„Ötven évig viseled sebeimet, azután hozzám jössz” – Pietrelcinai Szent Pio atya

Pio atya Francesco néven, kisbirtokos szülők hét gyermeke közül a negyedikként született az olaszországi Pietrelcinában 1887. május 25-én. Már kisgyermekként részt vett a gazdaság körüli munkában. A bárányok őrzése közben gyakran látott egy szakállas szerzetest, aki adományokat gyűjtött. A kisfiú elhatározta, ő is olyan szerzetes lesz, akinek szakálla van. Szívesen időzött az Angyalok Királynéja-templomban, amikor egyedül volt, a rózsafüzért imádkozta. 

Ötéves volt, amikor egy nyári délután a Szent Anna-templomban megjelent neki Jézus Szentséges Szíve. Ettől kezdve rendszeresen voltak látomásai, őrangyalát is látta. Nagyon korán fölébredt benne a vágy a Jézus szeretetéért való szenvedés iránt. Olykor az ágya mellett a földön aludt, párnája egy kő volt. Egy parasztember tanította meg írni és olvasni, amikor pedig a család megértette, hogy szerzetes akar lenni, magántanítókra bízták.

1902 decemberében az Úr megmutatta Francescónak, hogy egész élete folyamatos és kemény harc lesz a sátánnal. Nem sokkal később, 1903. január 5-én éjszaka egy fenséges, nagyon szép férfi megragadta a kezét, arra buzdítva, hogy vegye föl a harcot egy félelmetes és igen nagy termetű emberrel; és ezt ígérte neki: „Segíteni foglak, és nem engedem, hogy legyőzzön, mindig melletted leszek, hogy te győzd le őt.” 

Másnap Francesco Morconéban jelentkezett a kapucinus konventbe. Január 22-én beöltöztették, és a kapucinusok szokása szerint szülőhelye után a Pio nevet kapta. Örömmel viselte a noviciátius kemény fegyelmét, és már ekkor elhatározta, hogy a szenvedésben fölajánlja magát az emberiségért. 

1905 decemberében áthelyezték a San Marco La Catolában lévő Szent Illés-konventbe, majd 1906 áprilisában továbbküldték a Campobasso melletti Szent Illés-konventbe. Itt tett ünnepélyes fogadalmat 1907. január 27-én, és itt végezte a gimnáziumot.

A szigorú élet – fűtetlen szobák, mezítláb viselt saru – és az önkéntes vezeklések hamar megrendítették egészségét, ezért elöljárói hazaküldték Pietrelcinába gyógyulni és megerősödni. Az év végén aztán a montefuscói konventben kezdte meg teológiai tanulmányait. 1910. augusztus 10-én szentelték pappá a beneventói székesegyházban. Szülőfaluja templomában mondta első szentmiséjét. 

Ebben az időben az ördög gyakran és olyan gorombán támadta, hogy ahhoz hasonlót csak Vianney Szent János életéből ismerünk. Pio azonban megkapta a fölismerés és a kitartó harc kegyelmét – a kísértőt csak Barbablunak nevezte.

Egészségi állapota miatt elöljárói ismét hazaküldték. Többször visszatért ugyan a konventbe, de rövid idő alatt visszaesett a betegségbe. Végül XV. Benedek pápától 1915 februárjában engedélyt kapott a tartós kolostoron kívüli életre. Pietrelcinában kápláni teendőket, hitoktatást végzett, gyóntatott, ájtatosságokat vezetett. A szentmisét egyre inkább engesztelő áldozatként élte át. Mivel zajlott az első világháború, behívták katonának, de az első vizsgálat után Casertába küldték a katonai kórházba, ahol tüdőbaja miatt elbocsátották. Elöljárói 1916 februárjában Foggiába, júliusban az Adriai-tenger partjához közeli San Giovanni Rotondó-i konventbe (itt, Garganóban jelent meg 492. május 8-án Szent Mihály főangyal) küldték. Itt töltötte aztán élete hátralévő részét, több mint ötven évet.

Egy levele szerint 1910-től viselte a láthatatlan stigmákat. 1912. április 18-án átélte a szívcsere kegyelmét, és megkapta a könnyek adományát is: sokat siratta a maga és mások bűneit. Idegen nyelvekre az őrangyala tanította. 1918 augusztusában átélte a szív megnyitásának (transverberatio) kegyelmét, szeptember 20-án pedig megjelentek testén Krisztus látható, vérző sebei, a stigmák. Az Úr Jézus egyszer azt mondta neki: „Ötven évig viseled sebeimet, azután hozzám jössz.” Így is lett: pontosan ötven év múlva halt meg, s halála pillanatában a sebek behegedtek.

A stigmatizáció mellett több más, igazolt rendkívüli jelenség is kísérte Pio atya életét: a gyónók lelkének, gondolatainak olvasása, bilokáció, rendkívül magas testhőmérséklet (48 fok), ezenkívül nagyon kellemes, intenzív virágillat kötődött jelenlétéhez, illetve az általa használt tárgyakhoz.

Az emberek mindeközben keresni kezdték, egyre többen mentek el San Giovanni Rotondo konventjébe, hogy találkozzanak vele. Ezzel együtt megkezdődtek a vizsgálatok stigmáinak hitelességéről. A kiküldött orvosok többsége kételkedett, de egyikük, Festa doktor nyilvánvalóan természetfölötti jelenségnek minősítette a sebeket. Egy hivatalos vizsgálatot végző egyházi személy ezt a jelentést küldte Rómába: „Pio atya ördögtől megszállott, s a konvent tagjai csalók gyülekezete.” Ezért a Szent Officium 1923 nyarán úgy nyilatkozott, hogy a szerzetessel kapcsolatos dolgokat nem tekinti természetfölöttinek. Ellenségei még a konventből is el akarták távolíttatni, hogy a zarándoklatoknak véget vessenek. A környék lakói azonban fölkészültek arra, hogy mindenáron megvédik őt, s ennek láttán az egyik miniszter személyesen járt közben Merry Del Val vatikáni államtitkárnál, aki kieszközölte Pio atya maradását. A Szentszék azonban 1924. június 24-én megtiltotta neki, hogy hívőket fogadjon, gyóntasson vagy bármi módon kapcsolatot tartson velük. Ezért évekig remetei elszigeteltségben élt, és teljesen egyedül misézett. Végül azonban XI. Piusz pápa egy újabb vizsgálat után, 1933-ban visszavonta a korábbi rendelkezéseket.

Pio atya július 16-án misézett újra nyilvánosan, hívők részvételével. Egy év múlva újrakezdte a gyóntatást is. Ettől kezdve élete a reggeli szentmise után vég nélküli gyóntatásokból állt. 

Már 1925 januárjában megnyitott egy húszágyas kis kórházat a szegény betegek szenvedésének enyhítésére. A kórház bővítése érdekében aztán 1940-ben gyűjtés kezdődött: maga Pio atya kezdte az adakozást egy öreg nénitől alamizsnaként kapott arany tízfrankossal. Az adományokat a magyar származású Kisvárday Károly patikus kezelte. Amint híre ment a kezdeményezésnek, Itáliából és az egész világból áradni kezdtek az adományok, olykor több milliós tételekben. Bajocchi grófnő például, miután Pio atya csodával meggyógyította, egész jövedelmét rendelkezésére bocsátotta. Az építkezést 1947 májusában kezdték, és végül kilenc év múlva áldották meg a Casa sollievo della Sofferenzát (a Szenvedés Enyhítésének Házát).

Pio atya bilokáció révén Mindszenty bíborost is felkereste a börtönben, és segített neki misézni. Ezt maga mondta el később egyik rendtársának. E látogatást örökíti meg a San Giovanni Rotondóban Pio atya sírja fölött látható mozaikalkotás egyik jelenete, amelyet 2009-ben XVI. Benedek pápa áldott meg.

1968. szeptember 20-án ünnepelték Pio atya stigmatizációjának 50. évfordulóját, 22-én, vasárnap tolószékben mondta el utolsó szentmiséjét. A végén az áldásra föl akart állni, de összeesett. Éjszaka még egyszer meggyónt, kérte a szent kenetet, s testvérei és a hívők imádsága közben 23-án éjjel 2 óra 30 perckor meghalt. A konvent templomának kriptájában temették el, temetésén több mint százezer ember vett részt. 

Egy bizonyítottan csodás gyógyulás után II. János Pál pápa 1999. május 2-án boldoggá, egy újabb gyógyulás után 2002. június 16-án szentté avatta Pio atyát.

Mindenható, örök Isten, te Szent Pio áldozópapnak megadtad azt a kegyelmet, hogy különleges módon részesedjék Fiad szenvedésében, és papi szolgálata által megújuljanak közöttünk irgalmasságod csodái. Közbenjárására add, hogy mi is részt vállaljunk Krisztus szenvedésében, és így feltámadásának dicsőségében is részesüljünk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír
(bh)