Simon András: Egyvonalban Istennel

Simon András szakrális témájú, jellegzetes egyvonalas grafikáiban a szeretet és az egyszerűség jelenik meg, a mindennapok csodája, amelyben a teremtő Istent sejthetjük meg. Sikeres, elismert művészként is vallja: életműve nem az övé, hanem Istené. Sorsában szinte kézzelfoghatóan van jelen az isteni Gondviselés. Rajztehetségét már egészen kisgyermekként felfedezte egy képzőművészethez is jól értő zenetanár. Pályáját könyvillusztrátorként kezdte, de egy idő után belefáradt, úgy érezte, nincs köze azokhoz a rajzokhoz, amelyeket készítenie kellett. Fogalma sem volt azonban, hogy mihez kezdjen, hiszen máshoz nem értett. Kétgyermekes családapaként fordult az Úrhoz, arra kérve, hogy adjon neki olyan művészi tehetséget, amivel el tudja tartani feleségét és két gyermekét. Teljesen Isten kezébe helyezte a sorsát: ha nem teljesíti kérését, más pályát választ magának. Egy bibliai történetet kezdett el rajzolni. Így idézi fel azokat a perceket: „Olyan felszabadultan, olyan örömmel rajzoltam, mint addig talán soha! Az idő megszűnt létezni… Arra ocsúdtam fel ebből a módosult tudatállapotból, hogy elkészült a rajz. Örömteli csodálkozással vettem szemügyre, mert teljesen más volt, mint amit eddig csináltam: felszabadult, lendületes és könnyed. Megbizonyosodtam arról, hogy Isten meghallgatta a kérésemet… Igazi istenélmény volt!”

Simon András rengeteg értő szívű és szemű emberrel találkozott, akik felfedezték és segítették a művésszé válás útján. Vallja, hogy annak a művésznek, akinek nincs üzenete, hivatástudata sem lehet. A valóban nagy alkotásokból századok múltán is sugárzik a szépség és a szeretet, összhangban van bennük a szellemi és gondolati tartalom a művészi minőséggel.

A grafikusművész sokáig langyos, kényelmes keresztény életet élt. Megtérésében Isten „rendkívül kreatív” módon először felhasználta annak az embernek a megtérését, akin keresztül az ő megtérését is elindította. Simon András a budapesti Thököly úti templomban főszereplője volt Pilinszky János egyik színdarabjának, és a darab végén elmondott monológjával annyira szíven ütött egy hitetlen fiatalembert, hogy az megtért. Később találkoztak egymással, és a fiatalember megkérdezte tőle, hogy ő megtért-e már? Simon Andrást nagyon felzaklatta a kérdés, mert úgy érezte, „ki sem látszik az Istenért való buzgólkodásban.” A fiatalember mélyen a szemébe nézett, és szelíden csak annyit mondott: „András, nyugodj meg, Isten már tényleg csak egy dolgot kér tőled: a szívedet!” Azóta a művész, költő is ebben látja a megtérés lényegét: „Hogy engedjük-e a hittankönyvekből, a teológiából, vagy a sokszor erőtlen prédikációkból megismerhető Istent életre kelteni önmagunkban, szerető atyaként befogadni a szívünkbe? Istent ’tudni’ hideg ésszel is lehet… De szeretni csak szenvedélyesen érdemes!” Simon András – Avilai Nagy Szent Teréz nyomán – úgy gondol az emberi lélekre, mint egy 77 szobás várkastélyra. Minden ember kap egy ilyen lelki várkastélyt Istentől. A Teremtőtől való szeretetkapcsolat mélységét azon lehet lemérni, hogy a 77-ből hány szobába engedjük be Istent. Ő sokáig bezárta a 77. szobát, nem is annyira a bűneit, hanem a titkos vágyait rejtette oda. Megtérése akkor vált teljessé, amikor beengedte Istent a legbelső és legtitkosabb szobába is. Vallja: a megtérésben „az Istennek való átadottság sokkal fontosabb, mint az állandó engedelmesség. Engedelmeskedni ugyanis félelemből és kényszerből is lehet, de az átadottság, a teljes ráhagyatottság mindig a lélek önkéntes cselekedete.” A megtérés „gyönyörű és nagyon mély lelki élmény”, de nem mentesít a gyarló emberi természet hibáitól. „Megtérésem után én sem váltam szentté… Megtért emberként én is számtalanszor elestem és elesek a mai napig” – ismeri el a művész. Egyúttal figyelmeztet: a megtérés egy életen át tartó folyamat, Isten segítségével mindennap meg kell küzdenünk énünk rosszabbik felével.

Simon András harminchét éve él együtt feleségével, aki kezdettől fogva hitt a tehetségében, mindvégig mellette állt, igazi művészfeleség. Négy gyermeket neveltek fel, egyelőre hét unokájuk van. A grafikus, költő elismeri: nem lehet valaki egyszerre jó művész és jó férj, családapa. Szavai szerint nem boldog házasságban él a feleségével, hanem „szeretetteljes, ezért szerethető házasságban, amelyben – mint minden más kapcsolatban – küzdelmek is vannak… A lényeg az, hogy az a házasság, ahol két ember őszinte szeretettel fordul egymás felé, ott jelen van az Isten.”

Simon András Isten kegyelmében élő ember és művész, de vallja: sok mindent lehet, de az biztos, hogy tilos belemerevedni az „igen, én Isten embere vagyok” szerepkörbe. Aki megszokja, majd megszokásból el is hiszi, hogy ő Isten „ügyeletes művésze, írója, prédikátora, lelki vezetője, beteglátogatója – mert hiszen mindenki ezt várja tőle –, az könnyen elveszítheti az élő Istentől jövő ihletettségét.” Szeretetközelben című könyvében fogalmazza meg: „Ha meg akarod tapasztalni a szeretet szabadságát, akkor folyamatosan – mindig megújuló alázattal – vond ki magad a középpontból, ahová saját önbecsülésed, vagy mások tisztelete állított! Csak akkor leszel szabad, ha nem engeded, hogy megmerevedjen másokban a rólad kialakult kép, s ha ezt a képet magadban sem hagyod megmerevedni. Mert a szeretet szabadságában elsősorban Istenhez tartozol”.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír