Szociális és gazdasági etika XIV. Leó pápa tanításában

Már az Ószövetségben is fontos volt a javak emberközpontú elosztására való törekvés. A mózesi törvények előírták például, hogy a javak aratás, illetve szüret után ott maradt részéért ne menjen később vissza a tulajdonos, mert az a rászorulókat illeti (2Törv 24, 19–20). Az izraelitáknak minden 3. évben a termés tizedét fel kellett ajánlaniuk egy birtokkal nem rendelkező levita, idegen, árva és özvegy számára (2Törv 14, 28–29, illetve 26, 12–15), a 7. esztendőben, a szombatévben el kellett engedni annak a tartozását, aki nem volt képes azt visszafizetni (2Törv 15, 1–6), ugyanekkor útravalóval együtt szabadsággal kellett megajándékozni a rabszolgákat (2Törv 15, 12–18); amikor pedig elérkezett az 50., a jubileumi év, az általános amnesztia és az eredeti birtokviszonyok helyreállításának ideje jött el (Lev 25, 8–29).

Visszatérő elem ezekben az előírásokban a figyelmeztetés a jómódban élők számára: „emlékezzél meg arról, hogy te is rabszolga voltál Egyiptomban” (pl. 2Törv 24, 22),

vagyis senki se felejtse el, honnan jött, hogy nem élt mindig jómódban, ezért is kell az igazságosságra törekednie. Az etikus gazdálkodás elve tehát már az ószövetségi törvényekben megjelenik, az Újszövetségben pedig a szeretet mint legfőbb rendezőelv kinyilvánításával (Mt 22, 38–40) a javak emberséges, ekként igazságos elosztására, így a szolidaritásra való törekvés gondolata tovább mélyült.

Nem véletlenül figyelmeztet Szent Pál: „csak legyen gondunk a szegényekre” (Gal 2, 10). Ezt a felszólítást igyekszik követni az Egyház kétezer éve.

Szolidaritás az Egyház történetében

Az Apostolok cselekedetei tanúsága szerint a tizenkettő hét férfiút kiválasztott  az asztal szolgálatára (ApCsel 6,1–6), akiket Lyoni Szent Iréneusz tanúsága szerint hamarosan diakónusoknak neveztek. Keleten Nagy Szent Vazul a 4. században egy nagy szociális központ létesítésével tette fel karitatív tevékenységére a koronát, nyugaton pedig valamivel később a bencés monostorok lettek a vendégfogadás központjai.

A középkorban sorra alakultak azok a papi közösségek, szerzetesrendek, intézmények, amelyek a szegények, idegenek, zarándokok, betegek és rászorulók gondozására rendezkedtek be, vagy egyenesen a nem keresztény ellenség fogságába esettek kiváltását tűzték ki célul. A johanniták (máltai lovagrend) például ispotályos rendként jöttek létre.

A 13. század első felében indult világhódító útjára egy másik mozgalom is, a kolduló rendeké. Assisi Szent Ferenc követői közül kiemelkedik Árpád-házi (vagy ahogy külföldön ismerik: Magyarországi) Szent Erzsébet, aki az egyik legismertebb magyar származású szent. Mifelénk kevésbé ismert, de Európa nagy részén éppen ferences hatásra kezdett el terjedni az újkor hajnalán a mons pietatis, a keresztény zálogház jótékony intézménye, amelynek fő célja a szegények segítése volt.

Az Egyház karitatív tevékenysége az újkorban új súlypontokat kapott. A reformációt követő katolikus megújulás része volt az oktatás erősítése mint az ember felemelésének fontos eszköze. A nagy földrajzi felfedezések kitágult világában pedig a misszionáriusok álltak helyt az őslakosok közt. Az újkorban új lendületet kapott a betegápolás is: a szerzetesek áldozatos szeretetének állít emléket mind a mai napig az, hogy sok nyelven, így magyarul is nővéreknek nevezzük a női betegápolókat.

Az ipari forradalom és ennek következményei az Egyház számára is új kihívást jelentettek. Az új korszakhoz igazodva, de a korábbi korok tapasztalatain és gyakorlatain állva ebben a korban fogalmazta meg az Egyház immár saját rendszerébe foglalva a maga szociális tanítását. XIII. Leó pápa (Gioacchino Pecci, 1878–1903) adta ki a Rerum novarum (1891) kezdetű, korában kifejezetten forradalmi gondolatokat tartalmazó, de ma is alapvető fontosságú szociális enciklikáját. Az őt követő egyházfők ezt a körlevelet mind vonatkozási pontnak tekintették és tekintik máig. Ezt fejezik ki időnként az enciklikák címei is: a 40., illetve a 80. évfordulón kiadott Quadragesimo anno (XI. Piusz, 1931) és Octogesima adveniens (VI. Pál, 1971), vagy a centenárium alkalmából kiadott Centesimus annus (Szent II. János Pál, 1991).

A témában a legutóbbi időkből kiemelhetjük XVI. Benedek pápa (Joseph Ratzinger, 2005–2013) Caritas in veritate (2009), vagy Ferenc pápa (Jorge Mario Bergoglio, 2013–2025) Fratelli tutti (2020) kezdetű körleveleit. A nemrég elhunyt egyházfő 2023-as magyarországi látogatása során is hangsúlyozta: „olyan Egyházra van szükségünk, amely folyékonyan beszéli a tevékeny szeretet nyelvét, egy olyan egyetemes nyelvet, amelyet mindenki meghall és megért, még a legtávolabb állók is, még azok is, akik nem hisznek” (Találkozás szegényekkel és menekültekkel. Budapest, 2023. április 29.).

XIV. Leó Dilexi te kezdetű apostoli buzdítása

A pápaválasztó bíborosok Ferenc halálát követően utódjául 2025. május 8-án Robert Francis Prevost bíborost, Ágoston-rendi szerzetest választották, aki a XIV. Leó nevet vette fel. Megválasztása estéjén mondott első nyilvános beszédében hangsúlyozta, szociális kérdésekben elődei útján fog járni:

olyan Egyház vezetője akar lenni, amely „mindig békére törekszik, mindig szeretetre törekszik, mindig közel lenni igyekszik, különösen azokhoz, akik szenvednek” (XIV. Leó pápa első beszéde. 2025. május 8.).

Erre a témára a Szentatya különböző beszédeiben azóta is újra meg újra visszatér. A Leó név választását a konklávé után két nappal azzal indokolta, hogy amint XIII. Leó pápa az első nagy ipari forradalom időszakában a Rerum novarum (Új dolgok) kezdetű történelmi enciklikájával a szociális kérdéssel foglalkozott, úgy „az Egyház pedig ma mindenkinek felajánlja az ő szociális tanításának örökségét, hogy válaszoljon az újabb ipari forradalomra és a mesterséges intelligencia jelentette fejlődésre, melyek új kihívásokat állítanak elénk az emberi méltóság, az igazságosság és a munka védelmét illetően.” (XIV. Leó beszéde a bíborosokhoz. 2025. május 8.)

Ezen a vonalon haladva jelent meg a pápa első apostoli buzdítása, amely a Dilexi te (Szerettelek téged; Jel 3, 9) címet viseli. Nem véletlen, hogy éppen Assisi Szent Ferenc ünnepén, 2025. október 4-én látta el kézjegyével a dokumentumot, amelynek mondanivalója fontos lehet a gazdasági élet szereplői számára is, és egy, még elődje által megkezdett témát folytat. és A Szentatya szó szerint Ferenc pápát idézi, amikor hangsúlyozza: „Vannak gazdasági szabályok, amelyek a növekedésre nézve ugyan hatékonyak, ám nincsenek jó hatással a teljes emberi fejlődésre. Növekszik a gazdagság, de méltányosság nélkül, és így nem történik más, mint hogy »a szegénység újabb formái jönnek létre«” (Fratelli tutti, 21, Dilexi te, 13). Ha azonban elismerjük, hogy minden ember egyenlő méltósággal rendelkezik, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az egyes emberek, régiók és oroszágok helyzete közt nagy különbségek vannak (Dilexi te, 13). A pápa arra is figyelmeztet, hogy maguk a keresztények is gyakran hagyják magukat befolyásolni a világi ideológiák vagy politikai és gazdasági irányultságok által jellemzett magatartásoktól, amelyek igazságtalan általánosításokhoz és félrevezető következtetésekhez vezetnek, ezért

mindig újra kell olvasnunk az evangéliumot, nehogy azt kockáztassuk, hogy az abban foglaltakat világi mentalitással helyettesítsük (uo. 15).

Az Egyház szegények iránti kiemelt figyelme mind motivációiban, mind stílusában különbözik bármely más humanitárius szervezet tevékenységétől (uo. 103).

A keresztény ember számára a szegények ügye „családon belüli kérdés” (uo. 104.).

XIV. Leó elődje, Ferenc pápa nyomdokain haladva figyelmeztet, hogy „mindannyian túlságosan a saját igényeinkre koncentrálunk, bosszantóan zavaró, ha szenvedő embert látunk, mert nem akarjuk az időnket elpazarolni mások problémái miatt. Ezek egy beteg társadalom tünetei, amely úgy akar építkezni, hogy hátat fordít a fájdalomnak” (Fratelli tutti, 65; Dilexi te, 107).

A rászorulókon való segítés ugyanakkor bennünket is emlékeztet a magunk gyengeségeinkre: így például az idősek törékeny testükkel a sebezhetőségünkre emlékeztetnek bennünket még akkor is, ha megpróbáljuk azt a jólét vagy a külsőségek mögé rejteni (Dilexi te, 109). Ugyanígy a szegények arra késztetnek minket, hogy elgondolkodjunk a saját büszkeségünkön, amellyel gyakran szembenézünk az élet nehézségeivel. Ezek a helyzetek tárják fel a belső bizonytalanságunkat, „egy látszólag védett és biztonságos élet ürességét” (uo.).

Néhány szociális és gazdasági etikai megfontolás

XIV. Leó pápa tehát az Egyház kétezer éves hagyományát folytatva hangsúlyozza, hogy az emberközpontú társadalom kialakításának egyik legfontosabb pillére a szegények szolgálata. Az elnevezés megtévesztő lehet, az ugyanis valójában azoknak a szolgálatát jelenti, akik „a szenvedés és a kirekesztettség legkülönfélébb helyzeteiben élnek, és akiket egyszerűen csak »szegényeknek« szoktunk nevezni” (Ferenc pápa: Üzenet a szegények 2. világnapjára, 2018. június 13.). Szegények pedig – tudjuk jól – sokféleképpen lehetünk, akár anyagi, kulturális és lelki értelemben is (vö. Ferenc: Találkozás szegényekkel és menekültekkel. Budapest, 2023. április 29.).

Sőt, a pápa arra is felhívja a figyelmünket, hogy a velük való törődés által mi magunk is rájöhetünk saját gyengeségeinkre és sebezhetőségünkre (Dilexi te, 109), vagyis arra, hogy valójában mi is szegények vagyunk.

Egy olyan korban élünk, amelyben a hangsúly a közjó helyett egyre inkább az egyénre összpontosul, ahol törekszünk a haszon érdekében mindennek az optimalizálására, ahol igyekszünk a leghatékonyabb növekedéssel járó gazdasági szabályokat kialakítani (vö. Fratelli tutti, 21, Dilexi te, 13). Az egyik a legfontosabb mutatónkká azt tettük, hogy mekkora a gazdasági növekedés, azonban – úgy tűnik –, a vallási alapok elvesztésével elfeledkezni látszunk arról, hogy a világ folyamatainak keresztény értelmezése abból indul ki, minden ember – korra, nemre, társadalmi helyzetre vagy bármilyen körülményre való tekintet nélkül – Isten képmása, és ebből adódóan egyenlő méltósággal rendelkezik (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 1700). Más szóval: a rövid távú, egyéni célok („profit”, „tőke”) érdekében gyakran elfeledjük a hosszú távú célokat, amelyek a köz (és benne ugyanúgy az egyén!) javával függenek össze, és amelynek kulcsa az emberi élet.

Az ember feladata keresztény felfogás szerint ugyanis a köz javának (bonum commune) előmozdítása, amely mindig a személyek fejlődésére van rendelve (KEK 1912), ennek megfelelően „a dolgok rendjét mindig a személyek rendje alá kell rendelni, és nem megfordítva” (II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes, 26).

A teremtés középpontjában tehát nem az egyes tárgyak, a haszon (azaz „a dolgok”), hanem az ember áll – és ezen a ponton a szociális és a gazdasági szempontok találkoznak egymással.

Ezért van szükség egy olyan emberközpontú etikára, amelyben „az objektív értelemben vett munkát alá kell rendelni az ember méltóságának, azaz a munka alanyának és nem a gazdasági haszonnak” (II. János Pál: Laborem exercens, 103) és az ember Isten teremtő munkatársa (vö. Dilexi te, 114). Ez azt is jelenti, hogy az erkölcsnek kell meghatároznia a gazdasági célokat, és nem fordítva, mint ahogyan azt sokszor tapasztaljuk. A keresztény erkölcsi elvek pedig olyan alapokat tudnak adni, amelyek révén önmagunkon túlmutatóan, generációkat átvelő módon tudunk gondolkodni. Ha ugyanis így rendezzük a világot, egészen más értelmet nyernek a rövid távon talán kiadást és esetleg lassulást, de hosszú távon nyereséget és világos fejlődést biztosító célokat jelölő kifejezések, mint például az „értékelvűség”, a „kollegialitás”, a „családbarát munkahely” vagy éppen a „fenntarthatóság” és a „teremtésvédelem”.

A keresztény életelvek képessé tesznek arra, hogy az egyént a közösség dimenziójában fedezhessük fel, az egyén jólétét a köz javában keressük, egyben munkánkat térben és időben saját személyes életünkön túlmutató célokkal gazdagíthassuk.

A keresztény modell működőképességét történelmi léptékben bizonyítja például a török hódoltság idején elnéptelenedett Alföld újkori alapításainak hosszú sora: sokan jöttek hívásra a felszabadulás után az alföldi pusztaságba, és alapozták meg a ma is ismert modern településszerkezetet. Hitelveik révén túl tudtak lépni saját magukon; horizontálisan és vertikálisan, azaz térben és időben gondolkodva, önmagukon túllépve maradandót tudtak alkotni: amit ők verejtékkel elkezdtek, az fiaik és unokáik jólétét már szolgálni tudta. Ez hit nélkül lehetelten. A befektetés pedig földi értelemen is megtérült: évszázadokra prosperitást és stabilitást adott a régiónak.

Ahogyan maga XIV. Leó pápa mondja: „Akár a munkádon, akár az igazságtalan társadalmi struktúrák megváltoztatására irányuló elkötelezettségeden, akár a segítségnyújtás egyszerű, nagyon személyes és közeli gesztusán keresztül, a szegény ember érezheti, hogy Jézus szavai hozzá szólnak: »Szerettelek téged«” (Jel 3,9) (Dilexi te, 121).

Különösen fontos ez egy olyan világban, amelyben a mesterséges intelligencia használatát tanuljuk, és eközben olyan területeken is megtapasztalhatjuk saját gyengeségünket és sebezhetőségünket – más szóval szegénységünket –, ahol eddig talán biztonságban érezhettük magunkat.

A változáshoz pedig hitre van szükség.

Fotó: Merényi Zita; Lambert Attila

Magyar Kurír