Rembrandt szülővárosa, Leiden – Puritánok és peregrinus diákok nyomában

A Hollandiába érkező látogató, főleg, ha először jár az országban, hajlamos megállni Amszterdamnál, amely megannyi látnivalót tartogat. Pedig kár kihagyni a többi gazdag történelmi múltú várost, köztük Leident, amelyről sokan azt mondják, Hollandia legszebb városa. Nemcsak ugyanolyan jellegzetes, vörös téglás, oromzatos házaknak, sötétzöld vizű csatornáknak, púpos hátú kis hidaknak, apró üzleteknek és hangulatos éttermeknek ad otthont, mint Amszterdam, hanem Hollandia legrégebbi, 1575-ben alapított egyetemének is.

A Leidennel való ismerkedés legkellemesebb módja, ha felülünk egy városnéző hajóra, mert miközben végigsiklunk a csatornákon, sorra vehetjük a történelmi negyed legfontosabb látnivalóit a Rembrandt-hídtól az egyetem botanikus kertjén és csillagvizsgálóján át az angolnapiacig és a De Valk nevű, régi szélmalomig.

Adócsökkentés helyett egyetem 

Leiden hosszú és eseményekben gazdag története során sokan találtak új otthonra itt. A 17. században a textiliparáról híres település a Hét Egyesült Holland Tartomány Köztársasága második legnagyobb városának számított, nemzetközi lakossággal: flamandokkal, svájciakkal, francia hugenottákkal, német protestánsokkal. Itt kértek menedékjogot 1609-ben az eredetileg Yorkshire-ben élő angol puritánok is, akik megelégelték, hogy odahaza a vallásuk miatt üldözik őket. Mindenüket pénzzé téve érkeztek meg először Amszterdamba, majd nagyjából százan később továbbindultak Leidenbe. Elhatározásukat megkönnyítette, hogy a város elöljárói biztosították őket, Leiden „egyetlen becsületes ember szabad belépését nem utasítja vissza, aki a városban szeretne élni, ameddig tisztességesen viselkedik és engedelmeskedik valamennyi törvénynek és rendeletnek. Ilyen körülmények között a jelentkező érkezése tetszésünkre való és örömmel fogadjuk”. 

A puritánok tizenegy évet töltöttek a városban, mielőtt úgy döntöttek, még újabb hazát keresnek. Megint felkerekedtek, és útnak indultak először Southamptonba, majd ott a kikötőben hajóra szállva az Újvilág felé. A hónapokig tartó, viszontagságos utat meglepően sokan túlélték, és ezzel történelmet írtak. A Mayflower nevű hajó 1620 decemberében érkezett meg az Atlanti-óceán túlpartjára, fedélzetén azokkal az utasokkal, akiket zarándok atyák néven az Amerikai Egyesült Államok alapítóiként tartanak számon. Leszármazottaik száma mára elérte a huszonötmilliót, Roosevelttől Obamáig kilenc amerikai elnök is vissza tudja vezetni a családfáját a legendás hajó utasaiig. A históriájukra kíváncsi látogató ma számos emlékhelyen követheti a nyomaikat a nekik szentelt múzeumtól a lenyűgöző gótikus templomig, a Pieterskerkig, ahol egykori vezetőjük, John Robinson nyugszik. Ő egyébként saját házat is vásárolt a város közepén, a Pieterskerk mellett, és a belső kert körüli kis házikókban szállást adott szegényebb sorsú társainak. Az épület falán ma tábla őrzi az emlékét, és ha olyan szerencsés pillanatban érkezünk, hogy a kapu épp nyitva áll, akkor odabent is körülnézhetünk. 

Az egyetem külföldi diákjai, akik az alapítás óta folyamatosan nagy számban érkeznek ide, a puritánoknál kevesebb időt töltenek a városban, ám azt annál hasznosabban és kellemesebben. A feljegyzések szerint a megszerezhető tudás mellett már a 17. században is nagy vonzerőt jelentett számukra a tanórán kívüli tevékenységek bőséges választéka, a színházi előadásoktól az ivászaton, lovagláson, víváson és kocsihajtáson át a csónakázásig. Az egyetemet Academia Lugduno-Batava néven 1575-ben adományozta a városnak a Hallgatagként is ismert I. Vilmos orániai herceg – ő az, aki egy korabeli ábrázolás szerint kardját a mérleg egyik serpenyőjébe dobta, ezzel adva választ arra a kérdésre, amelyről a dordrechti zsinat hosszú időn át nem tudott dönteni, hogy tudniillik a hollandok attól kezdve a protestantizmus kálvini irányzatát fogják követni. A legenda szerint miután a város sikeresen visszaverte a spanyolok ostromát, a herceg megkérdezte a polgárokat, hogy jutalomként adócsökkentést kérnek-e vagy egyetemet, és ők az utóbbit választották. Az intézménynek a legszebb leideni csatorna partján, a Rapenburgon álló, kis tornyocskákkal és gótikus ablakokkal díszített, impozáns épületében a 17–18. század folyamán több mint hatszáz magyar diák tanult, köztük Apáczai Csere János.

A tudós, a festő és a tulipán

Az egyetem történetének két leghíresebb hallgatója azonban a hollandok közül került ki: a legnagyobb holland tudós, a hágai születésű matematikus, fizikus, csillagász Christiaan Huygens és a zseniális festő, Rembrandt. Az utóbbi szintén a Pieterskerk körüli negyedben született és nőtt fel, és csak huszonöt évesen, 1631-ben döntött úgy, hogy Amszterdamba költözik át. Felkereshetjük a műtermet, ahol festeni, rajzolni és rézkarcot készíteni tanult, míg a templom melletti egyik kis utcában ott áll az egykori latin iskola, ahová hétéves korában íratták be a tehetséges kisfiút. A vörös téglás, oromzatos épületet élénkpiros zsalugáterek és aranyozott oroszlánfej-szobrok díszítik, cinóberpirosra mázolt bejárati ajtaja fölött pedig ott függ a város címere, Szent Péter két, X alakot formázó kulcsa. Rembrandt több mint negyven képet festett Leidenben, ezek közül kettő ma az egykori posztócsarnok épületében, a Museum De Lakenhalban látható.

Holland földön ugyancsak nagy múltra tekint vissza a leideni botanikus kert. Az egyetem 1590-ben kapott engedélyt a városi tanácstól arra, hogy a medikusok oktatására létrehozhassa. Első igazgatójának, Carolus Clusiusnak köszönheti Hollandia a tulipánt, a tudós ugyanis azelőtt Bécsben dolgozott, Miksa császár kertjeinek felügyelőjeként, és török kapcsolatai révén jutott hozzá az oszmán földön már régóta ismert virág néhány példányához. Miután letelepedett Leidenben, elrendelte, hogy a füvészkertben ültessenek tele két ágyást tulipánnal. Az addig ismeretlen növény hamarosan olyan népszerű lett, hogy a kert köré magas falat kellett húzni, így védelmezve meg az értékes hagymákat a tolvajoktól. Pedig a Tulipa akkoriban még szerény, egyszínű, piros vagy sárga virág volt, csak később változott egyszínűből cirmossá, mozaikmintássá az úgynevezett mozaikvírus-fertőzés miatt. A Rembrandt-tulipánként is emlegetett, nemesített példányok az 1630-as években, a hírhedt tulipánláz idején őrületbe kergették a gyors meggazdagodásra vágyókat. A legmagasabb árat a lángvörössel csíkozott, alul világoskékkel árnyalt, patyolatfehér Semper Augustus érte el; egyetlen hagymája a tulipánmánia csúcspontján annyit ért aranyban, amennyi a súlya volt.

Szintén az elsők között épült a füvészkertben melegház, ahol a hidegre érzékeny növényeket teleltették. Az egyik oldalán nagy üvegtáblákkal borított, hosszú, keskeny épületben szögletes dézsákban zöldelltek a távoli tájak egzotikus növényei: kámforfa Batáviából, fahéjfa Ceylon szigetéről, oszlopkaktusz Suriname-ból, élete során mindössze egyszer virágzó, százéves aloe Mexikóból, gyömbér, cukornád, dohány és paradicsom Amerikából, vérvörös amarillisz, fehér kála, lila szerelemvirág Dél-Afrikából. A Kelet-indiai Társaság alkalmazottai ugyanis nemcsak vagyont gyűjtöttek a trópusokon, hanem a botanikus kert igazgatójának kérésére őshonos növényeket is, melyek késői leszármazottaiban ma is bárki gyönyörködhet, ugyanúgy, ahogyan annak idején. A kert ugyanis kezdettől fogva nyitva állt nemcsak az egyetem hallgatói, hanem valamennyi leideni polgár előtt. 

Szöveg és fotó: Mörk Leonóra

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.