A pusztaszabolcsi templom és orgona története

Pusztaszabolcson a vasúti pályaudvar fejlődésével, a MÁV-lakótelep kialakításával egyre nagyobb igény jelentkezett a rendszeres lelkipásztori ellátásra. 1925-ben még csak havonként van szentmise az iskolában, 1928 karácsonyán már barakk-kápolna áll, az egyházközség pedig helyi káplánság rangot kap, önálló anyakönyvezéssel. Az első ottlakó káplán Halmos Béla, akit Paróczay Sándor követ 1931-től. Õ kezdi meg a plébánia szervezését.

Zichy Lívia Klára adonyi grófnő földet adományoz a plébániának. A templom terveit 1935. december 1-jén mutatja be vitéz Irsy László budapesti építész tanár. Két tervet készít, egy egytornyos, barokk stílusú, és egy modern, kéttornyos változatot. Az utóbbi megvalósítása mellett döntenek.

Az „első ünnepélyes kapavágást” 1936. október elsején végezte Paróczay Sándor. A templom alapkövét Shvoy Lajos székesfehérvári megyéspüspök áldotta meg 1936. november 8-án.

A templom hossza 35 m, szélessége 13,5 m, belső magassága 12 m, a tornyok magassága kereszttel együtt 42 m. A 4 harangot (672 kg-os Szent Imre, 408 kg-os Szent István, 186 kg-os Szent László és 67 kg-os Árpád-házi boldog Margit harang) 1938. március 11-én szentelte meg a helyi lelkész, de az erős szél miatt nem lehetett felhúzni, ezért először csak március 15-én délben szólaltak meg.

A háború miatti bizonytalan helyzet (a plébánost kétszer hívták be ez idő alatt katonai szolgálatra), valamint az építőmesterekkel folytatott finanszírozási és jogi viták miatt az építkezés elhúzódott, így a templom felszentelésére, amelyet szintén Shvoy Lajos püspök végzett, csak 1942. november 5-én, Szent Imre ünnepén kerülhetett sor. Az oltárt Nordio Nazareno olasz kőfaragó mester műhelye készítette; az oltárképet pedig Konrád Ignácz budapesti művész festette.

Magyarország legnagyobb, fennmaradt barokk orgonája a pusztaszabolcsi Szent Imre plébániatemplomban található. Az orgona története a XVII–XVIII. század fordulójára nyúlik vissza. Eredetileg az esztergomi ferences Szent Anna templomban állt. A török kiűzése után nagyszabású építkezések kezdődtek Esztergomban. A városba érkezett ferencesek először fatemplomot emeltek, majd egy nagyobb méretű kőtemplom építésébe kezdtek, amelynek először a hajója készült el. A Rákóczi-szabadságharc idején az építkezés elakadt, a szentélyt csak később építették fel. A templomot végül 1717-ben Szent Anna tiszteletére szentelték fel.

A hangszer építőjét és pontos építési idejét nem ismerjük – az orgona feltételezhetően 1700 körül, de mindenképpen 1739 előtt készült. A ház formája – két szélső, magas, előreugró, háromszögletű torony, amelyek egy alacsonyabb sokszögletű tornyot fognak közre – a mai Magyarország területén nem volt általánosan elterjedt. Délnémet, tiroli területeken volt kedvelt, ugyanakkor a szekrény párkányzatai és a síplábak elé tett díszítések felvidéki eredetre is utalhatnak.

Különlegessége, hogy ferences orgona lévén a szekrény oldaltábláin figurális festések vannak, madár- és virágábrázolással. Az orgona első, igazolható állapotában – a ferences templomban – egymanuálos, pedálos, hátuljátszós hangszer volt, 8 manuál- és 1 (2) pedálregiszterrel, pedálkopula nélkül. Az orgona aljában elhelyezett, szíjhúzással működtetett két ékfúvó szolgáltatta a szelet. A hangszer a mellvédben állt, szekrénye eleinte festetlen volt. A hangolás mintegy fél hanggal lehetett magasabb a ma megszokottnál, ezt azonban időközben megváltoztatták.

Az orgonát 1739-ben, az oltárokkal egy időben festették le először. Az orgona hátoldalára a következő – eddig meggyőzően nem feloldott – szöveget írták:

17 R. Abo 39
M. Inno V.

Magyarországon egyedülálló módon az oldalsó és hátsó kivehető ajtókra természeti jeleneteket ábrázoló festmények kerültek. A mellvédben álló szekrény templom felől látszó részén 1778-ig a következő felirat volt látható:

S.ANNA O.[ra] pro No[bis!] – Szent Anna, imádkozz értünk!

Tehát a hangszer legkésőbb 1739-től már az esztergomi ferences templomban állt.

Az orgona azonban kicsinek bizonyult a meglehetősen nagy templomhoz, ezért a hangszert 1778-ban (ismét) átalakították. A munkát a rajeci (Trencsén vármegye) Jan Pažický (korabeli írásmód szerint: Pazsiczky), egy 120 éven át működő híres felvidéki orgonaépítő dinasztia alapítója kapta meg. A mester (saját kezű műjegyzéke szerint) az orgonát kétmanuálossá alakította, alépítményébe, az ékfúvók helyére – az újabb kor stílusának megfelelő homlokzattal – 6 regiszteres pozitívot épített, és a pedált is két regiszterrel bővítette. Az orgona közelében felállított nagyméretű új fúvóházba két új, nagyobb ékfúvót helyezett el. Ezzel az átépítéssel, 17 (18) regiszterével, függesztett, érzékenyen reagáló mechanikájával, megfelelő szél-ellátással az orgona elérte művészi és technikai teljességét.

Jó néhány évvel vagy évtizeddel később az egész szekrényt a festményekkel együtt világoszöld olajfestékkel átmázolták. A XIX. század harmadik harmadában (1884-ig) a hátuljátszós traktúrát megszüntetve az orgona két manuálművét szétválasztották. A pozitívot eredeti homlokzatának felhasználásával külön szekrénybe helyezték. A nagyorgona két-három méterrel hátrébb került, és új játszóasztal készült a nagyorgona és a pozitív közé. Az egész hangszert barnára festették. 1892 körül új, taposóval ellátott franciafúvót építettek hozzá.

1918-ban háborús célokra rekvirálták a nagy orgonaház homlokzati ónsípjait. Ezeket 1925-ben horgany sípokkal pótolták. Időközben a rövid alsó oktáv sípjait levágták, E-től kromatikussá alakítva azt, a szekrényt pedig fehérre mázolták. 1941-ben a ferencesek új orgona építését határozták el, és a régit 3000 pengőért újsághirdetés útján Pusztaszabolcsra adták el.

A háború utáni időkben sem pénz, sem anyag, sem megfelelő szakember nem volt a javításhoz. Az ötvenes évek végén már igen rossz állapotban volt, ezért a teljes belső szerkezet kicserélése mellett döntöttek, ám a javítással megbízott orgonaépítő – az összegyűlt és kifizetett pénzzel – eltűnt. Ezzel az orgona ideiglenesen megmenekült ugyan, az újabb barkácsolások azonban siettették a leromlott hangszer további pusztulását.

A 90-es évek második felében több szakvélemény és felújítási, illetve átépítési javaslat is született. Végül a Nemzeti Kulturális Alap műemlékorgona-restaurálási programja segítségével sikerült az orgonát megmenteni. A XVIII. század eleji szekrény csaknem 100%-os, a XVIII. századi sípmű mintegy 90%-os állapotban fennmaradt, akárcsak a főmű és a pedál korabeli mechanikája. A munkálatok célja így a Pažický által létrehozott barokk, hátuljátszós forma restaurálása, illetve a még fellelhető analógiák alapján történő rekonstruálása volt.

2002. április 15-én végre megkezdődhetett az orgona restaurálása. A szekrény stabilizálása és kiegészítése után a pozitív homlokzata és a sípmű visszakerült a nagy orgonaház alsó részébe. Mivel a hangszer Esztergomban a mellvédben állt, az egykori látvány felidézése és a jobb kihangzás végett az egész orgona az 1941-ben a hátpozitív számára kialakított (a restaurálás során megnagyobbított), előreugró kiserkélyre került. A nagy szekrény eredeti festése meglehetősen jó állapotban megmaradt, amit ezért nagyrészt elég volt retusálni. Pažický az általa beépített részeket nem festette le, ezek színeit – a későbbi építési szakaszra utalva kissé eltérő módon – a nagy szekrény árnyalataihoz igazították. A szekrény oldalán egy kis felületen bemutatásra kerültek a különböző festékrétegek.

A szélládákat és a mechanikát az orgonaépítő eredeti állapotuknak megfelelően restaurálta. A pozitív számára új stecheres játszótraktúra készült. Ehhez és a manuálkopula szerkezetéhez – a hangszerben talált nyomok alapján – az analógia a poroszkai (ma Pruské, Szlovákia) r. k. plébániatemplom Pažický-orgonája volt. A manuálklaviatúrák összeállításához több korabeli hangszer szolgált mintául. A kétmanuálos billentyűzet szerkezete a bacsfai (Bac, Szlovákia) ferences templom ismeretlen eredetű orgonája alapján készült. A billentyűprofilokhoz a poroszkai ferences templomban megmaradt egyetlen eredeti Pažický-billentyűzet nyújtott támpontot. A hiányzó pedálbillentyűzet, a pad és a regiszterhúzók a beckói (Beckov, Szlovákia) Pažický-orgona alapján készültek. A regiszterfeliratok betűtípusa a megmaradt Pažický-táblák betűit követi.

A pozitív homlokzati sípjai eredetiek (Pažickýd). A főmű horgany sípjainak helyére új ón homlokzati sípok készültek 70 %-os ötvözetből. Néhány homloksíp a kor szokásának megfelelően, felvidéki minták alapján, domborított díszítést kapott. Az eredeti menzúrahaladvány szerint megépült a mixtúra hiányzó, de eredetileg tervezett második, kisebbik sora is. A megmaradt darabokból kellett rekonstruálni az orgona háta mögött álló fúvóházat és a töredékes lenyomatokból a taposókkal ellátott két új ékfúvót. A hangszer így fújtató-ventillátor nélkül is működtethető. Kísérletek alapján a szélnyomás 65 mm-re adódott, a hangolási magasság 25 C fokon 448 Hz. Az orgona a Werckmeister iII. temperatúra szerint lett behangolva. Az orgonát 2003-ban a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal műemlékké nyilvánította.

A hangszer most ismét eredeti szépségében pompázik. A Pažický-féle átalakítással (1778) létrejött állapotába visszaalakítva ez a hangszer ma Magyarország legrégebbi és legteljesebb állapotban megőrződött kétmanuálos nagyorgonája.

Diszpozíciója:
II. manuál (főmű, C/E - c 3 , rövid alsó oktáv, 45 hang – 1700 ?-1739)
Principal (8')
Copula maior (8')
Octav (4')
Copula minor (4')
Quinta (2 2/3')
Sedecima (2')
Quint minor (1 1/3')
Mixtura (2x1')

I. manuál (pozitív / alsómű, C/E - c 3 , rövid alsó oktáv, 45 hang — 1778)
Coppel (8')
Quintadena (8')
Flauta minor (4')
Principal (4')
Octav (2')
Superoctav (1')

pedál (C/E - a, rövid alsó oktáv, 18 billentyű és hang)
Petal (Subbass 16' + Bordun 8')
Burdon bass (8' — 1778 )
Flauta bass (4' — 1778 )
Copula claviaturae ( 1778 )

A restaurálás kivitelezője a Varga Orgonaépítő Kft volt, Varga László orgonaépítő mester vezetésével. Szakértőként közreműködtek Hock Bertalan és Sirák Péter orgonaművészek, orgonarestaurátor szakértők. A szekrény felújítását Schwartz Rezső, a táblaképekét Jeszeniczky Ildikó és Perjés Edit restaurátorok végezték.

Hock Bertalan/Magyar Kurír

Forrás: http://barokkorgona.hu