Összességében a németek felét telepítették ki – Beszélgetés Marchut Réka történésszel

– Milyen okok vezettek a magyarországi németek kitelepítéséhez? Mintha összefonódtak volna a világháborúban győztes nagyhatalmak érdekei, a bosszúvágy a náci Németország szörnyűséges tetteiért, illetve a gazdasági érdekek…

– Korábbról kezdem a történetet. Trianon után a történelmi Magyarország németségének jelentős része a határon túlra került, az erdélyi és a szepesi szászok, a bánáti svábok. Azokat, akik Magyarországon maradtak, a trianoni határon belül, a köznyelvben sváboknak nevezték, őket a 18. században telepítették ide. Akkor még nem létezett az egységes Németország, így egységes öntudattal sem rendelkeztek. Amikor az első világháborúban együtt harcoltak a német katonákkal, rájöttek, hogy a nagy német nemzetnek a részei. Ezért a német identitásuk nagyon megerősödött a két világháború között. Ez akkor történt, amikor a magyar nemzettudat viszont erősen sebzetté vált Trianon miatt.

A közvéleményben megjelent az a gondolkodás, hogy Trianonért a kisebbségek is felelősek.

Ezért bűnbakot kreáltak a nemzetiségekből, azokból is, akik itt maradtak. Sokan féltek a pángermán veszélytől, miután a 19. század második felében már létrejött az egységes Németország. Úgy vélekedtek: ha az itt élő németek szoros kapcsolatot tartanak Németországgal, akkor a pángermanizmus reális veszély lehet Magyarországra nézve. Magyarország nagyon félt az Anschlusstól (Ausztriának a Harmadik Birodalomhoz való csatolása, 1938. március 12-én – a szerk.), mert ezzel Németország közvetlenül határos lesz Magyarországgal. Ezért a magyar kormány a németek minden kisebbségi törekvését próbálta elfojtani. A kisebbségi jogalkotás mintaszerű volt, de a gyakorlati végrehajtásban ez nem érvényesült. Amikor a harmincas évek első felében Hitler hatalomra került, és Németország egyre jobban erősödött, a határaikon kívül élő németséget igyekezett az expanziós céljainak a szolgálatába állítani.

– Ennek hatására a magyarországi németek is radikalizálódtak?

– Igen, de nem csak Hitler miatt, hanem mert szembesültek azzal: a magyar kormány nem elégíti ki az igényeiket. A harmincas évek végén megalakult a Volksbund, amely körül kialakult egy radikális réteg, akik közül sokan már nem tartották annyira fontosnak a magyarsághoz való kötődést, sokkal inkább felértékelődött számukra a Németországhoz való kötődés és a német származás.

– Ez a hazai németség egészére volt jellemző?

– Természetesen nem, csak egy részük radikalizálódott; de még azt sem lehet mondani, hogy a Volksbund nemzetiszocialista szervezet lett volna, sokan azért mentek el a rendezvényeikre, mert ott énekelhettek, beszélhettek németül, nem feltétlenül voltak ideológiailag megfertőzve. Nyilván ilyenek is voltak közöttük. A Volksbunddal szemben 1942-ben Bonyhádon létrejött a Hűségmozgalom, bár sokkal kevesebb tagjuk volt. A második világháborút Németország elveszítette. A legnagyobb ellensége a Szovjetunió volt, amelynek hatalmas volt az embervesztesége, nagyon nagy munkaerőhiánnyal küszködött a világégés után, és a németeket szólította először munkára. A Vörös Hadsereg Nyugatra vonulásával egyidejűleg kezdték el a németek deportálását 1944 decemberétől. Annak az évnek a karácsonyán deportálták például a Vecsésen élő németeket, úgynevezett málenkij robotra vitték el őket a Don-medencei szénbányába dolgozni. Ez egyrészt a Szovjetunió bosszúja volt, másrészt a valós munkaerőhiány enyhítését célozta. Ez az egyik szála a dolognak.

– Milyen egyéb okok vezettek még a németek internálásához, illetve kitelepítéséhez?

– Magyarországon 1945-ben olyan politikai erők kerültek hatalomra – többek között a Nemzeti Parasztpárt –, amely a népi írókból toborzódott: például Kovács Imre, a párt főtitkára; Erdei Ferenc belügyminiszter, Veres Péter, az Országos Földbirtokrendező Tanács elnöke. Ők már a két világháború között döngették a vészharangot, hogy a németek térnyerése zajlik a Dunántúlon, a magyar parasztok helyzete sokkal kedvezőtlenebb. Ez etnoprotekcionistává tette a magyarokat; irigykedtek, hogy a németeknek jobban megy, hozzájuk képest a magyarok százezrei, milliói sokkal rosszabbul élnek. Az 1945-ös földreform a korábban sokat nélkülöző nincsteleneket érdekeltté teszi abban, hogy földet, házat szerezzenek. Így jön képbe a németek kitelepítése. Fontos megemlíteni, hogy 1945-ben Magyarország nem szuverén állam, fegyverszüneti státuszban van, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB; a második világháborúban győztes nagyhatalmak ellenőrző testülete – a szerk.) áll a kormány mögött. Magyarország tehát saját hatáskörében nem tudta volna kitelepíteni a németeket, ezért Gyöngyösi János külügyminiszter szóban, majd írásban fordult a győztes nagyhatalmakhoz ezzel a kéréssel. A potsdami konferencián 1945 júliusában tárgyalták a magyarországi németek ügyét is, de mellékszálként, a lengyelországi és csehszlovákiai németek mellett. Lengyelországból és Csehszlovákiából akkor már elindult a kitelepítésük, de ők a győztes államok közé tartoztak, nem volt szükségük a nagyhatalmak jóváhagyására. Ebből a két országból több millió németet telepítettek ki. Ehhez jött a néhány százezernyi magyarországi németség.

– Ha jól értem, egy folyamatról volt szó: először a Szovjetunióba deportáltak tőlünk németeket, aztán internálták őket, határainkon belül, végül következett a kitelepítés, Németországba.

– Menjünk vissza 1945 februárjára. A fegyverszüneti egyezménybe belefoglalták, hogy a német állampolgárokat internálni kell. Német állampolgároknak számítottak azok, akik 1942–43-ban önként jelentkeztek az SS-be, tehát nem kényszerből, és besorozták őket. 1944-ben már kényszerítették őket. Ha valaki önként jelentkezett, elveszítette a magyar állampolgárságát, és német állampolgár lett. Csakhogy

az önkéntesek többsége a trianoni határokon kívülről jelentkezett, elenyésző volt azok száma, akik Csonka-Magyarországról jelentkeztek.

Másrészt a háborúban többen meghaltak közülük, vagy pedig 1944 végén elmenekültek. Igazából nem létezett jogszabály az internálásra, mégis 1945 tavaszán elkezdődött. Összegyűjtötték az embereket, és táborokba vitték őket. Az első nagy internálótábort Tolna megyében, Lengyelben állították fel, de Kistarcsán és a Budaörsi úton, a Petőfi-laktanyában is az volt. Tábori körülmények között tartották őket. Lényeges megjegyezni, hogy a karhatalom kedvelt célpontja volt az embereket úrnapi körmenetből kivenni, vagy pedig nagyobb egyházi ünnepeken a szentmise után csaptak le a németekre, akiknek több mint kilencven százalékuk római katolikus volt, és tartották a vallásukat. Budaörsön például az úrnapi körmenet után körbefogták őket, és válogatás nélkül vitték internálótáborokba. Ugyanez zajlott le Dunabogdányban augusztus első vasárnapján, a szentmise után – ez az úgynevezett fekete vasárnap. Ez egyrészt a németek elleni támadás volt a hatalom részéről, másrészt a Katolikus Egyház elleni atrocitás. Vallási ünnepeket becstelenítettek meg.

– A Magyar Katolikus Egyház vezetése hogyan viszonyult a német kisebbséget sújtó jogfosztó és -korlátozó intézkedésekhez?

– Több alkalommal felemelték a szavukat. A legismertebb Mindszenty József hercegprímás tiltakozása. Többször írt levelet Dálnoki Miklós Béla, majd Tildy Zoltán miniszterelnököknek és a SZEB-nek is, sőt 1945 őszén előzetes bejelentés nélkül ellátogatott a Budaörsi úti internálótáborba, hogy ne csak a pozitív dolgokat mutassák neki. Beszédet intézett az internáltakhoz, bátorította őket, hogy tartsanak ki, ő is igazságtalannak és jogtalannak tartja mindazt, ami történt velük; megígérte nekik, hogy közbenjár értük. Betartotta a szavát, de sajnos a leveleinek a többsége – néhány kivételtől eltekintve – megválaszolatlan maradt. Feltehetjük a kérdést: vajon milyen presztízse volt az akkori hatalom szemében egy hercegprímásnak? Nyilván nem sok. Több plébános is írt leveleket a püspököknek, beszámoltak a hatalom önkényeskedéseiről, atrocitásokról.

Miután pedig 1946. január 19-én megindult a kitelepítés, az első vonatok Budaörsről gördültek ki, Mindszenty József levélben közölte a papokkal: megengedi nekik, hogy kísérjék el a híveket, és ha úgy döntenek, letelepedhetnek velük.

Ez utóbbira nem tudunk példát, de arra igen, hogy a lelkipásztor elkísérte a kitelepítetteket Németországba, így például Nyíri Tamás, a későbbi teológus, filozófus, aki akkor káplán volt Budaörsön. Kiment velük az első transzporttal, tehát január 19-én, hogy tartsa bennük a lelket, illetve azért is, mert nem volt egészen biztos, hogy valóban Németországba viszik őket. Mivel egy évvel korábban a hazai németeket a Szovjetunióba deportálták, sokan féltek, hogy ez most is így történik majd.

– Akiket kitelepítettek Németországba, azokat milyen arányban vitték a nyugati, illetve a szovjet zónába?

– A kitelepítés megindulásakor Németország amerikai zónájába vitték a magyarországi németeket, és a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács (NSZET) határozata alapján mindenkit ide vittek volna, de az amerikaiak 1946 júniusában leállították a kitelepítést, arra hivatkozva, hogy nem tudják őket ellátni, élelmezési, elhelyezési gondok vannak. Közrejátszott azonban ebben az is, hogy ekkor már egyre jobban kiéleződött a Szovjetunió és a Nyugat viszonya. Egyértelmű volt, hogy a magyarok a szovjet blokkhoz tartoznak, és minek vegyenek fel az amerikaiak oda tartozó embereket a saját zónájukba? Ez volt a kitelepítés első, egyben legintenzívebb szakasza, ezen idő alatt 160-180 ezer magyarországi németet telepítettek ki Németországba. Több mint egy évig megrekedt a kitelepítés, illetve novemberben rövid ideig, három hétig újraindult, tízezer embert felvett az amerikai zóna, de ezt követően végleg leállították a magyarországi németek fogadását. 1947-ben viszont elindult a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény végrehajtása, így a Felvidékről idetelepített magyaroknak is szükségük volt házakra. A magyar kormány ekkor azt kérte a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól, hogy indítsák újra a kitelepítést. A szovjetek anélkül, hogy egyeztettek volna az angolszászokkal, saját hatáskörükben döntöttek arról, hogy Németország szovjet zónájába folytatódhat a kitelepítés. 1947 augusztusában kezdődött a második szakasz, ami 1948. júniusáig tartott, körülbelül ötvenezer embert telepítettek ki, közülük tízezret augusztusban.

– Gondolom, nem volt ez független az 1947. augusztus 31-én lezajlott parlamenti, úgynevezett kékcédulás választásoktól…

– A magyar kormány igyekezett megszabadulni az úgynevezett reakciós elemektől. Ezért felgyorsította a németek kitelepítését.

– Mi volt az oka annak, hogy a kitelepítések 1948 júniusában befejeződtek?

– A magyar kormány abban állapodott meg a szovjet kormánnyal, hogy ötvenezer embert telepítenek ki. Ez lezárult a jelzett időpontig. Összességében a németek körülbelül felét telepítették ki.

Az 1941-es népszámlálás alapján 478 ezren vallották magukat német anyanyelvűnek, a kutatók 180–220 ezer közé teszik a kitelepítettek számát.

Körülbelül ennyi német maradhatott Magyarországon is. Az 1949-es népszámlálási adatok világosan megmutatták, hogy mennyire féltek a németek megvallani a németségüket, mindössze kétezer-kétszázan vallották magukat német nemzetiségűnek, és húszezren német anyanyelvűnek.

– Mennyire terhelte meg a kitelepítés a magyarok és a német nemzetiségek viszonyát?

– Ez sokáig súlyos feszültséget, traumát okozott. A magyarországi németek rehabilitációja 1950-ben kezdődött el, visszakapták a szabad költözés jogát, az iskoláikat csak 1953–54-ben indíthatták újra.

– Említette a plébánosok szerepét. Töréspontok című, e témáról szóló monográfiájában többször említi Greszl Ferenc nagykovácsi plébános nevét. Valóban a pángermán eszme híve volt?

– Mint már említettem, a jogos kisebbségi törekvéseket is pángermán veszélynek tekintette a mindenkori magyar kormány, így azt is, ha a plébános – mint Greszl Ferenc is – a prédikációt vagy a hittanórát németül akarta tartani, de azt a törekvését is, hogy német iskola legyen a településen. Ezért 1945 elejétől kezdve üldözésnek van kitéve, internálótáborba is kerül, onnan kiszabadul, bujdosik, Solymáron húzza meg magát. Megtalálják, és valóban, a nagykovácsiak kitelepítése előtt két héttel kitelepítik, a solymáriakkal együtt. További sorsáról annyit tudunk, hogy Németországban végig lelkipásztorkodott.

– Említettük Mindszenty József hercegprímás nevét, aki felemelte szavát a németek jogfosztása ellen. Ugyanezt tette két püspök, Shvoy Lajos és Hamvas Endre. A püspöki kar mint testület adott ki tiltakozó nyilatkozatot?

– Erre utaló forrást nem találtam. Mivel a Buda környéki németek kitelepítéséről írtam a doktorimat, kutattam az esztergomi, a székesfehérvári és a váci egyházmegye dokumentumait.

A legaktívabb a témában Mindszenty József és Shvoy Lajos volt.

– Vannak olyan adatok, amelyekből következtetni lehet arra, hogyan viszonyultak a katolikus hívek a németek kitelepítéséhez?

– Azok a települések, amelyeket vizsgáltam, többségükben németek lakta helyek voltak. Arra nem találtam forrást, hogy a katolikusok hogyan viselkedtek. Fehér János vecsési plébános például próbálta menteni azokat, akik nem voltak Volksbund-tagok, nem léptek be az SS-be, akik valóban áldozatai voltak a kitelepítésnek. Előfordult, hogy a lakosok bújtatták a németeket, de ha lebuktak, nagyon keményen megbüntették őket.

– Mint olyan sokszor a 20. századi történelemben, a magyarországi németek kitelepítésekor is a kollektív bűnösség elve érvényesült?

– A nagyhatalmak engedélyezték a kitelepítést, de nem tárgyalták volna ezt a kérdést Potsdamban, ha a magyarok nem kérték volna. A potsdami határozat pedig áttolja a felelősséget a kollektív és az egyéni felelősség kapcsán, mert úgy fogalmaz: a németek egy részét vagy egészét ki kell telepíteni.

Szabad kezet adtak a magyaroknak, a politikusok pedig úgy vélték: itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy megszabaduljanak a németektől,

ezért a kollektív bűnösség alapján nyugvó kitelepítési rendelet született meg, amely kimondja: mindazokat ki kell telepíteni, akik az 1941-es népszámláláskor magukat német anyanyelvűnek, nemzetiségűnek vallották magukat, vagy tagjai voltak a Volksbundnak, beléptek az SS-be, vagy a nevüket visszanémesítették, gyakorlatilag mindenkit. A végrehajtásban a mentesítendők körét tíz százalékban határozták meg.

– A legszomorúbb talán az, hogy az ehhez hasonló történetek többször megismétlődnek a történelem során…

– Az emberi psziché része, hogy szeret bűnbakot keresni, ezért a tömeges felelősségre vonások is bármikor megismétlődhetnek. Főleg olyankor, amikor az ember nagyon kiszolgáltatott helyzetben van, gazdaságilag vagy bárhogyan. Hozzáteszem:

egy ilyen nagyarányú kitelepítést nem lehetett volna végrehajtani, ha a magyar társadalom nagy része tiltakozik. Azért nem tiltakoztak, mert sokan érdekeltek voltak abban, hogy beköltözhessenek a németek által üresen hagyott házakba, vagy megkapják a földjeiket.

Jelentések sora szól arról, hogy a Szabolcsból Budaörsre érkezettek nem értettek a gyümölcstermesztéshez, felélték, amit találtak a házban, utána pedig panaszkodó leveleket írtak a hivatalnak, hogy nem jó itt, telepítsék át őket Vecsésre. Ott is feléltek mindent, innen is kérték az áthelyezésüket. A németek kitelepítése az egyébként is nehéz gazdasági helyzetet sokkal nehezebbé tette, már 1946-ban hatalmas volt az infláció, élelmezési gondok léptek fel.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír