Sejtekig hatoló megrendültséggel szemlélni a Jóistent – Tanúságtételek a bérmálásról a 21. században

Fogarasiné Pusztai Virágnak, a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíróképzése volt hallgatójának riportját olvashatják.

A bérmálkozók múlt pénteken, június 16-án a Horváth Zoltán kanonok vezette szertartás előtt már jó két órával összegyűltek, hogy imával és addig megélt tapasztalataik megosztásával hangolódjanak az eseményre. A közös ének után hálaadó, kérő, dicsőítő imádságot mondtak, majd mindannyian befelé próbáltak figyelni, hívni és megtapasztalni a köztük levő Szentlelket. A korábbi alkalmakon, majd a mise előtt és után lehetőségem volt megkérdezni őket, hogy miért pont most jelentkeztek a bérmálásra, és mit kaptak a közel egy éves felkészülési folyamat alatt.

Többen a bérmálás tavaly őszi meghirdetésekor érezték a hívást, hogy „most van itt az ideje”, illetve adott élethelyzetükben úgy érezték, jó volna belső, lelki dolgokkal foglalkozniuk. Bertát pedig konkrétan egy barátja hívta: „Régóta terveztem a bérmálást, most a személyes meghívásnak engedtem, és nagyon jól tettem, hogy csatlakoztam. Ez számomra elköteleződés a Jóisten mellett, hitem elmélyítése és erősebb kötelék kialakítása.”

A 23 éves Franciska hálás, hogy nem a környezete nyomására vágott bele még kamaszkorában, hanem tudatos fejjel, fiatal felnőttként személyes hite vezette rá a döntésre. „Szkeptikusan álltam ugyan a felkészítőhöz, mert féltem, hogy száraz hittanórákat kell hallgatnom kéthetente, és nem ez lesz az én »istennyelvem«. De teljesen mást kaptam ezektől a hónapoktól és a közösségtől. Reményt, hitet, megerősítést, felkészültséget.

Hála van bennem, hogy vártam a szentség felvételével, és tényleg érett módon tudtam igent mondani újra Istenre.

A szertartás egyfajta megkoronázása ennek az útnak – én a szentség jelentőségét, hatását a felkészülés folyamatában éreztem. Nem a cél, hanem az út volt a lényeg számomra.”

Balázs megélése a találkozás volt: „Annak ellenére, hogy mennyi rosszat tettem, Isten nem haragszik rám és nem hagy el, hanem szeret és befogad. Újra és újra, kitartóan. A legkevesebb, amit tehetek, hogy nem felejtem el, hogy Jézus meghalt értem a kereszten. Az előző napi gyónás után éreztem, hogy küldetést kaptam: menjek és tegyek tanúságot róla. Ő tesz alkalmassá, hogy sebzettségeim ellenére is képes legyek mindent odatenni eléje, és hálát adni. Hogy

a gyengeségeimből fakadó élettel elfogadóbban, empatikusabban tudjak odaállni mások mellé, és megélni a szeretet egységét.”

Hanna eleinte úgy vágott bele, hogy csak ki szeretné pipálni a szentségek listáján a bérmálást is. „Bár tudtam, hogy ez döntés a hitem vállalása, a tanúságtétel mellett, de hogy ezzel együtt felelősség is, azzal nem számoltam. Felelősség és igent mondás. Igen Jézus Krisztusra és az ő követésére, és igen a szolgálatra, valamint az Egyházra.” Ezért saját bérmálkozós csoportja mellett bejelentkezett segíteni a tavaly novemberben induló, keresztségre és elsőáldozásra készülő katekumencsoporthoz „hordozónak”. Elmondása szerint nem volt felkészülve, hogy itt felnőttként fogják kezelni, hiszen még nem szokott hozzá, hogy 18 évesen így tekintsenek rá. De érezte, hogy

a hitben keresők számára jelen tud lenni ebben a szolgálatban, és a tapasztalatmegosztásoknak köszönhetően közösség formálódik.

A bérmálkozó csoportnak is voltak „hordozói”, őket is megkérdeztem, hogy miért jelentkeztek segítőnek. Évi, a Bethesda Gyermekkórház rezidens orvosa, így tekintett vissza: „A csoport indulásakor sokat gondolkoztam, hogy mit is jelent hordozónak lenni. Megérintett a kifejezés, és arra jutottam, hordozni nem más, mint szerető figyelemmel jelen lenni a másik ember számára. Az utóbbi időben azonban itt, a jezsuita közösségben, a szentmiséken döbbenhettem rá, hogy ez nem is olyan egyszerű, de ha az ember teljes figyelemmel van jelen, létrejön a találkozás. Így tekintettem a csoportra, de mellette tudtam, hogy az én hitem is erősödni fog. Az alkalmak előtt egy órával mi, hordozók találkoztunk, és átbeszéltük az adott alkalom vázlatát, majd röviden imádkoztunk a csoportért. Ezeken az »előtalálkozásokon« egymást is megtartottuk. Az alkalmakon nem kellett semmi különöset tennem, csupán jelen lenni a keresztény nagykorúság mellett döntő fiatalok számára.

A bérmálkozók többsége egyetemista, és tudom, hogy ezt az időszakot sok szempontból a keresés, a kérdések jellemzik.

Bennem is elevenen él ezeknek az éveknek a kihívása, melyet a lelki életben is megtapasztaltam. Szívesen megosztottam ezeket az élményeket, főként kiscsoportokban, ami által én is gazdagodtam, hiszen megerősítő volt, hogy nem vagyunk egyedül a hitünkben és a kérdéseinkkel. Megérintett az is, ahogy a csoport beleállt az olyan »jótett-lehetőségekbe«, szolgálatokba, mint az adventi ajándékcsomagok készítése rászorulóknak, karácsonyi templomdíszítés vagy a nagyböjti bűnbánati liturgia megszervezése. Szép élményem továbbá, hogy kisebb csoportokban imaszándékokat adtunk egymásnak: mély vágyainkat, kéréseinket mertük a másikra bízni, s ez megerősített abban, hogy sosem vagyunk egyedül a hitünkben, hordozzuk egymást.”

Petra felnőtt fejjel a jezsuitáknál lett elsőáldozó, majd tavaly bérmálkozott. „Ezért a folyamatért érzett hálám vezetett a csoportba hordozónak. Saját életemben megtapasztaltam, mennyit számít a közösség ereje, a kéthetenkénti találkozók. És mit tudtam adni?

Remélem, hogy egy-egy bátorító tekintettel, támogató gondolatattal, beszélgetéssel vagy épp közös hallgatással a Jóisten tapintatát, ránk figyelését, szeretetteli felénk fordulását tudtam közvetíteni.

Nekem is fontosak voltak ezek a csütörtök esték, engem is megtartottak, ha épp nehezebben éltem meg a hétköznapokat. A közös lelkigyakorlaton megtapasztalt istenélményem pedig egy életen át elkísér majd.”

A felkészülés során mindenki választott a Szentírásból egy számára fontos igerészt, illetve bérmavédőszentet. Kérdésemre, hogy mit adott ez számára, Anita így válaszolt: „Amikor a bérmaszentem személyén gondolkodtam, nemcsak a követendő példát kerestem, hanem valakit, akivel azonosulni tudok, a tökéletlen, esendő embert, akiben magamra ismerek. Így esett a választásom Szent Mártára, akinek meghitt istenkapcsolata abban erősít, hogy az Úr szeret, figyel, együttérez a szenvedés idején, és meghallgatja kéréseinket. Ugyanakkor kötelességtudó, de buzgó szorgoskodásában a figyelmeztetést is látom: nem szabad szem elől téveszteni a lényeget.

A munka és a mindennapi teendők sokszor maguk alá temetik az embert, és rám ez különösen igaz.

Folyamatosan készenlétben állok, pörgök, százfelé figyelek egyszerre, és próbálok mindenki elvárásának megfelelni. Teszem a dolgom, alapvetően mindenki megelégedésére, de közben egyre üresebbnek és haszontalanabbnak tűnik az életem. Márta példája arra ösztönöz, hogy ne féljek megállni, elcsendesedni, teljes lényemmel az Úr felé fordulni, és egyszerűen az Ő pihentető, szívet-lelket üdítő jelenlétében időzni. Ebben hivatott segíteni a választott igerészem is: »Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet«. (Zsolt 62,2)”

Anna szerint benne nem maga a kiválasztott szentírási idézet hozott változást, hanem a gyakorlat, hogy az igét cselekvésként tudja megélni: „A kis igerészeket, melyeket naponta olvasok, ténylegesen meg tudom tettekkel valósítani a mindennapokban. Számomra igazából ez a hozzáállás hozott változást.”

Bár a kétórás bérmálás alatt látható lángnyelvek nem csaptak ki a padokból, Lizi mégis megélt valami hasonlót: „Ahogyan a bérmálás utáni percekben a bérmaanyámmal ültünk, egymáshoz dőlve, valami soha nem tapasztalt forróságot éreztem abban a pici félkörben, ahol összeért a fejünk. Utólag azt mesélte, ő is ezt érezte...

Azt hiszem, aznap értettem és éreztem meg életemben először igazán, hogy mi az a megrendültség. Mit jelent sejtekig hatoló, lenyűgözött megrendültséggel szemlélni a Jóistent.”

Luca pedig így idézte fel a bérmálás élményét: „Nagyon vártam már a bérmálkozást, szerettem volna tenni valamit Istenért, kijelenteni, hogy én is Őt választom, ahogyan Ő választ engem. Az egész mise alatt nyugalom járt át, békességet éreztem a szívemben. Azt éreztem, a Szentlélek tényleg leszállt hozzánk. Miután visszaültem a helyemre, éreztem a krizma illatát a homlokomon, és olyan volt, mintha egy kéz pihent volna a fejemen.”

Tamás két nappal a bérmálás előtt vált édesapává, így számára a keresztény felnőttség szentségének felvétele és az új élet létrejötte összekapcsolódott. „A bérmálkozásra való készülés egyben az apaságra való készület ideje volt. Központi kérdés volt számomra, hogyan lehetek jó apa, hogyan tudok a család támasza és védelmezője lenni, hogyan lehet átadni azt a hitet, amit a feleségem és én is a kegyelem részeként kaptunk. Emellett saját istenkapcsolatom is alakult, nyitottam, hogy beengedhessem, figyeltem, hogy felismerhessem. Bellovics Gábor atya egyik prédikációjának gondolata nagyon megragadott a készület során: mily gyöngéd módját választotta Isten, hogy csecsemőként érkezett a világba, és teljesen ránk bízta magát! Hosszú éveken keresztül tanulta a nyelvünket, hogy úgy tudjon hozzánk szólni, hogy megértsük.

A gyöngédség, a szelídség, az alázat által mennyi mindent megtapasztalhatunk!

A bérmálkozás másik fontos része a közösség volt. Valahogy egymás közötti kapcsolódásainkban, kötődéseinkben ott van Isten. Szinte minden alkalmon akadt olyan pillanat, ami megérintett, akár olyan élmény, amit én kaptam, akár olyan, amit én tudtam adni.”

Végezetül arról kérdeztem a csoport tagjait, mik a terveik a bérmálás után. A válaszok közül Áronét emelem ki: „Hordozóként a jövő évben induló csoportban szeretném tovább mélyíteni kapcsolatomat Istennel.” Emellett többen megfogalmazták, hogy jó lenne közösségként továbbra is együtt lenni, és felelősséget vállalni, másokért élni, szeretettel szolgálni.

Ezen visszajelzések és tapasztalatok talán segítenek minket is, hogy ránézzünk, és elgondolkozzunk azon, mi milyen kapcsolatban vagyunk Istennel, önmagunkkal és felebarátainkkal. A bérmálás az a szentség, amit az Istennel való, személyesen megélt kapcsolatunkért veszünk fel. Nem ettől leszünk az Egyház tagja – mint a keresztséggel. Nem ezen múlik, hogy házasságunkat Isten előtt kötjük-e meg. Nem ettől nyerünk gyógyulást testi és lelki bajainkra – mint a bűnbocsánat szentsége vagy a betegek kenete által.

Ez a mi felnőtt, tanúságtevő igenünk és elköteleződésünk Isten szeretete mellett.

A különböző életkorú emberek látva elmondható: soha nem késő, hogy ezt a döntést meghozzuk.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír