Székely János püspök szentmisét mutatott be a Venyige utcai börtönben

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Székely János püspök a szentmise elején köszöntötte a börtön vezetőit és a jelen lévő börtönlelkészeket, köztük a szentmisén koncelebráló Kemenes Gábort és az állandó diakonátusra készülő Tóth Lászlót. Ezt követően személyes hangon szólította meg a fogvatartottakat. „Nehéz börtönben ünnepelni” – állapította meg, majd felidézte egy férfi vallomását, aki a második világháború idején hadifogságban élte meg a karácsonyt. A fogság legnehezebb napja volt ez a rabok számára, este fojtogató csend ült a barakkra egészen addig, amíg egy társuk behozott két kis fenyőgallyat, keresztet formált belőlük, beletűzte egy félbevágott krumpliba, majd imádságra buzdította a többieket: „Ne szomorkodjunk, értünk is megszületett Krisztus, a megváltó!” Azóta egy karácsony sem volt ehhez fogható, amikor díszek és ajándékok nélkül, de Krisztussal voltak együtt – vallotta sok évtized múltán az egykori fogoly. Székely János reményre buzdította a fogvatartottakat: „Krisztus számára nem jelentenek akadályt a börtönfalak, Ő azért jött, hogy mindenkit felemeljen, hogy az életünk teljes legyen.”

A szentmise homíliájában Székely János szavaiból mindvégig ez a remény áradt: „Jézus eljött, hogy megvilágítsa életünk sötétségét, világosságot hozzon, szeretetének fénye beragyogja az életünket.” Néha fájdalmas dolog az életünkre, a hibáinkra tekinteni. A püspök Salamon király bölcsességét idézte, akitől egy férfi megkérdezte, honnan tudhatja, milyen ember ő valójában. Öt tükörbe kell belenéznie a bölcs uralkodó szerint: a felesége, a gyermekei, a barátai, az állatai és a növényei tükrébe, amelyben meglátja, hogyan gondoskodik rólunk, hogyan szereti őket. Néha fájdalmas belenézni a tükrökbe, mégis fontos. Fontos, hogy be tudjuk ismerni hibáinkat, meg tudjuk látni önmagunkban a sötétséget, és le tudjuk tenni Isten elé. „Isten fénye beárad életünk sötétjébe és meggyógyít” – hangsúlyozta Székely János.

Bűneink alázatos beismerésének fontosságát egy egyszerű történettel illusztrálta: Egy idős parasztembertől megkérdezte az unokája, miért áll a búzamezőn néhány kalász oly délcegen, míg mások meghajolnak. A nagyapa így válaszolt: Az üres kalászok állnak délcegen, amelyek tele van szemmel, azok meghajlanak. Így van ez az emberekkel is, aki nagyképű, az délcegen áll, akinek a szívében van valami, az képes alázatosan meghajolni.

Van azonban Salamon öt tükrén túl egy hatodik tükör is: ahogyan Isten lát minket – tette hozzá Székely János püspök. – Isten végtelen szeretettel szeret minden embert, és ha belenézünk ebbe a tükörbe, megláthatjuk, milyennek álmodott meg minket, milyen kincseket rejtett el az életünkben. „Milyen jó lenne Isten tekintetével látni az életünket!” – hangsúlyozta.

Egy történettel érzékeltette, milyen is az, amikor más fényben tekintünk önmagunkra. Egy rossz tanuló, hanyag, rendetlen fiú, akire nem hatott már a szülői szó, egyszer talált otthon egy pecsétgyűrűt. Édesapja elmesélte neki a címerrel díszített gyűrű történetét, és kiderült ebből, hogy ők egy híres nemesi családhoz tartoznak, de a kommunista rendszerben erről nem szabad beszélni. A fiú pár nap alatt teljesen megváltozott, rádöbbent, hogy egy nagyhírű család gyermekeként ehhez méltóan kell viselkednie. „Ha tudnánk Isten fényében látni magunkat, máshogy telne az életünk!” – figyelmeztetett a szentmise szónoka, majd személyes vallomással folytatta: amikor reggel felnéz ablakából az égre, a reggeli fényben elárasztja az öröm, hogy a teremtő Isten szereti, megváltotta. Ez maga a karácsony: „Isten szeretetének fénye beragyog az életünkbe.”

Sokan elvágják az életükben azt a szálat, amely Istenhez, az élet forrásához köti őket. Mint az a pók, amelyik leereszkedett a fáról, és amikor megvizsgálta az addig szőtt hálót, úgy látta, az egyik szál fölösleges, nem vezet sehova. Amikor azonban elvágta ezt a fonalat, minden összeomlott, hiszen ezen ereszkedett le, ez tartotta az egész hálót. Ha elvágjuk az Istennel összekötő fonalat, minden más szál összekuszálódik az életünkben – hangsúlyozta a püspök. „Nyissuk ki újra a szívünket Isten felé, mert egyedül Ő tudja betölteni, békéssé tenni az emberi szívet!” – kérte a fogvatartottaktól. A betlehemi gyermek tud békét adni, akinek nem volt ugyan hatalmas serege, sok pénze, gyengeségében mégis erősebb minden látszólagos hatalomnál. Végül Székely János azt kérte a raboktól, hogy engedjék be a szívükbe Krisztust, és merjenek szembenézni az életükkel, lássák meg Krisztus fényét, és kössék erősebbre a vele összekötő szálat.

A szentmise végén az egyik fogvatartott, Farkashidai Molnár Éva megköszönte Székely János püspöknek, hogy eljött közéjük szentmisét bemutatni. Emlékeztetett arra, hogy Ferenc pápa éppen ebben a nehéz, erőszakkal és félelemmel teli világban hirdette meg az irgalmasság szentévét, és azt kéri, legyünk együttérzőek, segítőkészek, és ne féljünk, hanem bizakodjunk. Megköszönte az egyházaknak, hogy hirdetik az evangéliumot és segítik az eltévedt bárányokat. Hálájuk jeléül egy, a rabok által készített ajándékot adott át a püspöknek.

* * *

Farkashidai Molnár Éva fogvatartott a szentmise után kérdésére elmondta, mit jelent számára a karácsony várása a börtön falai között. Római katolikus családban nőtt fel, és hálás, amiért a börtönben egy elhivatott evangélikus lelkésznő az első pillanattól fogva támaszt nyújtott a hitében. Heti öt alkalommal tartanak missziós foglalkozást, így megismerheti a többi felekezetet is. Fontos számára ez a szeretetteli csoport, mert az élet akkor igazán szomorú, ha az ember lelkét nem ápolják. Úgy érzi, itt segítenek, hogy méltósággal tudja letölteni büntetését, és tiszta szívvel távozhasson. Nem érzi kirekesztettnek magát karácsonykor, mert a karácsony az ember szívében, a megbocsátásban, az irgalmasságban van. A karácsony mindenképpen, a börtönben is a szeretetet, a reményt, a hitet és a boldogságot jelenti: megszületett a Megváltó, akihez mindig fordulhat. 

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír