Pintér Ambrus OSB: „Régóta tudom, hogy a világ karnyújtásnyi távolságra már végtelen”

Pintér Ambrus OSB idén ünnepelt 80. születésnapja alkalmából feltették a kérdést a gimnázium honlapján: Mit kaptam Ambrus atyától? Néhány nap alatt több mint kétszáz válasz érkezett, sorjáztak az anekdoták és a szeretetteli emlékek. Ambrus atya  52. tanévét kezdte Pannonhalmán,  48 éve vezeti az irányítástechnika szakkört, 1979 óta a gimnáziumi mozi üzemeltetője, egyben hazánk legrégebben, 1956 óta szolgáló mozigépésze. Gyakran idézik egyik diákja mondatát a 80. születésnapjára összegyűlt gyűjteményből: „Köszönöm neki, hogy megmutatta, miképpen lehet repülőroncs-alkatrészekből profi hangosítást eszközölni.”

– Hogyan lehet átadni azt a fajta kreativitást és szenvedélyt a diákoknak, amit a munkájában is képvisel?

– Azt hiszem, az embernek szeretnie kell azt, amit csinál, és én szerettem. A mi gyerekkorunk bizonyos szempontból nagyon egyszerű volt: csak annyi és olyan dolog vett körül bennünket, amit fel tudtunk dolgozni. Utána tudtunk járni a kíváncsiságunknak, mégsem „telítődtünk”. Mint ahogy én is utánajártam a mozigép működésének. Egy hihetetlenül egyszerű szerkezet, mégis a maga komplexitásában egy csoda volt. Ahogy nézegettem, egyre jobban értettem, hogyan működik. Mindig maradt azonban egy pici rész, aminek ismét utána járhattam.

A mostani gyerekek éppen ezért vannak nehéz helyzetben, mert az információk olyan tömkelege zúdul rájuk, hogy jószerével az egykedvűség marad az egyetlen menekülés.

Anno a mozigép iránti érdeklődésem miatt fogtam bele az elektronika tanulmányozásába is. Alkatrészekre lebontva ismertem az első televízió működését, aztán a ’70-es években megjelent a digitális technika. Éreztem, hogy választanom kell, és a jövő útja már nem az analóg technika. Néhány éve még az egyik negyedikesnek megjavítottam egy hangerősítőt, az nagy élmény volt, mert visszatérhettem a klasszikus elektronikához. Ez mára szinte teljesen eltűnt, alig maradt belőle valami.

– Mintegy fél évszázada oktat matematikát és fizikát, amelyek mintha valami különös kapcsolatban állnának a hittel. Mi erről a véleménye?

– Modern fizikával az egyetemen találkoztam először. Azzal kellett, hogy szembesüljek, hogy a legegyszerűbb fizikai rendszer, az elektron is bizonyos szempontból titok az ember előtt. Céljainknak megfelelően tudjuk használni, de

lehetetlen teljesen megérteni a fizikai világot, vagy ahogy mi hívők mondjuk, a teremtett világot sem lehet teljesen megérteni. Nem azért mert még hiányzik a tudásunk, hanem mert eleve ilyen a természete.

Azt hiszem, így a hit dolgait is kicsit könnyebb elfogadni, mert nincs az emberben az, hogy amit nem értek, az vagy nem érdekel, vagy nincs is. Tudom, hogy ilyen a világ körülöttem, és attól, hogy valamit nem értek, még létezik.

– Idén ünnepelte 80. születésnapját, és még mindig tele van energiával. Van olyan hely a bakancslistáján, ahova szívesen elmenne még?

– Régóta tudom, hogy a világ karnyújtásnyi távolságra már végtelen. Jó pár éve már úgy vagyok vele, hogy az ismerős helyekre szeretek visszamenni. A Bakonyban is erre az északi oldalra, ezekre a lejtőkre, amelyek Pápateszérig vezetnek le. Itt van számomra a végtelenség, befogadhatatlan… Itt járva az egész múltam megelevenedik, amelyben megint csak végtelen dolgok vannak. Nem befejezettek, ezeket sosem lehet befejezni.

Egyáltalán nem kívánkozom már ismeretlen helyekre, azokkal már nem tudok mit kezdeni, és ez már régóta így van. Azt hiszem, akiknek volt módjuk birtokba venni egy tájat, az ott élő emberekkel, személyes kapcsolatokkal azok mind így vannak. 

Azoknak van szerintem állandó menési kényszerük, akiknek ez nem adatott meg. Ők a mennyiségben meg a távolságokban keresnek, és nem az intenzitásban, ahol tulajdonképpen nem is kell keresni, mert ott van. Tavalyelőtt szülőfalum plébánosát helyettesítettem, és útközben eljátszottam a gondolattal, hogy ha valaki azt mondaná nekem, hogy aznap azt csinálok, amit akarok, akkor azt felelném neki, hogy pont azt csinálom. Mentem abba az ismerős tájba, az ismerős emberek közé, és éppen azért, mert ismertem őket, ott volt az újdonság, a további felfedezhetőség varázsa is. Azt hiszem, ez azoknak adatik meg, akiknek olyan szerencsésen szegény gyerekkora volt, mint amiről magammal kapcsolatban is meséltem.

Szöveg: Kormos Gyula/Pannonhalmi Főapátság

Fotó: Krizsán Csaba

Magyar Kurír