Schmidt Egonra emlékezve

Decemberben telefonált: szólt, hogy most hetekig, talán hónapokig nem tud írásokat küldeni, mert elesett, sérülése, állapota hosszú szobafogságra ítélte. Áldott ünnepeket kívánt; ahogy mindig, mindazoknak szólóan külön is, akiket a szerkesztőségből régóta személyesen ismert.

Január végén felhívtam, gondoltam, megkérdezem, hogy van. Reméltem, azt hallom tőle: lassan, de végre kisétáltam a közeli Nehru partra. A szabadba! Vagy legalább azt: még nem tudok menni, gyenge vagyok, de segítséggel kijutottam a januári kora tavaszba. De nem ezt mondta, hanem hogy képtelen enni, fogyóban az energiája, egyik este újra elesett. A szobáját sem tudja körbejárni, gyógytornász azért jön, hogy kicsit átmozgassa a végtagjait. Állandó segítő van mellette, a gyermekei folyamatosan látogatják, intézik az ügyeit. Szokásos gentlemani higgadtságával, egyszer csak tényközlő egyszerűséggel megjegyezte: „Tudod, Tamás, azt hiszem, most már jobb lenne meghalni!” Meglepett, megrendített. Sarkos lemondásfélét soha nem hallottam tőle korábban. Régóta romlott a szeme, visszatérő panasza így mindössze annyi volt: milyen szörnyű, hogy távolban nem látja a madarakat, kénytelen a fülére, egyre kevésbé hatékony messzelátójára, valamint az aktuális túratársak, főleg András fia által közvetítettekre hagyatkozni.  Évek óta az írás is nehezebben ment neki, ahogy mondta: „vakon gépel”, és sokszor elvéti a billentyűket. Sűrűn kért elnézést, hogy mind több silabizálnivalót ad kibogarászásra váró kézirataival. Az utóbbi időkben Andrist kérte, ő vigye be a számítógépbe a jegyzeteit, hogy ezzel is minimalizálja a hibalehetőségeket… Gondosságából, pontosságából az utolsó pillanatig nem engedett.

2000 óta jelentek meg írásai az Új Emberben, majd a Mértékadóban; számos könyve is e „színekben” látott napvilágot. Bizonyos rendszerességgel belátogatott a szerkesztőségbe. Egyszerre volt komoly és derűs, szinte fellegekben járó. A belvárosban lakott, de a természetben élt. Szépérzéke, kiegyensúlyozottsága is abból a teremtett párhuzamos valóságból fakadt. Még a ritkán, szökőévenként előforduló – főleg a flóráért, faunáért kiálló-aggódó – indulataiban is szelíd és humánus maradt. Ha egy szóval jellemezném: úriember. Régi vágású, finom és múlhatatlan eleganciával. Ritkán ült le, állandóan mozgásban, úton volt. Ha kérdeztük, picit elgondolkozott, lelkesen, röviden, lényegre törően válaszolt. Jó volt a társaságában; lenyugodni abban a „hőskorban”, amit magával hozott. Az ember legszívesebben marasztalta volna újabb kérdésekkel, felvetésekkel, de mint aki a lelkével kontrollálja az időt, rendre a kelleténél előbb távozott. Udvariasságának akaratlan bizonyságaként egyszer sem hagyta, hogy elég legyen belőle. Sokszor gondoltam arra vele kapcsolatban: milyen nagy dolog, ha valakit mindig várnak, és sohasem telnek be vele.

Gyengéje, örök vágya a tavasz volt. Az elmúlt tíz évben téli írásainak leggyakrabban visszatérő eleme a tavaszvárás. Különösen az az élmény, hogy a természet ébredésével újra megszólalnak a madarak. Persze, hiszen a „madarak énekét” tartotta a legszebb zenének. Idős korára valahogy az időmérce és a fő reményirány ez, a tavasz megélése lett. A következőé, aztán a következőé… És – Istennek hála – még jött is egyik a másik után komótos kirándulásokkal a kedvenc helyekre, lakás környéki sétákkal, ablakból való mustrákkal, akváriumi megfigyelésekkel. Az idei rügyfakadást, a széncinege „nyitnikék-nyitnikék”-jét viszont nem tudta megvárni. Január utolsó napján érkezett a hír: hajnalban elhunyt.

Épp január végén csodálkoztam rá, hogy a szerkesztőség udvarán, az avarban kinyílt egy csokornyi hóvirág. Most már tudom, hogy neki.

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.