Pier Giorgio Frassati, aki önmagát ajándékozta a szegényeknek – Fiatal szenttel gazdagodik Egyházunk

Pier Giorgio Frassati 1901. április 6-án, nagyszombaton született Torinóban, Alfredo Frassati, a La Stampa olasz napilap alapítója és Adelaide Ametis gyermekeként. A felső középosztályhoz tartozott, kulturálisan liberális gondolkodású családból származott; apja agnosztikus, anyja pedig formális vallásgyakorló volt: Pier Giorgio tőle kapta meg a katolicizmus alapjait, a hit viszont váratlan módon érlelődött benne, és vált életének alapjává.

Tanulmányait a Massimo d’Azeglio állami iskolában, majd a jezsuita Szociális Intézetben végezte. A jezsuita lelkiséggel és a szaléziakkal való kapcsolat arra vezette a fiatal Pier Giorgiót, hogy mindennap áldozzon, később pedig csatlakozzon a Páli Szent Vince Társasághoz.

Bár középosztálybeli családból származott, úgy döntött, hogy közel lép a rászorulókhoz: a „szegények hordára” lett, a kilakoltatottak holmijával megrakott szekereket húzta végig Torino utcáin. A Páli Szent Vince Társaság tagjaként felkereste a legszegényebb családokat, akiknek vigaszt és konkrét segítséget nyújtott.

Mély hitét a mindennapi Eucharisztia, az imádság, a gyakori gyónás táplálta. Szenvedélyesen szerette Isten szavát, pedig az ő idejében csak a megszentelt életű emberek olvasták a Bibliát.

Ő beszerezte magának, hogy egyénileg olvashassa. Teljesen Jézus szavaira bízta magát; a felebarátban Isten jelenlétét látta. Szegénynek tartotta magát, olyannak, mint minden szegény ember. A testvéri szeretet szavait és tetteit bőséggel gyakorolta, egyedül és a Szent Vince Társaság által szervezett formában Torino utcáin, a szegénynegyedekben, Cottolengóban.

1918-ban beiratkozott a gépészmérnöki szakra, bányászatra szakosodott, hogy Krisztusnak szentelhesse magát a bányászok között, akik a legszerényebb és legkevésbé képzett munkások voltak. 1919-ben csatlakozott az Olasz Katolikus Egyetemi Szövetséghez (FUCI), később a Katolikus Akcióhoz is.

A háborút követő időszak erős feszültségei közepette szociális apostolkodással foglalkozott. Meggyőződött a szociális reformok szükségességéről, és 1920-ban belépett az Olasz Néppártba, amelyet hasznos eszköznek tartott egy igazságosabb társadalom megvalósításához. Ugyanebben az időszakban apját németországi nagykövetté nevezték ki. Berlinben Pier Giorgio felkereste a legszegényebb negyedeket, kapcsolatba került a fiatal német katolikus diákok és munkások köreivel. 1921 szeptemberében Rómában, a katolikus ifjúság nagyszabású tüntetésén letartóztatták.

Sienai Szent Katalin írásai és Savonarola tüzes beszédei késztették arra, hogy 1922-ben Jeromos testvér néven belépjen a domonkos harmadrendbe. Szent Domonkos buzgó tanítványaként mindennap elmondta a rózsafüzért. Számos egyházi egyesület tagja volt. Napjai megoszlottak az imádság, a rászorulók segítése, a tanulás és a barátok között.

Mindig gyalog járta Torino utcáit, mert a villamosra szánt pénzt elajándékozta, gyógyszert vett a betegeknek, még a ruháit is felajánlotta azoknak, akiknek nem volt ruhájuk.

Szülei gyakran szemrehányást tettek neki, amiért mindig későn érkezett haza, mivel nem tudtak fiuk jótékonykodó tevékenységéről.

A fiatal Pier Giorgio a pappá szentelésre is gondolt, de úgy döntött, hogy az életszentségre való hivatását a világban éli meg, mert ez az életmód lehetővé tette számára, hogy a szociális tevékenységen keresztül személyesen, testközelből osztozzon a munkások és a szegények sorsában.

Szenvedélyesen szerette a hegyeket és a sportot. Szeretett tréfálkozni, barátaival megalapították a Gyanús Alakok Társaságát. Gyakran szervezett kirándulásokat ezzel a baráti körrel, ezek az alkalmak is az apostolkodás lehetőségei voltak számára. Színházba, operába járt, múzeumokat látogatott, szerette a festészetet és a zenét, és kívülről tudta Dante művének egész fejezeteit. Mindemellett mindig odafigyelt mások szükségleteire, különösen a szegényekre és a betegekre, akikért időt, energiát, sőt az életét is áldozta.

Már a diploma megszerzéséhez közeledett, két vizsgája volt hátra, amikor meghalt járványos gyermekbénulásban, amit valószínűleg a szegények segítése közben kapott el. Az első tünetek, fejfájás, étvágytalanság és láz június 30-án jelentkeztek. Torinóban halt meg 1925. július 4-én. Két nappal később

a temetésen összegyűlt tömeg meglepte a családot, és megmutatta nekik és a világnak keresztényi tanúságtételének nagyságát.

Kezdett terjedni életszentségének híre, ami a boldoggá avatásához vezetett. A szertartást II. János Pál vezette 1990. május 20-án a teljesen megtelt Szent Péter téren.

Forrás: Causesanti.va

Fotó: Avvenire; English.op.org; Ansa

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír