Papok a pusztaságban – Lelki támaszt nyújtottak a Bărăganba deportáltaknak

„Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét.” (Gal 6,2) – Pál apostol szavai a Bărăganba hurcolt papok életében is visszhangra találtak, mi több, a mindennapokban megélt valósággá váltak. A deportáltak között élő lelkipásztorok ugyanis nemcsak osztoztak a szenvedésben, hanem lelki támaszt is nyújtottak mindenkinek, aki hozzájuk fordult.

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1951. június 17-ről 18-ra virradó éjszaka, az ortodox pünkösd ünnepén kezdődött meg az a tömeges deportálás, melynek során a román kommunista hatóságok több mint negyvenezer embert telepítettek ki kényszerrel Románia délnyugati határvidékéről, vagyis a Bánságból és Mehedinți megyéből a Bărăgan-síkság gyéren lakott területeire. Az intézkedés hátterében elsősorban a szovjet–jugoszláv szakítás nyomán kialakult politikai feszültség állt, amely meghatározó módon befolyásolta a szovjet érdekszférába tartozó Románia kül- és belpolitikáját. Ebben a légkörben a román hatalom biztonsági kockázatnak tekintette a jugoszláv határ mentén, a határtól számított 25 kilométeres sávban élő lakosságot. Ugyanakkor a kitelepítés lehetőséget biztosított a kuláknak nyilvánított „nem megbízható elemek” eltávolítására is a bánsági falvakból, ahol a mezőgazdaság kollektivizálása ellenállásba ütközött.

A deportáltak között román, német (bánsági sváb), bolgár, szerb, magyar, aromán, besszarábiai és bukovinai családok voltak, akiknek a pusztában saját kezűleg kellett új falvakat építeniük. A túlélők többsége 1956-ban térhetett vissza a Bărăganból, sokan azonban nem költözhettek vissza eredeti otthonukba, hanem más településeken voltak kénytelenek újrakezdeni életüket.

A bărăgani pusztába hurcolt családok számára a túlélés mindennapi küzdelem volt, nemcsak a test, hanem a lélek számára is. A deportáltak között papok is voltak, akik ugyanúgy szenvedtek, ugyanúgy nélkülöztek, mégis igyekeztek megtartani a közösséget és a hitet, gondoskodni a rájuk bízott hívekről.

Pacha Ágoston megyéspüspök 1954 nyarán, a börtönből való szabadulása után és néhány hónappal halála előtt a Bukaresti Római Katolikus Főegyházmegyénél érdeklődött a Bánságból a Bărăganba telepített katolikus hívek sorsa és lelkipásztori ellátása felől. Válaszként azt az információt kapta, hogy a Brăila környékén szolgáló papok nagy nehézségek árán ugyan, de mégis biztosítani tudták a deportáltak pasztorálását. Paulus Weinschrott SDS atya leveleket, hitoktatói anyagokat és bátorító üzeneteket küldött a Bărăganba.

Pacha Ágoston püspök 1954-ben, a börtönből való szabadulása után

A temesvári püspökség levéltárában megtalálható az a géppel írt levél, valamint a hozzá mellékelt „jelentés”, amelyet a Bukaresti Római Katolikus Érsekség küldött Pacha Ágoston püspök megkeresésére. Ebből idézünk: „Teljes tisztelettel mellékelten megküldjük a Brăilai Tisztelendő Plébánia jelentésének másolatát, amely a Zagna és Măzăreni filiák híveinek körében végzett lelkipásztori szolgálatról szól az 1953-as és 1954-es esztendőkben (augusztus hónappal bezárólag).” Aláírás: Stanislau Traian Jovanelli, általános helynök.

A német nyelven elkészített beszámoló a következő adatokat tartalmazza, Bronislav Falewski atya aláírásával:

Szentmisék bemutatása – 1953-ban: négy szentmise Vădeni–Zagnában: július 5-én, augusztus 2-án, szeptember 6-án és november 8-án; négy szentmise Măzăreniben: július 12-én, augusztus 9-én, szeptember 13-án és december 13-án. 

1954-ben: három szentmise Vădeni–Zagnában: április 18-án, július 9-én és augusztus 8-án; három szentmise Măzăreniben: május 15-én, június 27-én és augusztus 29-én.

Valamennyi szentmisét a szabad ég alatt celebrálták.

Esküvők
Zagnában 1953-ban négy, 1954-ben öt házasságkötés történt; Măzăreniben 1953-ban egy esküvő volt. A házasságkötések a brăilai plébániatemplomban zajlottak.

Keresztelések
Zagnában 1952-ben négy, 1953-ban négy, 1954-ben három keresztelés történt. Urleascán 1952-ben öt, 1953-ban egy, 1954-ben két keresztelést végeztek.

Temetések
Zagnában 1951-ben nyolc, 1952-ben tizenegy, 1953-ban hat, 1954-ben öt temetés volt.

Elsőáldozás
1954-ben Zagnában tizennyolc gyermek, Urleascán hét gyermek járult először szentáldozáshoz.

A deportált papok egyike: Buding Zoltán József

A temesvári egyházmegye papjai közül Buding Zoltán József atyát és az akkor még teológiai hallgató Túry László későbbi nagyprépostot és temesvár-újkissodai plébánost deportálták.

Buding Zoltán lelkipásztor szolgálatáról többet is megtudhatunk Virgil Fechetă atya írásából, amely 2010. június 20-án jelent meg, amikor az oravicai egyházközség plébánosa volt (ugyanott, ahol egykor Buding Zoltán József atya is szolgált).

Buding Zoltán, Nakov Nicolae, Pflanzer Nikolaus és Dermendjin Petru Vingán

E sorok valódi mementóként szolgálnak – Buding atyára csakúgy, mint magának a szerzőre, hiszen Virgil atya időközben szintén hazatért a mennyei Atya házába.

„Amint látható, 1951. július 9. és 1955. január 1. között nem szerepel bejegyzés a munkakönyvében. A Temesvári Római Katolikus Püspökség által 1993. január 25-én, 166-os számon kiállított dokumentum alapján megtudjuk, hogy 1951 júliusában Buding Zoltán atyát kötelező lakhelyváltoztatással a Bărăganba telepítették, és 3 év, 5 hónap és 21 napig távol volt a Temesvári Egyházmegye területétől. Bár ez a kényszerű áttelepítés embertelen és fájdalmas volt, Buding J. Zoltán atyának mégis bizonyos értelemben örömet is jelentett, mert közel lehetett szüleihez és testvéreihez, hogy erősítse őket megpróbáltatásaikban és szenvedéseikben. Peter Krier egyik írásából megtudjuk, hogy Buding atya engedélyt kapott a Bukaresti Római Katolikus Főegyházmegye Ordinariátusától arra, hogy lelki gondozásban részesítse a Bărăgan-síkság falvaiban élő katolikus híveket: Olaru, Ezerul, Pelican, Dropia, Mărculeşti, Draga Nouă, Fundata, Viişoara, Dudeşti, Rubla, Stăncuţa, Frumuşița és Vădeni.

Az akkori időszak és vidék életkörülményeit rendkívül nehezen lehetett csak elviselni, ám mindezek ellenére Buding atya igyekezett – és nagyon sokszor sikerült is neki – megélni Jézus szavait: «Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.»

Ez a kereszt olykor nemcsak az volt, hogy titokban kellett kiszolgáltatnia a szentségeket, hanem az is, hogy sokszor lemondott a saját ételadagjáról, és titokban a betegeknek, időseknek juttatta azt – ahogyan később a Bărăganból hazatért túlélők visszaemlékezéseikben beszámoltak róla.

1966. szeptember 27-én, a 1227-es szám alatt kiadott dokumentumban a Temesvári Római Katolikus Ordinariátus kérte a Bánsági Régió Vallásügyi Osztályának Tisztelt Meghatalmazottjától, Temesváron, hogy ismerje el Buding Zoltán atya áthelyezését Vingáról Oravicabányára. A dokumentum hangsúlyozza: »a megüresedett plébánosi állást (…) mielőbb be kell tölteni, mert ezt a plébániát a szomszédos plébániáról nagyon nehéz ellátni, különösen télen. Buding Zoltán atya megfontolt, megbízható pap, így ígéretesen tud majd dolgozni Oravicabányán, mivel a német és a magyar nyelvet egyaránt ismeri.« 1966. október 7-én kiadták azt a dokumentumot, amely szerint Buding Zoltán atyát a vingai plébániáról az oravicabányai plébániára helyezték át plébániai kormányzói minőségben. 1966. október 10-től kezdve ezen a plébánián teljesített szolgálatot. Sok oravicabányai lakos emlékezetében, akik ma már felnőttek, Buding Zoltán atya a »Pfarrer‑bácsi« (helyi kiejtéssel: Forabácsi) néven él tovább – a német Pfarrer (plébános) és a magyar bácsi szavak sajátos, szeretetteljes összeolvadásaként.

A kommunista időszakban a »Forabácsi« által szinte naponta tartott hittanórák valóságos vonzerőt jelentettek a környékbeli iskolák gyermekeinek, különösen a 3-as számú általános iskola tanulóinak. Nap mint nap találkozni lehetett vele a templomban, a sekrestye melletti kis padon ücsörögve, ahol türelemmel várt minden hívőt – felekezeti hovatartozástól függetlenül –, hogy meghallgassa gondjaikat és nehézségeiket. Ugyanitt találtak rá a gyermekek is, akik nagy örömmel hallgatták, amikor a Szentírás titkait osztotta meg velük.

Én, aki e sorokat papírra vetem, hálát adok a Jó és Irgalmas Istennek, hogy megadatott az az öröm, hogy élete utolsó évében megismerhettem Buding atyát, és felejthetetlen pillanatokat tölthettem mellette. Gyakorlati évemet töltöttem (1995. szeptember – 1996. június), és gyakran segítettem neki a szentmisén, valamint elkísértem a betegekhez, akik örömmel várták őt a resicabányai idősek otthonában. Megkérdeztem tőle, nem szeretne‑e ő maga is ott lakni, hogy közel legyen azokhoz, akik oly sok szeretettel fogadták. Ő azonban így felelt: »Én egész életemben szerettem a gyermekeket, és most itt örömmel telik meg a szívem, amikor látom őket szaladgálni a plébánia udvarán.« Buding atya 1996. május 8‑án hazatért az Úrhoz. 1996. május 10‑én helyezték örök nyugalomra Oravicabányán.”

A bărăgani deportálás története nem csupán a szenvedés, hanem a kitartás és a szolgálat krónikája is. Azok a papok, akik a kitelepítettek között éltek, valamint azok, akik távolról próbálták őket támogatni, olyan lelkipásztori gondoskodást jelentett, amely túlélte a rendszert, a félelmet és az időt. Állhatatosságuk ma is arra emlékeztet, hogy a hit ereje a legmostohább körülmények között is képes megtartani.

Forrás: Temesvári Római Katolikus Egyházmegye

Fotó: Das Banat und die Banater Schwaben (Landsmannschaft der Banater Schwaben aus Rumänien in Deutschland e.V., 2. kötet); a Temesvári Római Katolikus Püspökség levéltárának gyűjteménye; Túry László atya személyes gyűjteménye

Magyar Kurír