Szilágyi Ákos előadása a Párbeszéd Házában Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjéről

Andrej Rubljov (1360–1430) orosz ikonfestő és szerzetes az egyetemes képzőművészet kiemelkedő alakja. Oroszország történelmének egyik legvéresebb – a tatárok szörnyű dúlása, a különböző fejedelemségek egymás elleni harcai – időszakában élt és alkotott, ikonjaiban az emberek iránti szeretet és megértés fejeződik ki. Andrej Tarkovszkij filmje egymáshoz lazán kapcsolódó epizódokban mutatja be e zseniális művész életének egy-egy fontosabb állomását. A rendező által ábrázolt Andrej Rubljov alapvető kérdése: „Mit tehet a művész, mi lehet a feladata egy erőszakra, kegyetlenségre épülő világban?”

A vetítést követően Szilágyi Ákos esztéta, egyetemi docens – akinek 1997-ben jelent meg Kovács András Bálinttal közösen írt, Tarkovszkij című monográfiája – tartott előadást az ikonok művészetéről. Bevezetőjében elmondta: az Andrej Rubljov hatására kezdett el ikonok tanulmányozásával foglalkozni huszonöt évvel ezelőtt.

Szilágyi Ákos kifejtette: Tarkovszkij filmjében egységes egésszé áll össze az alkotói, a művészi és bizonyos értelemben a spirituális szándék is. A spiritualitás mindig az ösztönlétnek, a meghasonlott létnek a kifejezése, hiszen a lét teljességét, osztatlanságát a paradicsomi állapot jelentette, de a bűnbeesés miatt törés keletkezett, mindez megszűnt. Ettől kezdve minden spirituális törekvés értelme, célja, beteljesülése az osztott világ, minden osztottság megszüntetése. Nem lesz többé férfi és nő, gazdag és szegény, nem lesz többé idő, mindnyájan együtt leszünk. Mindaz, ami a liturgiában, és annak központi részében, az eucharisztikus egyesülésben történik, ugyancsak egyesülés, Istenben, Istennel, ott, abban a pillanatban megszűnik a részletességünk.

Az előadó rámutatott, hogy minden Tarkovszkij-mű kompozíciós alapsémája, hogy van benne egy prológus, az Andrej Rubljovnál ez az Ikarus-történet felelevenítése: egy muzsik léggömbön a levegőbe emelkedik, de kudarcot vall, lezuhan. Ugyanígy az epilógus is elválik az egész alkotás szövetétől. Itt rengeteg ikont látunk, míg végül eljutunk a Szentháromság-ikonig, amelyről Pavel Florenszkij atya, a 20. század nagy ortodox teológusa (1882–1937) – akinek magyarul is olvashatók A kultusz filozófiája és Ikonosztáz című könyvei – azt mondta: „A rubljovi Szentháromság létezik, tehát létezik Isten.” Ugyanő írja: „Az ikonok művészi formájuk által közvetlenül és szemléletesen adnak bizonyságot e forma realitásáról: beszélnek, de vonalakkal és színekkel. Az ikon Isten festékkel írott neve, mert mi más lenne Isten képe, a szent arculattól származó szellemi Fény, ha nem Isten Neve, a szent személyére írva.” 

Az esztéta előadó rámutatott: Florenszkij felfedi az ikonfestészet lényegét, ami a Rubljov-filmben is kiemelten jelenik meg. A Szentháromság-ikon nem csupán teológia a kép nyelvén, hanem a tulajdonképpeni kép, amit Credónak, Hiszekegynek hívunk. Szilágyi Ákos leszögezte: minden ikon a két világ, vagyis a töredezett, illetve a teljes világ összeillesztésére tett kísérlet.

A Szentháromság ebben az értelemben maga az igazi realitás. Ahol háromság van, ott jelen van az egész – hívta fel a figyelmet a professzor, majd kiemelte: a rubljovi formában korábban nem létezett az ikon ilyen formája. Többen is megfestették az úgynevezett vendéglátást, amikor Ábrahámot meglátogatta a három angyal, hogy közöljék vele az örömhírt, egy év múlva neki és feleségének, Sárának fiuk születik, Izsák. Ez az ószövetségi troica, az asztalnál ül a három angyal, Ábrahám és Sára, a szolgák pedig készítik a bárányt. Rubljovnál ez a motívum teljesen hiányzik, nála baloldalon van az Atya, jobboldalon a Szentlélek, középen pedig a Fiú, mennyei alakjában, tehát az Ige-Isten, a Logosz-Isten jelenik meg.

Szilágyi Ákos hangsúlyozta, hogy a képen közvetlenül szemléljük Istent, az angyalok szintjén, az ő szemükkel. Természete, lényege szerint Istent nem láthatjuk, a megtestesült Fiúisten, Jézus Krisztus vált láthatóvá, dicsőséges, feltámadt alakjában. Az előadó rámutatott, hogy az ortodox teodicia rendkívül erősen kötődik a vizualitáshoz, a láthatóhoz.

Szilágyi professzor emlékeztetett rá, hogy Tarkovszkij az Andrej Rubljovot 1966-ban, 33 éves korában rendezte, és ekkor még saját bevallása szerint nem hitt Istenben. Édesapja, Arszenyij Tarkovszkij, aki viszont mélyen hívő ortodox és nagyszerű költő volt – a rendező több filmjében is elhangzanak a versei –, amikor megnézte az alkotást, azt mondta: „Nem is értem, hogyan tudott az én istentelen Andrjusa fiam ilyen ízig-vérig pravoszláv, keresztény filmet készíteni.” Szilágyi Ákos azonban hangsúlyozta, hogy az Andrej Rubljov nem egy teljesen hitetlen ember filmje, s arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az 1960-as években hatalmas Andrej Rubljov-kultusz volt, nemcsak a Szovjetunióban, hiszen 1960-ben az ENSZ Andrej Rubljov-évet hirdetett, s mindez jelentősen hozzájárult a középkori ikonfestő újbóli felfedezéséhez.

Az előadó arra is felhívta a figyelmet, hogy Tarkovszkij filmje kicsit félrevezet bennünket, mert modernizál, úgy mutatja be az Andrej és alkotótársai, Kirill és Danyil közötti kapcsolatot, mintha reneszánsz festők versengenének egymással a művészi elismertségért. Individuális alkotók, akiknek jellegzetes művészproblémáik vannak, irigykednek egymásra, dilemmáznak, hogy elkészítsék-e a megrendelt és elvállalt feladatot, vagy sem. Az ikon lényege azonban, hogy kórusmű, és ezt a Párbeszéd Házában látható kiállítás is igazolja. A képek alatt ugyanis az a felirat olvasható, hogy készült az alkotó keze által. Az ikon alapvető jellegzetessége a rituális ismétlés.

Szemben a nyugati felfogással, az ikonfestőnek nincs szüksége sem eredetiségre, sem zsenialitásra. Zsenialitása éppen abban áll, hogy képes leküzdeni magában a művészi nagyságot – leépíti azért, hogy megjelenhessen az eredeti őskép, a szent ábrázat. Az igazi ikonfestészetben csak ennek van helye. Hasonló ez ahhoz, hogy a misét sem lehet eredeti módon bemutatni, a szertartásnak is megvannak az állandó részei. Nem portrékat látunk tehát. A filmben bemutatott, Jézus Krisztust a mennyekben ábrázoló Rubljov-ikonon például Krisztus ül a trónusán és angyali seregek veszik körül. Krisztust mennyei méltóságában látjuk, de semmiképpen sem individuálisan. A szentek ikonjain – Keresztelő Szent János, Szent Péter, Szent Pál – is mindig megjelennek a szent típusok, melyek azonosíthatóvá teszik őket a szemlélő számára.

Szilágyi Ákos végül megállapította: Tarkovszkij egyike volt azoknak az alkotóknak, akik a filmjeikkel bizonyították, hogy lehetséges ezzel az új médiummal is létrehozni a kapcsolatot a két világ – a paradicsomi teljes lét, a spirituális fölemelkedés, illetve a bűnbeesés következtében létrejött töredezett, szétszabdalt valóság – között, és az Andrej Rubljov ilyen értelemben ikonszerű. A filmben szinte mindvégig ott van a sártenger, a termő rothadás kifejezéseként, mégsem érezzük ezt végletesen reménytelennek, lehangolónak. A végén pedig ott van az élet teljességét bemutató ikonok sorozata. Ám a film mégsem ezzel fejeződik be, hanem a zuhogó esőben ázó lovak látványával. Lehet, hogy keresztény szempontból hatásosabb lett volna a zárókép az ikonokkal, de esztétikailag mindenképpen didaktikus. Ott van azonban a filmben két csoda, az egyik, hogy a harang – ami ugyancsak rendkívül fontos vallási jelkép – végül mégiscsak megszólal, a másik pedig az, hogy bár a világ tele van erőszakkal, gyűlölködéssel, háborúskodással, az élet legjobb pillanataiban megjelenik a teljességre vágyó spirituális törekvés.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír