, amelyeket kitüntetünk a valóságos jelenlétünkkel, és felismerjük azt, hogy a nem létező szabadidőnkből valójában értelmetlenül sok időt töltünk egy számunkra is gagyinak tartott oldalon. Vannak már ilyen, önkorlátozást segítő alkalmazások, nyilván nem véletlenül.

De ahogyan minden készséget, ezt is tanítani és gyakorolni kell, nem megy áldozatok nélkül. A nevelés ezen a téren sem lejtmenet, főleg, ha közben még önmagunkkal is küzdünk…

– A szülők jelentős része tanácstalan, nem tudja, hogyan korlátozza gyermekei mobilhasználatát, milyen mértékben tegye ezt, és mi az az életkor, amikortól a szülői beleszólás már nem javallott.

– Nehéz az életkor pontos meghatározása. Kisgyermekeknél egyértelmű határokkal, kisiskolásoknál értelmes szabályokkal kell nevelni. A legjobb, ha közösen megállapított idő- és minőségi – azaz tartalomra vonatkozó – korlátokat állítunk fel. 

Serdülők esetében is fontos a szűrők alkalmazása, de náluk már csak néhány nagyon erős póznát állítunk fel, meghatározzuk például azt, hogy hálószobában és társaságban nem mobilozunk. Megegyezünk egy-két technikamentes övezetben, és sokat beszélgetünk a témáról, nem csak tiltó módban. Az előnyök, a veszélyek, a szabályozások is jó, ha szóba kerülnek.

Tizenhat-tizenhét éves kortól már törekszünk arra, hogy egyre inkább belső vezérlésűvé váljon a korlátozás. Sajnos az agyi fékrendszerek csak húszéves kor körül alakulnak ki. Ezt a folyamatot segítjük, kísérjük, egyre kevesebb direkt kormányozással, de egyértelmű vezetéssel.

– Hajlamosak vagyunk hamar ráragasztani a gyerekünkre a bélyeget, hogy okostelefon- vagy internetfüggő. De vajon valóban az? Melyek az aggodalomra okot adó jelek?

– A függés ebben az esetben is fokozatosan, lopakodó üzemmódban alakul ki. Amikor megmagyarázhatatlan indulatokat vált ki a gyerekből, ha nincs internetközelben, amikor az online világért feláldozza a valós kapcsolatait (barátok, testvérek, közösség, szülők) és kedvelt offline tevékenységeit (sport, zene, társasjáték, kisállat gondozása, olvasás), ha rendszeresen az éjszakába nyúlik a gépezése, ha csak gép előtt tud enni-inni, és egy napszakot sem bír ki az okostelefonja nélkül, ha tízpercenként kényszeresen megnézi, hogy jött-e üzenet, akkor érdemes komolyan vennünk a jeleket.

– Hogyan bánjunk elég jól a gyermekünkkel, ha a kütyükről van szó? Sokszor az az érzés fogja el az embert, hogy az okoseszközökkel való versenyben eleve vesztésre állunk. A könyvében konkrét javaslatokat tesz, a hasznos tanácsokat kék színnel emeli ki a sorok között. Mi legyen a vezérelvünk?

– Tanítsuk meg a gyermekeinknek kikapcsolni a számítógépet, és nyújtsunk nekik olyan alternatívákat, amik kiváltják a géphasználatot.

Kevesebb technika, érettebb agy! És az érettebb idegrendszer biztonságosabban, jobban tudja majd kezelni a digitális világot is. 

Ezt tényleg érdemes egy kicsit részletesebben átgondolni, ezért is írtam meg ezt a könyvet. Ha ugyanis megértjük azt a mechanizmust, amellyel a gép eléri ezt a lebilincselő hatását, akkor már nem tűnik olyan ördöngösségnek mindez.

Alapszükségletek kielégítéséről van szó. Emberi alapszükségleteknek azokat a tényezőket nevezzük, amelyek nélkül nem lehet élni. Ilyen például az evés, az alvás, a levegővétel. De természetesen nemcsak testi, hanem szellemi, lelki, mentális, pszichés alapszükségleteink is vannak. Ezek közül a két legfontosabb az úgynevezett énhatékonyság és a társ- vagy kapcsolatszükséglet. Jól tudják ezt a játékgyártók és a közösségi oldalak fejlesztői is, ezért erre alapozzák a működésüket…

Nem mindennapi kihívás, hogy ezeket az alapszükségleteket valóságos élményekkel, tapasztalatokkal, az érzelmi azonosulás gazdagító lehetőségeivel kielégítsük. Olyan körülményekre van szükség, amelyek között a gyermek sikereket érhet el, ügyesnek, hatékonynak bizonyulhat, felelősséget vállalhat. Jó alkalmat adhat erre új készségek megtanulása, például a varrás, kosárfonás, csipkeverés, faragás, fáramászás, gördeszkázás, palacsintasütés, tűzrakás, íjazás, illetve a valóságos, igazi kötődést jelentő társas kapcsolatok átélése játékban, csapatsportban, táncban, énekkarban vagy kamarazenélés, beszélgetés, társasjátékok, stratégiai játékok, túrázás, közös munka, hancúrozás, párnacsata közben.

Mindannyiunk számára jó irányadó lehet Bruce Alexander professzor patkányhotel kísérletének végkövetkeztetése:

ha nem tudunk valakihez, illetve egymáshoz személyesen kapcsolódni, akkor olyan dolgokhoz fogunk kötődni, amelyektől ideig-óráig megnyugvást remélünk.

Ha az alapszükségletek természetes módon kielégülhetnek, a rászokás kockázata a nullához közelít. Ezért is szerkesztettük ezt a kötetet úgy, hogy amikor a veszélyeket tárgyaljuk, javaslatokat, ötleteket is adunk a természetes megoldásokra. Így mindenki megérezheti, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva ezeknek a mégoly ügyesen megalkotott eszközöknek sem. Ezeket az iránymutatásokat szedtük kék betűvel, így rögtön szembetűnik az olvasónak a biztatás, hiszen át- meg átszövik a sorokat a megoldási javaslatok kék fonalai.

Azt remélem, ez a könyv is segíthet abban, hogy idővel ne félelemmel teli tehetetlenséggel szemléljük majd a gyerekeink képernyő utáni vágyait, hanem azzal a jóleső érzéssel, (mondhatni énhatékonyságot jelentő sikerélménnyel), hogy képesek vagyunk uralni, sőt a hasznunkra fordítani ennek a tüzes paripának az erejét is. Hiszen mindannyian látjuk, hogy alapvetően hasznos, okos eszközökről van szó!

Erre a jelenségre is érvényesek Weöres Sándor bölcs sorai: „Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket, és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.”

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. november 1-jei számában jelent meg.