Rövid élete során csak adott – Beszélgetés Nagy Katicával, a Magdolna főszereplőjével

– Már kilencéves kislányként szinkronszerepet vállalt. Ezek szerint beleszületett a színészetbe?

–  Egyáltalán nem, a családunkban szinte mindenki kereskedő. Én viszont már kicsi koromtól kezdve színész akartam lenni. Négyéves voltam, amikor megkérdeztem anyukámtól, mit csinál egy színész. Elmagyarázta, hogy embereket utánoz, mire én mondtam, hogy az pont jó lesz nekem. Annak, hogy már kilencévesen szinkronizáltam, története van. Szerencsém volt és bátor is voltam. Az általános iskolában az egyik osztálytársam anyukája Dezsőffy Rajz Katalinszinkronrendező volt. Amikor ezt megtudtam, utánajártam, hogy mi is pontosan az a szinkron, és kiderült számomra, hogy köze van a színészethez. Odaálltam Katalin elé, és elmondtam neki, hogy én színész szeretnék lenni, és szeretném kipróbálni a szinkront is. Ő vállalta, hogy kitanít. Kemény iskola volt. Pontosnak kellett lennem, és gyorsan fejlesztenem a ritmusérzékemet, mert ő egy keménykezű maximalista, azonnal kiszúrja, ha az ember nem jól hangsúlyoz valamit, vagy ha nem őszintén éli át a szerepét. Örülök, hogy tőle tanulhattam. Két évig csak kisebb szerepeket kaptam. Ez persze nem zavart, nagyon lelkes voltam, és örültem, hogy végre kreatív dolgokban vehetek részt. Aztán egy rövid időre abba kellett hagynom a munkát. Az egyetem első három évében csak filmezni engedtek ki külső munkára, színházba és szinkronba nem. Negyedéves koromban végre újra vállalhattam szinkronizálást, és ma már, úgy gondolom, nagyon jó szerepeket bíznak rám. 

– Középiskolás korában voltak meghatározó irodalmi és filmes élményei?

–  Nagyon sok. Gimnáziumba az első két évben reáltagozatra jártam, de ott nem találtam a helyem. Aztán átjelentkeztem a Vörösmartyba, mert ott van drámatagozat. Hirtelen az alkotás lett a mindennapi feladatom, és ez felemelő volt. Végre kaptam egy jó magyartanárt, és kivételes művekkel is megismerkedhettem. Nagyon megérintettek például Iszaak Babel háborús elbeszélései. Csáth Géza is megfogott, most is rajongok érte. A kedvenceim közé tartozott Musiltól a Törless iskolaévei, Ottliktól az Iskola a határon. A költők közül már akkor is Pilinszky és József Attila volt a kedvencem. Akkoriban főleg Brechtet, Gorkijt, Dosztojevszkijt és Móriczot olvastam. A súlyosabb műveket szerettem, azokat, amelyek szembesítenek magammal és a világgal, a valóságról szólnak és megráznak.

A színházat illetően anyukám gyerekkoromtól kezdve vitt előadásokra. Pesten szerencsére sok lehetőség volt erre. Tizenöt-tizenhat éves lehettem, amikor a még Alföldi vezette Nemzetiben láttam Mundruczó Kornél A jég című előadását, ami Vlagyimir Szorokin trilógiája nyomán készült. Később a regényt is olvastam, fantasztikus, az is nagy hatással volt rám. A Pesti Színházban pedig akkoriban ment Tennessee Williams A vágy villamosa című darabja, amelyben Eszenyi Enikő zseniálisan alakította Blanche-t. Mindkét előadás a művészi alapélményeim közé tartozik. Ugyanígy meghatározó volt számomra John Osborne-tól a Dühöngő ifjúság, amita Tivoli Színházban láttam. A filmek közül Mundruczó, Polański és Szász János filmjei hatottak rám a leginkább. Lars von Trier Dogville-je és a Hullámtörés is mélyen megrázott. És persze Tarkovszkij, nekem ő a csúcs.

– Mi az, ami különösen megfogja Tarkovszkijban?

–  Bárhol állítjuk meg a filmjeit, olyan elképesztően szép képet látunk, amit biztosan mindenki szívesen kitenne a falra. Egy tökéletes fotót. Az alkotásai lényegében rengeteg tökéletes fotóból állnak. Mindig az élet legmélyebb értelmét kutatja. Vannak, akik azt mondják, Tarkovszkij filmjei lehúzzák. Engem egyáltalán nem. Van benne valami hitevesztettség, de pont ettől lesz számomra olyan jelentős és értékes az alkotásaiban felvillanó reménysugár. A Sztalker a nagy kedvencem, de nagyon közel áll hozzám az Andrej Rubljov és a Tükör is. Tarr Bélában például azt szeretem, hogy a nyers valóságot tükrözi, nem csap be, vegytisztán mutatkozik meg nála az élet. Tarkovszkijban megvan ugyanez, csak szürreális megvilágításban.

– Szerintem a Sztalker fontos üzenete, hogy a bukdácsolás hozzátartozik az ember életéhez, de mindig van lehetőség a megtisztulásra, a továbblépésre, úgy, hogy másoknak is reményt adjunk. Az élet szent okokból élni akar… Mint Sziszüphosz, aki egyre csak görgeti fölfelé a követ, ezredszer is, Sztalker is újra és újra beviszi a Zónába az embereket.

–  A Sztalkerban többek között az a gyönyörű, hogy mindenki másképpen értelmezheti. Sztalker-őrült vagyok. Ott van például a film vége felé az a jelenet, amikor Sztalker beteg kislánya az elméjével mozgatja az asztalon lévő poharakat. Az egyik megfejtésem szerint mindegyik pohár egy ember, tehát a kislány alakítja vagy utólag átéli és megjeleníti a Zónában történteket. Máskor pedig kételkedni kezdek ebben, és egészen mást látok bele a jelenetbe. Valójában megfejthetetlen ez a film, állandó feladat elé állít.

– Ugyanilyen csodálatos a vége, a vonatzúgásban felcsendülő Örömóda, az összeolvadás a világegyetemmel, a teljes emberiséggel. Ezért a Sztalker kicsengése mindenképpen reménykeltő.

–  Ami a leginkább megfog benne, az az, hogy a főhős egy törvényen kívüli zseni, aki olyasvalamit tud adni az embereknek, amit rajta kívül senki. Szembeszegül a törvénnyel, nem érdekli az anyagi világ, csak a Zóna élteti. A főszereplő játékmódja, amellyel megjeleníti Sztalkert, teljesen egyedi. A Zóna szerintem az emberi lélek szimbóluma. Sztalker elviszi az embereket önmaguk legmélyére, ahol beleláthatnak a saját lényükbe. A Zónában lehullanak az álarcok. Ez egyszerre lenyűgöző és félelmetes. Döbbenetes, amikor hazatérve Sztalker azt mondja a feleségének: ezek a mi tudósaink, művészeink mind hazudnak. Rendületlenül próbálja megértetni velük, mi is a Zóna, de hiába. Mégis mindig újrakezdi, mert nem tehet mást. Különben nincs miért élnie. Imádom az ilyen megszállott embereket. És a film semmihez sem hasonlítható atmoszféráját is. Nagyon pontosan kitalált, szürreális, álomszerű, nyomasztó valóság.

– Ha jól tudom, egyetemistaként eljátszotta Dosztojevszkij A Karamazov testvérekjében Katyerina Ivanovnát.

–  Igen, egyetemi vizsgadarabunk volt A Karamazov testvérek, az osztályfőnököm rendezte. Nagy, közös, emlékezetes munkánk volt ez a színművészetis osztályommal. Dosztojevszkijt is nagyon szeretem, ő is mélyen hatott rám. Ha nem megy a mélyebb átszellemülés, hozzá bátran fordulhat az ember. A Bűn és bűnhődésben ott van például az a brutális jelenet, amikor halálra verik a lovat a főtéren. Ha felidézem magamban ezt a jelenetet, minden fájdalmat és szenvedést át tudok élni és ki tudok fejezni. Dosztojevszkij mélyen megráz. Félelmetesen jól ismerte és festette le az embereket.

– Reisz Gábor Rossz versek című filmjében Ön a női főszereplő. Amikor a főhős, Tamás találkozik gyermekkori és ifjúkori énjeivel, a szemére hányják, hogy nem írta meg az ígért nagy verseket. Ő azzal védekezik, hogy ma már nincs erre igény. Hogyan látja ezt a kérdést? A mai művészekben már nincs meg a törekvés a tökéletesség megvalósítására? Nem élet-halál kérdése számukra az alkotás?

–  Ez egyáltalán nincs így. Az egyetemen Zsótér Sándor volt a tanárom. Igazi maximalista, és ezt nevelte belénk, hallgatókba is. Nekem az a normális, hogy meg kell váltani a világot, meg kell változtatni az embereket. Mindent vagy semmit.

– A vértanúhalált halt munkáslány, Bódi Mária Magdolna szerepe hogyan találta meg? Egyszerűen felhívta a film rendezője, Buvári Tamás?

– A hvg.hu készített egy interjúsorozatot, amely a korosztályom fiatal színésznőit mutatta be, azokat, akik már szerepeltek filmben, így engem is. Tamás éppen kereste a filmjéhez a Magdival egykorú lányt, és megnézte ezt a listát. Megszerezte a számomat, felhívott, és leültünk beszélgetni. Kiderült, hogy sok a közös bennünk, például hozzá is nagyon közel áll a Sztalker, és rajong Tarr Béláért. Ez érződik is a Magdolnán. Még a színművészetire jártam, amikor Tamás Tóth Zsolttal, a film operatőrével bejött, hogy próbafelvételeket készítsenek velem a Várkonyi teremben. Rajtam kívül két másik lány is esélyes volt a szerepre, de végül engem választottak.

– Mi az, ami megragadta Bódi Mária Magdolna személyiségében?

–  Elsősorban nem is az, hogy vértanúhalált halt, hanem az egész élete. Annak ellenére, hogy erőszakos, bántalmazó apa mellett nőtt fel, nem keményedett meg, nem vitte magával az otthoni szörnyűséges közegből kapott mintát. Nem is fordult magába, hanem kifelé ragyogni kezdett. Mindössze huszonnégy évet élt, és csak jót és szeretetet adott az embereknek. Gyárban dolgozott, munka után pedig nem szórakozni ment, ahogyan a kortársai, hanem időseket, betegeket ápolt. Másoknak segíteni, ez tette teljessé az életét. A gyermekkorban átélt traumák nemhogy deformálták volna a személyiségét, ellenkezőleg: erőssé, sugárzóvá tették. Csodálatos, ahogyan a lelki és fizikai sérüléseiből a szeretet építményét hozta létre magában.

– Közel érzi magához Magdolna alakját?

–  Élmény volt eljátszanom a szerepet, de van egy dilemmám Magdolnával kapcsolatban. Egyvalamiben nagyon különbözünk: én biztosan nem tudnék vértanú lenni. Ő kereste a halálát, kérte Istentől, hogy feláldozhassa magát az emberekért. Értem, hogy példa akart lenni az utókornak, és azt gondolta: átadom magam, hogy ti ne kövessétek a gonoszt. Nagyon szép ez a felajánlás, de tőlem távol áll. Megszállottnak tartom őt abban az értelemben, hogy vágyott a halálra. Bennem nincs ilyesmi.

– Ön hívő egyébként?

–  Meg vagyok keresztelve. Kislánykoromban apukámtól kaptam egy Képes Bibliát, mindmáig megvan. Ebből tanultam meg olvasni, autodidakta módon. Jól ismerem a bibliai történeteket, és hiszek Istenben. Úgy gondolom, hogy a világon semmi – még a szenvedés sem – véletlenül történik velünk. Hiszek abban, hogy van egyfajta eleve elrendelés. Nem imádkozom esténként, de hiszem, hogy Isten, a Mindenható nem véletlenül alakította a dolgokat úgy, ahogyan, és nekünk élnünk kell az életünket, fejlődnünk, tanulnunk, változnunk.

Fotó (archív): Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. szeptember 27-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.