Sokak szenvedésének helyszíne volt – Emlékezés Kistarcsán, az egykori internálótábor területén

Zsidó honfitársainkat deportálták innét, papokat sanyargattak, és forradalmárokat kínoztak ezen a helyen. Az utódok azonban – felekezetre, vallásra való tekintet nélkül – azért imádkoztak, hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyen, hogy az egységünk tudata mindennél erősebb legyen.

A tábor emlékfala előtt állok. A Csigaházból, Kistarcsa művelődési központjából kóruspróba hangjai szűrődnek ki. Az első tábla Faludy György Marcus Aureliust a táborból 1950-ben megszólító, az ő bölcsességét és sztoikus nyugalmát óhajtó soraival emlékezik; a második Meszlényi Zoltán, a mártír püspök szikár életadataival, a harmadik pedig az itt raboskodott katolikus papok névsorával.

A mise kezdetén a püspök a „hívőket és talán nem hívőket, katolikusokat és más felekezeteket híveit” üdvözölve elmondja, hogy az egykori rabokért, a túlélőkért és a lelki sebek gyógyulásáért könyörgünk ma. Majd az olvasmány következik a bűnbeesésről, a kígyó és az asszony párbeszédével; a szentlecke, amely Ádámot és Jézust állítja párba, végül az evangélium Jézus pusztában való megkísértéséről.

Prédikációját a főpásztor „a sátán módszertanának” ismertetésével kezdi, amelynek eszköze a hazugság, célja pedig minden jóban való hit megingatása. A gonosz a Teremtés könyvében és az evangéliumban, a Jézussal folytatott párbeszédben ugyanazt teszi: hazudik. Az ő műve volt a kistarcsai tábor, a nácizmus és a bolsevizmus is. Mindig az igazság bajnokának tünteti fel magát, akárcsak ezek az ideológiák, amelyek földi boldogságot ígértek, de nyomort, szenvedést és vért adtak helyette. A sátán neve diabolosz, ami rágalmazót, vádlót és szétrombolót jelent. Minden karizmát képes utánozni, az egység karizmáját kivéve. A Szentlélek viszont egységet teremt.

A böjt időszaka próbatétel, amelynek során, mint a bokszolóknak, ki kell védenünk a gonosz ütéseit, és meg kell próbálnunk kiütni őt, vidám lélekkel szembeszállva a kísértésekkel, mint a Gulágon Placid atya, aki „örömolimpiát” szervezett, és mindennap a jó apró győzelmeire buzdította rabtársait.

*

A mise után Görbe József plébános üdvözli az ökumenikus-vallásközi megemlékezés és engesztelő ima résztvevőit, köztük Radnóti Zoltán főrabbit, Riskó János református és Eszlényi Ákos evangélikus lelkészt.

Aztán bevezetésként rövidfilmet vetítenek a táborról, amely egy korábbi, 1928-ban megszűnt gyár épületeibe költözött be 1934-ben, és először „megbízhatatlan elemek” gyűjtőhelye volt. 1944-ben innen deportálták 1220 zsidó honfitársunkat, akik közül senki sem tért vissza, majd 1949-től internálótábor, katonatisztek, grófok, értelmiségiek, papok rabságának helyszíne lett. Az 1956 utáni megtorlások során is fontos szerepe volt: hét-nyolcezer embert zsúfoltak be ide, szörnyű higiéniai viszonyok uralkodtak, TBC- és vérhasjárvány tört ki. A Mindszenty utódának tekintett Meszlényi Zoltánt itt kínozták, éheztették halálra. 1957-ben zárták be a tábort, rendőrtisztképző és a Néphadsereg céljait szolgáló épületcsoport lett belőle.

Az, hogy méltó emlékhely legyen, még mindig várat magára. Vasdényei István táborparancsnoknak is itt kellene emléket állítani, aki zsidók ezreit mentette meg, és a Világ Igazai között tartják számon.

*

Átvonulunk az egykori tábor amúgy lezárt területére, és ez valódi időutazás. „Omlásveszély”, „Belépés csak saját felelősségre” táblák, lepusztult kísértetházak között haladunk. Radnóti Zoltán az első barakknál az elhunytakért imádkozik, először héberül, majd magyarul.

Riskó János református lelkész arról beszél, hogy amikor most az emberiesség elleni bűnökért bocsánatot kérünk, azért is könyörgünk, hogy nemzetünk lelkének szakadékai megszűnjenek. Szót akarunk emelni minden olyan megnyilvánulás ellen, amely a gondolkodásmódunkat rombolva ilyen szakadékokat teremt – mondja.

Eszlényi Ákos evangélikus lelkész a harmadik barakknál arra hívja fel a figyelmet, hogy a mai alkalom kiállás azért, hogy az ilyen szörnyűségek meg ne ismétlődjenek. Az emlékezésnek mindig megbocsátással és valami jobb felé való elindulással kell párosulnia, hogy a gyűlölet és mások elnémítása soha többé ne kapjon teret köztünk. Hiszen Isten egymásnak és egymásért teremtett bennünket.

Rövid imájában Marton Zsolt püspök Meszlényi Zoltánra emlékezik, aki szenvedései közepette is hűséges volt Istenhez, és hitt a jóságában akkor is, amikor az távol lenni látszott.

Utolsó állomásunk az egykori kínzások és vallatások helyszíne, egy pince. Radnóti Zoltán a reményről beszél, amely mindig erőt ad a szenvedőknek, majd a 130. zsoltárt (A mélységből kiáltok…) imádkozza, és a vallásgyakorlat mindenkori szabadságáért könyörög. Riskó János a szenvedőkkel sorsközösséget vállaló Jézusról beszél, Eszlényi Ákos pedig arról, hogy Isten életünk mélységeiben is mellettünk van, vigasztal, bátorít bennünket. Van erőnk, mert van Krisztusunk.

Először őt kérdezem, amikor a Csigaházba, a tábor egykori ebédlőjébe visszatérünk.

Akik itt szenvedtek, ugyanazt élték meg, felekezetre, vallásra való tekintet nélkül. Egy a világunk, egy az életünk, és mindannyiunknak az Úristen az egyedüli reménysége, mondja.

Riskó János a bocsánatkérés, a megbocsátás fontosságát hangsúlyozza, és azt, hogy a nemzet szívének sebeit gyógyítani kellene, nem pedig előítéletekkel, címkékkel még súlyosabb sebeket ejteni egymáson. Ki kellene jönni a lövészárkokból. A plébános a tábor eleven emlékezetéről beszél, amely az itt élő idősek számára evidens, míg a fiatalok szinte semmit sem tudnak már a szörnyű eseményekről. Fontos lenne szembeszállni a kollektív felejtéssel, történelemórákon is foglalkozni kellene Kistarcsával. Hozzáteszi: A mai ökumenikus alkalom – a püspök prédikációjával összhangban, amely szerint a sátán mindent tud, kivéve egységet teremteni – egységtapasztalattal megajándékozó, méltóságteljes megemlékezés, minden különbségen és ellentéten felülemelkedő összefogás, vagyis a Szentlélek műve volt.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír