Reményteli jövő a kereszténységre épülhet – Beszélgetés Lezsák Sándorral

– Költőként indult, majd tanárként dolgozott, végül politikus lett. 1987-ben a háza kertjében jött létre akkor még mozgalomként a Magyar Demokrata Fórum (MDF), amely később, a rendszerváltozás után, 1990 és 1994 között a legnagyobb kormánypárt volt. Többen sokáig úgy vélték, a költő meghalt Önben, de ezek szerint csak hosszú, mély álomba merült. Az utóbbi években ismét ír, kötetei jelennek meg.

– Verseim a hetvenes évek elejétől jelennek meg. A lakiteleki találkozó napjának estéjén, 1987. szeptember 27-én este háromnegyed kilenckor, miután elment a száznyolcvan ember, ott maradtam a feleségemmel és a három gyermekünkkel, valamint egy súlyos teherrel. Mi lesz ezután? Aztán elkezdtük szervezni az MDF-et, a házunkban volt a fórum központja. Továbbra is írtam, de valahol belül azt éreztem: hogy néz az ki, hogy pártot szervezek, annak egyik vezetője vagyok, közben pedig lírai vallomásokat írok? A kettőt nem tartottam összeegyeztethetőnek, ezért fiókba zártam az irodalmat. De nem halt meg bennem a költő. 1993-ban én írtam a szövegkönyvét Szörényi Levente Attila – Isten kardja című rockoperájának. Az viszont igaz, hogy megpróbáltam kiszorítani az irodalmat az életemből egészen 2011 áprilisáig, az új Alkotmány szavazásának napjáig. Amikor a szavazógombhoz nyúltam, átvillant rajtam: vissza az irodalomba! Eddig tartott a rendszerváltoztató folyamat előkészülete. Most pedig

itt van ez az Alkotmány, ami úgy kezdődik: „Isten, áldd meg a magyart!” Ez az én programom is, ezért dolgoztam évtizedeken át.

Az idei könyvhéten odamentem a Kairosz pavilonjához négy órára, és fél hatig dedikáltam, közben jóformán föl sem tudtam nézni. Átvillant az agyamon, és otthon mondtam is a feleségemnek: Te, a végén még fölfedeznek!

– Most megjelent kötetében olvasható Az Örök Verstöredék című költemény a meg nem született versekről. Mintha párhuzamot vonna a világ Isten általi teremtése és a költő, a művész alkotása között. A versírás is teremtés, csak nem a semmiből, hanem a már meglévő dolgokból. Ahogyan a mindenség fölött Isten lelke lebeg, úgy „Szavak lelke zsong mindenek felett”.

– Így van. Ez egyrészt szerelmes vers, a feleségemhez szól, másrészt benne van a teremtés mindenütt jelen lévő csodája.

– A feleségükhöz ritkán írnak szerelmes verseket a költők …

– Ma is nagyon szeretem őt, több mint fél évszázad után is. Az első és az utolsó menyasszonyom. Három gyerekünk van, és nemsokára érkezik a tizedik unokánk.   

– A Szellemfalu rendkívül sokrétű kötet, magánéleti témájú költemények, írások is helyet kaptak benne. Ilyen például az Adventi dramolett, amely arról szól, hogyan mentették meg Anna lányával szenteste napján az Ön hetvenkilenc éves, egyedül élő bátyjának az életét, aki elesett otthon.

– Megrendítő volt számunkra az a nap. Utána nem tudtam szabadulni az élménytől, olyan volt bennem az egész, mint egy többszáz éves ballada. Meg kellett írnom. A bátyám ma is él, a nyolcvankettedik évében jár.

– Egy ballada, ami jól végződik, és még humor is van benne…

– Azt mondtam Jenő bátyámnak: „megcsúsztál, mert félreléptél / advent idején 79 évesen / újra így születtél –  // (...) –  Ne mondj olyanokat, / hogy félreléptem, / mert fáj az oldalam, / mozdul a lemezes protézis, / most fáj még a nevetés is – ”

– A Jelenés, valamilyen szigetek és a Jelenés, élő adásban című miniszínműveivel kapcsolatban eltűnődtem azon, hogy hamis biztonságérzet van bennünk. Nézzük a tévében a világ más tájain zajló szörnyűségeket, természeti katasztrófákat, és azt hisszük, hozzánk nem érhetnek el ezek hullámai. Aztán egyszer csak a virtuális valóság megelevenedik, és megtörténik az elképzelhetetlen, összedől felettünk a ház.

– A Jelenés, élő adásban emlék a délszláv háborúból. Groteszk helyzet: az ott élők a tévében nézték a háborút, kapcsolj erre, kapcsolj arra, és aztán egyszer csak ismerős lesz a templom, amit látnak. Halkítsd le, mert nagyon hangos! Ám nem a tévé hangos, hanem ott vannak a katonák, és szétlövik a házat. Valóban hamis biztonságérzet él bennünk, és ennek veszélye most, az orosz–ukrán háború közelségében még erősebben jelenik meg.

– A kötetben van egyfelvonásos dráma (Újratemetés előtt), elbeszélés az 1950-es évek legelejéről, az 1968-as csehszlovákiai eseményekről pedig elbeszélést írt Felvidéki jelenés, 1968 címmel. Tizenkilenc éves volt akkor. Mennyire foglalkozott a tragikus eseménnyel, hogy a Varsói Szerződés csapatai – velünk együtt – bevonultak Csehszlovákiába, és leverték a változást akaró erőket?

– Abban az évben érettségiztem, és nagyon odafigyeltem a történésekre. Budapesten nőttem föl, a Klauzál tér környékén, de minden nyarat Szabolcsban töltöttem, Nyírtelek mellett egy kis faluban, nagyapáéknál. Két hónap szabadság volt ez nekem. Már szeptember elején striguláztam, hogy hány nap van még a tanév végéig, nem szerettem iskolába járni. Ez meg is látszott a tanulmányi eredményeimen, a közepesnél valamivel jobb tanuló voltam. Magyarból és történelemből kiemelkedtem, de a többi tantárgy béklyó volt számomra. Gyűjtöttem az újságcikkeket nagyapámnak, akit érdekelt, hogy mi van Pesten. A felvidéki bevonulást drámaként éltem meg. Emlékszem, vért is adtam. Az egyik barátom története lobbantotta fel bennem a Felvidéki jelenés, 1968 című elbeszélést. Az Újratemetés előtt című jelenésemnek is van valóságalapja. A választókerületemhez tartozik Bugac, és a 90-es évek végén egy azóta már elhunyt idős ember, Ignác bácsi megmutatta a temetődombot, ahová a hatalom kivezényelte az embereket talicskával, szét kellett hordaniuk a temetőt az útalapba. Ignác bácsi azt elmesélte: képzelje, egyszer csak mondja az apám, vigyázz arra, fiam, nagyapád csontváza! Úgy tudtam elszámolni ezekkel a szörnyűségekkel, hogy kiírtam magamból.

– A kötet a benne szereplő kétfelvonásos drámáról, a Szellemfaluról kapta a címét, amely a beharangozó szerint a Kárpát-medencében játszódik. Kétféle világ csap itt össze egymással. Az egyik tiszteli a hagyományokat, a múlt értékeit, azokból merít erőt és reményt a jövőhöz. A másik kizárólag pénzben, haszonban gondolkozik, s eszerint cselekszik is.

– A migráció fölerősítette ezt az aggodalmat. Megjelentek olyan emberek, akik ide akarnak költözni a biztonság, a nyugdíj és egyebek miatt, s olyanok is, akik fölvásárolnak üres szellemfalvakat. Ők már abban gondolkodnak, ami ellen mi tenni próbálunk. Be kell lakni az országot, mert ha nem lakjuk be mi, belakják mások. Ez örök igazság. Ebben a drámában azokat jelenítem meg, akik beszélik ugyan a nyelvünket, de másképp gondolkodnak. Ugyanakkor a választókerületemben is tapasztalom, hogy vannak fiatalok is, akik nem a nagyvárosok lakótelepi panelházainak nyolcadik emeletén képzelik el az életüket, hanem keresik a helyüket. Volt már példa arra, hogy a gödöllői agráregyetemen végzett fiatalemberek munkája révén egy elhanyagolt tanya két év alatt kivirágzott. Támogatjuk azokat a törvényeket, amelyek elősegítik ezt a folyamatot. Érzem, hogy ez jövőbe mutató lehetőség.

– Külön érdekesség a darabban a tanító csontváza.

– Ferenc atya dédapja negyvenöt évig tanított a falusi iskolában, ő maga készítette a szemléltető eszközöket, de a tankerületi csontvázra nem kapott pénzt, hogy azon mutathassák be a diákoknak az emberi test felépítését. Ezért aztán a végrendeletében az iskolára hagyta a csontvázát. Ez valóban megtörtént eset, újsághír is jelent meg róla. Ez lobbantotta fel bennem a dráma megírásának ötletét.

– A darab szerint két valóban jelentős erő veheti fel a harcot a csak haszonra hajtó multik ellen: az életképes kisközösségek és a keresztény egyházak. A műben két katolikus pap, Ferenc és István atya szerepe kiemelkedő, az utóbbi ráadásul nigériai misszionárius.

– István atyát is élő személyről mintáztam. Bábel Balázs érsek egyszer felhívott: mit szólnál hozzá, ha egy fekete bőrű papot küldenék hozzátok? Örömmel fogadom, válaszoltam. Az atya nagyszerűen gondolkodó ember, és olyan szépen megtanult magyarul, hogy Illyés Gyulát idézi.

– A darabban azt mondja: „az én nyelvtanárom a magyar Biblia, Arany János és Tamási Áron”.

– Igen. Ez az atya oszlatta el bennem a bizonytalanságokat, kételyeket. Egy pap fölötte áll a nemzetiségi ellentéteknek, egyetemes értékeket képvisel. Ahogyan István atya is teszi. Rendkívüli személyiség. Egyébként ma már Szegeden tanít. Nálunk égető a paphiány, Nigériában viszont olyan sokan vannak, hogy a munkanélküliség miatt sokan misszióba indulnak.

– István atya az egyetemes szeretetet és a szolidaritást testesíti meg a darabban.

– Így van. Amikor az egyik multi megkérdezi, mit keres itt egy fekete pap, azt válaszolja: „Isten népe vagyunk. Keresztények. Egy a hitünk. Ami nekik fáj, nekem is fáj. Szent István vértanú értük is szenvedett. Szent István magyar királyunk az én mennyben lakó szentem is. Ezért is választottam az István nevet.” Visszatérve az iméntiekre:

a reményteli jövő az erős kisközösségekre és a kereszténységre épülhet.

Keresztény és magyar értékek, ezeket én nem tudom szétválasztani. Minőség. Ezért kezdeményeztem a hungarikumtörvényt, pedig barátian figyelmeztettek: vigyázzak a hungarikum kifejezéssel, mert ez egyrészt könyvtári műszó, másrészt félő, hogy sokan a Hungarista Mozgalomra fognak asszociálni. Én viszont azt mondtam: a borzalmas nyilas rémuralom nem tehet tönkre egy szót. Hál’ Istennek 2012-ben átment a törvény a parlamenten. 

– Zsuffa Tünde Az Ég tartja a Földet című, Árpád-házi Szent Erzsébetről szóló regényéből musical született. Szikora Róbert szerezte a zenéjét, a szövegkönyvet Ön írta. Mi az, ami megragadta Szent Erzsébet alakjában?

– Szent Erzsébet teljesen mai hős. Nagy szerelemben élt a férjével, Lajos türingiai tartománygróffal, három gyermekük született. Lajos elindult a szentföldi hadjáratra, de útközben megbetegedett és meghalt. Erzsébet egyedül maradt a gyermekeivel, és élete hátralévő néhány évét teljesen a rászorulók, a betegek gondozásának, segítésének szentelte. Eszembe jut, hogy a musical bemutató előtti nyilvános főpróbájára ezernyolcszázan jöttek el, a nézők több mint fele középiskolás és egyetemista volt. Amikor megkezdődött az előadás, hátramentem Robihoz: gyere már, valamit mutatni akarok. Elsötétedett a nézőtér, de mégis kivilágosodott: az ezernyolcszáz nézőből legalább ezer a mobilját nyomogatta, szinte villámlott a nézőtéren. Robi nézi, én is, ez bukás lesz… Aztán eltelt öt perc, és újra elsötétült a nézőtér, megfogta őket a történet. Ez óriási élmény volt és maradt számomra, mert nem mi érintettük meg a nézőket, hanem Szent Erzsébet. Maga a történet. Hatalmas taps, üdvrivalgás volt a végén.

Szent Erzsébet története mindig időszerű, de a többi szenté is. Nekünk nagyon nagy élményforrás, hogy annyi szentünk van.

Világelsők vagyunk ebben. Ez olyasvalami, ami egészséges büszkeséggel tölthet el minket. Ez a feladata a politikának, a médiának, az irodalomnak, a művészetnek, hogy megmutassuk őket, és mindazokat, akik követésre méltóak, de ne klisészerűen, unalmasan, hanem érdekesen, vonzóan. Van erre fogékonyság, látom a népfőiskolán keresztül. A Sára Sándor emlékének ajánlott következő lakitelki filmszemlén a hungarikum a téma. Ezeken az alkalmakon háromszáz fiatal jelenik meg, figyelnek, jegyzetelnek, zsűriznek. Ők jelentik a jövőt. Meg kell találni az utat hozzájuk.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. július 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.